Hali,
csajok!
Nagyon
köszönöm az előzőekhez írt kommenteket! :) Mit szólnátok hozzá, ha azt
mondanám, hogy megint 2-3 komment + 1 feliratkozó után jön a következő rész?
Ugyanis mostantól szeretném a beindítás után úgy igazán beindítani. :)) Remélem értitek. Szóval akkor 2-3
komi? :) Bízom benne, hogy összejön…
Mostanra
ennyi lenne az előszó.
Kellemes
Olvasást! ♡
Sikerült sikeresen megszöknöm előlük
és az idilli pillanat elől.
Dühösen
vágtattam át a szobámba, s az ajtót is sikerült úgy becsapnom, hogy szerintem a
folyosó másik végén is hallották.
Mit is
képzeltem, fel fog ismerni? Persze. Hogyisne. Majd, ha piros hó esik, vagy még
akkor sem. És én naiv még azt kezdtem hinni, hogy nem is olyan rossz fej, mint
amilyennek az utóbbi időben gondoltam. Mert ugye a találkozás óta változott
egyet s mást a véleményem… De most megmaradt, sőt még jobban utálom őt, mint
pár hete. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e egyáltalán, de még a hideg is kiráz,
ha arra gondolok, hogy milyen szépen elsétált mellettem. Jó, oké, nem vagyok én
senkije, de azért a tweetjeiből kiszedve nem azt gondolja, hogy egy idegen
vagyok számára.
Mindegy is.
Feleslegesen idegeskedem. Annyira felhúztam magam, hogy még csak azt sem vettem
észre, hogy valami nedves folyt a szám sarkába. Mielőtt belegondolgattam volna,
hogy milyen nagy marhaságot követtem el, gyorsan letöröltem a bizonyítékát.
Mert igen, az már tényleg csak butaság, hogy sí.. nem. Nem mondom ki.
Kezeim közé
vettem a dohányzóasztalra helyezett óriási köteg papírt és annak érdekében,
hogy lehűtsem magam, az első oldal olvasgatásába kezdtem. Jó 5 perc múlva rá is
jöttem, hogy mit olvasok. A beosztásomat. Akkor most kezdhetem elölről, mert
semmire nem koncentráltam az utóbbi percekben.
A papíron az
állt, hogy holnap reggel 8-kor lesz egy fotózás. A szemem majd’ kiesett. Nem
akartam elhinni. Ha tényleg akkor lesz, az csak egyet jelenthet. 6 órakor
ébresztő. Már előre belegondoltam sanyarú sorsomba, ami egy nyögéssorozatot
váltott ki belőlem. De vigasz volt számomra az, hogy utána déltől szabad
vagyok. 10-ig tart a fotózás, aztán 10-től 11-ig táncóra, aztán ebéd. Ezután
üres mezők vannak, tehát gondolom, azt jelenti, hogy nincs programom. De azt
nem értettem, hogy a táncóra miért lesz, de iszonyatosan örültem neki. Imádok
táncolni…
Megremegett
a szemem előtt a papír, mikor két halk kopogás ütötte meg fülemet. Mint utólag
rájöttem, az ijedségtől megremegett a kezem. Ledobtam magam mellé az ágyra a
papírtömböt és az ajtóhoz mentem. Kikukucskáltam a nézőkén, de nem volt ott
senki. Na, most akkor mi van? Féljek, hogy valaki nem kívánt személy, vagy
inkább húzzam fel magam azon, hogy szórakoznak velem?
Időm sem
volt gondolkodni, újat kopogtak, ezúttal hang is társult hozzá.
-
Szobaszerviz – mondta egy vékonyka hang. Szobaszerviz ilyenkor?
Óvatosan
kinyitottam az ajtót, felkészülve valami fegyveres banditára. Nem éppen úgy
volt öltözve, de igenis fegyvere volt az ajtóban álló személynek.
- Olivia
Mitchellt keresem. Megmondaná, hol találom? – mosolygott rám halványan. Igen,
erről beszéltem. A mosolya a fegyvere. És hogy miért? Mert rögtön megváltozott
a véleményem arról, hogy „még jobban utálom, mint azelőtt”.
- Menjen le
a földszintre, aztán a recepció mellett elhaladva menjen ki a nagy forgóajtón,
aztán át a parkon, meg még utána egyenesen addig, amíg ellát. Remélem
segítettem. Viszlát – zártam az orrára az ajtót, ám a zár nem akart kattanni.
Jobban nyomtam, de az ő izmai valahogy erősebbek voltak, így az ajtó felém
indult meg, mintsem hogy kattanjon.
Szinte
ugorva léptem hátra egyet, hogy ne kerüljön a lában az ajtó alá. Elképedve
néztem, ahogyan hívatlan vendégként besétál és ellenkezésemre nem reagálva
bezárja az ajtót. Felsóhajtott és nagy nehezen felém fordult.
A
meglepődöttségtől tágra nyílt szemeimet összeszűkítettem, s kérdőn vontam fel a
szemöldököm, a hatás kedvéért pedig karba fontam kezemet. Reméltem veszi, hogy
ez egy amolyan számon kérő póz.
- Sajnálom – vágott bele a közepébe azonnal. – De tudtam, hogy úgysem fogsz beengedni, ha
nem jövök magamtól – mentegetőzött.
- Ami azt
illeti, jól gondoltad. Elég udvariatlan vagy, hogy mégis megtetted – vágtam
oda flegmán.
- Nem fogok
többször bocsánatot kérni, az tuti. Azért jöttem, hogy…
- Ja, igen,
bocsi, te Justin Bieber vagy. Boruljak le a lábad elé?
- Köszi, nem
igénylem – mondta sunyin. Ezen csak megforgattam a szemem, majd ellökve az
útból kitártam az ajtót, kezemmel kifelé mutattam. – Most jöttem – tárta szét
karját meglepődve.
- Mehetsz
is – bólintottam érzelemmentesen.
-
Megpróbálnál legalább csak…
- Nem –
vágtam közbe. – Nem tudom, hogy mit, de nem. Maximum annyit próbálhatok ki, hogy
kell egy fiút pofonnal kiirtani nem kívánt helyekről. – talán ezúttal elszaladt
velem a ló, de fikarcnyi kedvem sem volt jó pofizni vele a Selena Gomezes
megnyilvánulása után.
- Tanítottak
neked jó modort valaha is? – vágott vissza durván. Meghökkenve bámultam bele
szemeibe, melyek még mindig ugyanolyan szépek voltak, mint a találkán. Ez
viszont rosszul esett. De így legalább felfogtam, hogy neki is annyira rosszul
estek szavaim, mint nekem az övéi.
Megadva
magam, ám fapofával álcázva ezt, egy mozdulattal halkan becsaptam az ajtót,
melynek lendülete éppen akkora volt, hogy hang nélkül bezáródott.
- Rendben.
Mit akarsz? – fontam össze kezeimet.
- Carin
mondta, hogy te is a hotelben vagy – mosolygott, ám ez a mosoly nem a mondata
miatt volt, hanem előbbi sikere miatt. Láttam rajta.
- Ja, vagy
negyed órája jöttél el mellettem – ajkamat harapdálva néztem fel a plafonra.
- Én? Mikor?
– döbbent meg. Én viszont még jobban megdöbbentem. Még csak nem is emlékszik?
- Justin. A
pulóvered súrolta az enyémet – csippentetem össze felkaromnál az anyagot. –
Csak annyira igyekeztél Miss Pontpontpont-hoz, hogy észre sem vettél –
hadartam felháborodva.
- Miss
Pontpontpont? – vigyorodott el.
- Selena
Gomez – forgattam szemeimet.
- Tudom –
ezúttal ő forgatta meg. – Tehát ha jól értelmezem, márpedig igen, akkor te
erőteljes Bieber és Gomez utáló vagy.
- Most
mondjam a szemedbe?
- Igen –
mondta határozottan. Nem éppen erre a válaszra számítottam. – Tudod mit?
Pontosan azt akarom – felbátorodva és pillanatok alatt termett előttem, ami
nem kicsit zavarba hozott. – Hagy halljam – sürgetett, ám ez kevésbé sem
idegesített annyira, mint az, hogy tekintetét az enyémbe fúrta, mint ahogy az
erős ásó a gyenge földbe váj. Pillanatokig csak szemeztem vele, mert nem
tudtam, mit reagáljak. Valójában nem is gondolkodtam, mert teljesen lefoglaltak
szemei. Azt be kell vallani, hogy a szemével rendesen tud hódítani.
- Utállak –
mondtam ki végül szemrebbenés nélkül. Amint kicsúszott a számon, meg is bántam
és elöntött a bűntudat. De aztán jött a megkönnyebbülés, hogy igenis most már
el fogja hinni, hogy nem a kedvencem és lekattan rólam. – És idegesítő, hogy
folyton a nyakamon vagy – folytattam gondolatmenetemet.
- Köszönöm.
Ezt a választ akartam hallani – mosolyodott el.
- Hmm? –
ráncoltam homlokom.
- Tudtad,
hogy 2 hétig egy szállodában leszünk? – halmozott el újabb témával. Idő
kellett, hogy felfogjam a váltást, aztán arra is, hogy rájöjjek, ez egy kérdés
volt, tehát választ vár.
- Roppantul
örülök neki – vágtam fancsali képet. – És miért is?
- Majd Carin
elmondja.
- Remélem a
legalsón vagy, jó messze tőlem – fintorogtam.
- Ha a
legalsón lennék, akkor hogy tudnálak felpofozgatni, ha elájulsz? – tért el a
témától.
- Nincs
szükségem segítségre, főleg nem a tiédre. Kösz – biggyesztettem még a végére.
- Szóval
semmit nem számít, hogy sok-sok emberen segítek. Köszi – fonta karba a kezét,
s összeszűkített szemekkel meredt az enyémbe.
- Jaj,
segítesz – forgattam meg a szemem. – Tudod, hogy tudom, de nem fogok a lábad
elé borulni – mondtam halkan, s ujjaimat idegesen kezdtem el tördelni. Nem
szeretek erről beszélni, mert ilyenkor mindig bűntudatot érzek, hogy az
utálatom miatt nem tudom neki „meghálálni” ezt.
- Semmi
ilyet nem kértem. Szóval most már meghallgatnál?
- Téged?
Kérlek szépen, már vagy 10 perce csak téged hallgatlak – mondtam unottan.
- Az azért
túlzás. Én úgy fogalmaznék, hogy az elmúlt 10 percben undokoskodtál,
kötekedtél, veszekedtél velem és kinyilvánítottad irántam érzett leírhatatlan
utálatod. Nyugi, fogtam mindent.
- Örülök
neki.
- Az
elkövetkezendő 10 percben is folytatni akarod vagy abbahagyod a szúrós
megjegyzéseidet, amik kezdenek lassacskán idegesítővé válni?
- Én úgy
fogalmaznék, hogy elpazaroltam 10 percet az életemből. Szóval ott az ajtó.
Szia – mutattam a hátam mögé.
- Nem
gondoltam, amikor ott hagytál a találkozó után, hogy ha egyszer még valaha is
találkozunk, ennyire utálni fogsz. Én bírlak – vont vállat.
- Én már
megmondtam neked egyszer az igazat a szemedbe. Szóval nem én vagyok a hibás a
téves képzeleteid miatt – tettem magam elé a kezem, védekezésemet mutatva.
- Csak
tudod, fura volt, hogy utálsz, de közben jó fej is tudsz lenni velem, mert
azért te sem tagadhatod, hogy olyan is tudtál lenni és szerettél előtte.. – mosolygott
rám. - ..és ráadásul annak ellenére, hogy nagyon nem bírsz, nem akarsz nekem
rosszat. Egyszerűen csak vérig sebezel a szavaiddal, de sebaj – utolsó
szavainál elvigyorodott.
- Milyen
költői valaki – döntöttem oldalra a fejemet. – Na, mindegy. Akkor most rendes
leszek veled, mondjuk úgy fél percig, szóval gyorsan mondd, ha akarsz valamit.
Óra indul.
- Semmit nem
akarok végül is. Csak azért jöttem, hogy megnézzelek – mosolygott kedvesen.
- Miért
pazarolod rám az időd? – ebben a kérdésben egyszerre hallatszott az undokságom
és az igazi kíváncsiságom is.
- Te úgy
gondolod, hogy pazarlom? – lepődött meg.
- Csak nem
értem, miért teszel úgy, mintha már legalább ötödjére találkoznánk.
- Ennek a
magyarázata nem fér bele az általad megszabott félperces időkorlátba –
sunyiságával próbálta takarni, hogy ez csak egy kifogás volt, mert valójában
nem akarta elmondani.
-
Meghosszabbítva. Na, hadd halljam – noszogattam.
- Kissé
kényelmetlen az ajtóban ácsorogni – harapott ajkába.
- Jaj –
forgattam szemeimet. – Akkor üljünk le – sétáltam el mellette és levetődtem az
ágyamra. Ő sokkal kimértebben tette meg ugyanezt. Pár pillanatra
elgondolkodott, majd rám nézett.
- Igen,
tudom. Furcsállod ezt az egészet és őszintén szólva én is – kezdett bele.
Egyetértően bólogattam. – Vicces tudni, hogy utálsz – mosolygott maga elé. –
De ennek az az előnye, hogy nem ugrálsz körbe, bár gondolom azt tetted volna,
ha nem „ismersz” meg jobban. Kissé fárasztóvá vált mára a sok nyalizó rajongó,
akik valójában csak a kinézetem miatt szeretnek, és a pasijuknak akarnak. Ők
csak emiatt „szeretnek”. De ott vannak az igazi rajongóim, a Belieberek,
akikkel lehet normálisan beszélgetni, még ha szívroham kerülgeti is őket és
minden második szavuk az „Úristen” – nevetett fel. – Ilyen voltál például te
is, emlékszem. De akkor is, legalább velük tudok beszélgetni és nem csak arra
hajtanak, hogy megpróbáljanak a szám közelébe férkőzni – fintorodott el.
Elgondolkodott ezzel a beszédével. Volt benne igazság. – És visszatérve a
helyzethez, én igenis örülök, hogy utálsz. Sőt, tudod mit? Én nem is nézném ezt
utálatnak. Mert akkor nem ülnél itt velem szemben és hallgatnád ezt a szánalmas
dumámat. Szóval fogalmazzunk úgy, hogy nem éppen kedvelsz. És ez nekem kihívás,
márpedig köztudott, hogy én imádom a kihívásokat – elvigyorodott, egyenesen a
képembe, amit pofátlanságnak véltem. Aztán csak elmosolyodtam gyerekesen cuki
arckifejezésén.
- És miért
vagyok kihívás? – firtattam továbbra is, bár értettem. Csupán megerősítésként
akartam hallani szavait.
- Szerintem
tudod. Ha pedig nem, akkor találd ki – kacsintott rám.
- Szóval
akkor… - ugrott be egy jelenet a fejembe, ami nem is olyan régen történt. –
Mégiscsak te voltál az a fiú, akivel egy liftben jöttem fel. Aki olyan bunkón
kirohant a liftből – céloztam a lényegre.
- Mikor is?
– vágott gondolkodó arcot.
- Jaj, hát
nemrég. Komolyan ilyen rövid a memóriád? – bosszankodtam.
- Dehogy –
nevetett fel. – Emlékszem. És bocsi azért is. De nem lehettem biztos, hogy te
vagy.
Erre csak
elfintorodtam, amin felkuncogott.
- És te
tényleg olyan csodagyerek vagy, amilyennek Carin és a média beállított? –
jutott eszembe egy másik téma.
- Mit értesz
a csodagyerek alatt?
- Nem tudom.
Carin ezt mondta. Mert, hogy tudsz játszani hangszereken, meg jó hangod van,
meg nincs olyan dolog, amit te ne tudnál megoldani, meg ilyenek… - soroltam a
szemeimet forgatva, ezzel jelezve, hogy szerintem ezek kissé el vannak túlozva.
- Erről nem
tudok nyilatkozni – vont vállat mosolyogva.
Mosolyán
elidőztem egy darabig, s azt vettem észre, hogy egyre csak nő. Ez arra
késztetett, hogy szemébe nézzek, hátha abból megkapom ennek magyarázatát.
Mérhetetlenül zavarba jöttem, mikor felismertem a tényt, hogy igenis
megbámultam őt, nem is kicsit. És ezt szemei is mutatták. Látszólag ezen
mulatott olyan jót. Megköszörültem a torkom, s egyik lábamat átlendítettem a
másikon, csak amiatt, hogy el tudjak fordulni szemeitől.
- És akkor
ez lenne a magyarázat, hogy miért viselkedsz velem így? – kérdeztem tőle, ezúttal
már csak a földet fixíroztam.
- Hát.. aha.
- Hát oké –
vontam vállat. – Nem éppen kielégítő választ kaptam, de talán nem is jól
fogalmaztam meg a kérdést.
- Akkor
gondolkodj holnapig, mert most mennem kell – állt fel az ágyról a
telefonképernyőjét bámulva. – Nagy valószínűséggel holnap is találkozni fogunk – kaján vigyorral tekintett fel rám egy pillanatra, majd buzgón pötyögtetni
kezdett.
- Ja. Nagy
örömömre… - morogtam.
- Rendben.
Ha úgy akarod, én azt is el tudom játszani, hogy nem ismerlek. Nekem teljesen
mindegy – megállt a telefonja babrálásával és felnézett rám. Szemében némi
megbántottságot véltem felfedezni és talán még meg is sértődött.
Számat
nyitottam válaszra, de nem jött ki hang. Nem tudtam mit mondjak. Ha azt mondom
oké, akkor tuti megharagszik rám. Ha pedig tiltakozom, akkor azt hinné még a
végén, hogy kezdem neki beadni a derekam és elszállt az utálatom. Igazából
egyiket sem akarom, de a másodikat még inkább nem.
- Köszi a bő
választ – nézett rám undokon. Még mindig nem szóltam semmit. – Oké. Legyen. Igazán
köszönöm, hogy ennyire tiszteled, hogy elmondtam neked, amit gondolok. Ami
azért elég nagy dolog – vágta hozzám a szavakat nem túl kedves modorban.
- Én tisztelem – ellenkeztem.
- Egyáltalán
nem. De ha belegondolok, mindegy is, mit csinálok, mert a te véleményed akkor
sem fog változni. További jó ittlétet, Olivia – zárta le ennyivel, majd nagy
sebességgel indult el az ajtó irányába.
- Justin! –
pattantam fel az ágyról és mielőtt gondolkodhattam volna, már kicsúszott a neve
a számon. Basszus.. jobb lett volna maradnom a seggemen. Legnagyobb meglepetésemre
viszont megállt és megfordult.
- Igen? Mit
szeretnél még a fejemhez vágni? – kérdezte csúfondárosan mosolyogva.
- Honnan
tudod, hogy nem változik a véleményem? – igazából még jó is, hogy
megállítottam, mert erre tényleg kíváncsi vagyok.
- Már
mondtam. Tök mindegy, mit csinálok, te ugyanúgy utálsz – még mindi mérges
volt.
Rosszul
esett, ahogy bánt velem. Nem szoktam meg, hogy ennyire lekezelően beszél
hozzám. Azon gondolkodtam, vajon neki is ennyire rossz, amikor én beszélek vele
így? Vagy csak én vagyok ilyen
érzékeny?
- Te is
mondtad. Nem utállak – hangom halk volt. Arcán átfutott a meglepődöttség, majd
a megkönnyebbülés, végül pedig sajnálat. Utóbbit öntötte szavakba.
- Oliv… -
sóhajtott fel. Elhúzta száját és szomorúan nézett rám. – Neked is most kell rám
hoznod a bűntudatot, mikor már várnak rám? – dorgált mosolyogva.
- Nem állt
szándékomban – mondtam értetlenül, ugyanis nem tudtam, hogy miért is hoztam
volna rá bűntudatot. Semmit nem tettem.
- Írd be a
számod – jött vissza hozzám, s elém tartotta lila iPhone-ját.
- Minek? Az
éjszaka közepén akarod rám hozni a frászt?
- Nem. Hogy
fel tudjalak hívni – mondta értetlenül, mintha ez teljesen normális dolog
lenne és nem értette, hogy számomra miért nem az.
- Nem hiszem
el, hogy ilyenekre veszem rá magam – sóhajtottam fel megadóan és bepötyögtem a
számot.
- Ja, azt én
sem értem, hogy miért nem tudod végre eldönteni, hogy most akkor utálsz vagy
nem – sértegetett tovább.
- Az ilyen
megnyilvánulásaiddal csak lefelé növeled az irántad táplált szimpátiámat.
Úgyhogy, drágám, csak óvatosan – nyomtam kezébe a telefonját egy mosollyal,
amit direkt műre csináltam. – És most menj, nehogy lemaradj arról a fontos
valamiről.
- Kérésed
számomra parancs, csillagvirágom – borzolta össze hajam, mire mérgesen
felhorkantam. – Majd dumálunk – vigyorodott el arckifejezésemen, aztán eltűnt.
- Neked is
szia – kiabáltam még utána és szerintem hallotta is, mert az ajtó csak eztán
záródott be.
Hát ez a
beszélgetés fura volt. Sőt mi több, egyenesen érdekes.
Az érzelmi
kavalkádok és zűrzavarok közepette huppantam le az ágyamra és kezdtem bele
gondolatmenetembe, aminek végeredményéül meg akarom tudni, hogy akkor most
utálom vagy nem – ahogy ő is mondta.
ÁÁÁÁ ez baromiraa jóó :)
VálaszTörléssiess a kövövel de nagyoon !!!!!!!:3
köszii:$ sietek:33 <3
VálaszTörlés