2014. január 29., szerda

12. Iszonyat vicces vagy...

Na. Végre megint itt vagyok. :DD
Elég gyorsan kész lett ez a rész. Bár úgy gondoltam, várom megint egy hetet és csak hétvégén rakom ki, de egyik, kedves barátnőm unszolására mégiscsak kiraktam.
Ja, igen. Ildi. Iszonyatosan köszönöm, hogy támogatsz az írásba, mikor másnak nem is nagyon tetszik/vagy csak nem ír komit egy-egy fejezethez. Örülök, hogy megismertelek.:) 
Térjünk is vissza, inkább a részről beszélek. Hát.. szerintem nem nagy valami lett ez a rész, de ígérem megpróbálom kihozni magamból a legtöbbet. :DD
Szeretném, ha nem csak egy komi érkezne… Szóval azt mondom: 2 komment után jön a következő rész.  Nem akarok ilyeneket megint kikötni és remélhetőleg ez is csak egy kivételes alkalom, de a több komment jobban inspirál a következő rész hamarabbi megírásához. Szóval 2 vagy több jó hosszú komi, oksi?*.* :D
Most pedig befejezem a dumát.(:
Kellemes Olvasást.


- Menjünk vissza, nézzük meg a képeket, aztán majd még beszélünk. – kacsintott rám, majd kézen ragadott. Így mentünk vissza a többiekhez.

  A fotózás után úgy döntött anya, hogy meghívja hozzánk Carint. Ő úgy gondolta, hogy majd ők kettesben szépen elcseverésznek, de én meg úgy, hogy én fogok vele kettesben beszélgetni. Remélem Carin is felém fog hajazni…
- Hmm.. tetszik a ház – szállt ki mosolyogva a kocsiból. – Jó fekvésű és ez a szimmetriát hanyagoló stílus is bejön.
- Most jársz először nálunk – mosolygott anya is.
- Hát igen.. telefonon többet beszélünk, mint élőben – nevetett fel.
  Carint máris szeretem. A hazafele úton rengeteget nevettünk, nagyon kedves csaj.
A házba érve megmutogattuk Carinnak a ház minden szegletét. Az én szobámtól teljesen el volt ájulva, amire egyszerűen vágtam egy büszke mosolyt. Szinte könyörgött, hogy táncoljak neki valamit.
- Az Be Alright-ra nem tudsz?
- Hát.. ömm… - vágtam hülye fejet.
- Nekem az a kedvencem – mosolygott.
- Hát.. ha a kedvenced, akkor majd megpróbálom egyszer.
- Tényleg? – csillantak fel szemei.
- Majd meglátjuk – nevettem fel. – Mit szólnál ehhez? – gondoltam ki egy kedvenc lépéseimet.
  Kikerestem a dal címét laptopomon, ellazultam, s belekezdtem a talán egyik legszebb táncba, amit tudok. 


- Passenger? – kérdezte Carin meghatódva az első pár lépés után.
- Let her go. – mosolyodtam el, majd elmerültem a dalban és csak táncoltam.
  Örültem, hogy végigtudtam táncolni.
- Hány éve táncolsz? Őstehetség vagy – pislogott nagyokat a hitetlenségtől.
- Csak 7 éve és sajnos attól még messze állok – mosolyogtam.
- Melyik műfajokban tudsz a legjobban mozogni?
- Majdnem mindegyikben – kacsintottam rá.
- Képzeld el, Justin tud…
- Carin – vágtam közbe kelletlenül.
- Bocsi – nézett rám sajnálkozva.
- Tényleg ekkora csodagyerek, vagy mindaz, amit elmondtál és a média mond, kicsit túlozva van? – kérdeztem kedvesen, nehogy sértésnek vegye.
- Csodagyerek – mosolygott.
- Hát jó… - sóhajtottam fel, majd térdemre támaszkodva felálltam.
- Figyelj, Justin tényleg a semmiből jött. Egyedül élt az anyukájával. Szegények voltak.
- Tudom és elhiszem – néztem ki az ablakon.
- Sokan azt hiszik, hogy újgazdag gyerek volt, ezért utálják. Mert nem tudják, hogy mennyi mindent tett azért, hogy ott tartson, ahol most. Ezt mind magának köszönheti, meg persze Scooternek és az anyukájának. De nem a Disneynek.
- Igen, ezt is tudom – csücsörítettem elgondolkodva. – És te hogy tartozol a csapathoz?
- Scooter a barátom.
- Mármint.. fiúbarát?
- Igen. Vagyis.. a vőlegényem – nevetett.
- Oké, oké. Várj – tartottam magam elé a kezem. – Szóval Scooter menyasszonya vagy és ezt a rajongók hogyhogy nem tudják? – hajtottam hátra a fejemet.
- Mert nem akartunk nagy felhajtást.
- Tudod.. sok minden fura dolog történt mostanában. Találkoztam Justin Bieberrel, ami önmagában is lehidaló. Beszélgettem vele. Aztán msot találkozok a menedzsere csajával, aki nem legutolsó sorban a családunk barátja. Ráadásul a magántanárom Selena Gomez tanára is – soroltam, s így összefoglalva triplán rémesnek tűnt, mint ahogy külön-külön tűntek.
- És ez miért ekkora baj? Más lány erről csak álmodozik.
- Mert nem akarok belekerülni semmiféle pletykába senkivel kapcsolatban. Tudom, hogy mennyi minden terjeng Justinról és, ha bármi közöm adódna hozzá.. nem. Én nem akarok médiahír lenni.
- Ha modell leszel, akkor is beszélni fog rólad a média.
- De akkor úgy beszélnek rólam, mint Olivia Mitchellről. Ha viszont Justinnal kerülök kapcsolatba, akkor úgy, mint Justin Bieber ismerőse vagy barátja, vagy nem tudom. A kettő között nem kis különbség van.
- Audrina tudna mesélni arról, hogy hányszor állították már be ennek, meg annak. Ha bekerülsz a hírességek közé, előbb-utóbb úgyis ki fognak találni rólad pletykákat – láttam rajta, hogy kissé felhúzta magát az indokomon.
- Nem tudnám elképzelni, hogy én az életben most már valaha is megszeressem Justin Biebert. Lehetetlennek tűnik – vontam vállat mosolyogva.
- Csak tűnik, de nem az.
- Nem tudom, Carin – hajtottam le a fejem.
- Bocsi, csörgök. Mindjárt jövök – erre csak bólintottam.
  Miután kiment a szobámból, a telefonom után nyúltam. Tárcsáztam Ashleyt, mert ő volt a legelőrébb a névjegyzékben.
- Szia, Liv – szólt bele vidáman. – Hogy sikerült a fotózás? – tért rá egyből, amin felkuncogtam.
- Mindenkinek tetszettek a képek. 2 nap múlva kerülnek bele a következő számba, az októberibe – ekkor tűnt fel, hogy két nap múlva máris október lesz. Jól elment az idő.
- Tuti sikered lesz – mondta izgatottan.
- Majd kiderül… - mosolyodtam el halványan. Valamiért most nem voltam annyira izgatott efelől. Sokkal inkább törtem a fejem azokon, amit Carin mondott.
- Történt valami? – persze, rögtön megérezte, ha nem a szokásosan viselkedtem.
- Nem, semmi – ráztam a fejemet. – Csak.. gondolkodom valamin.
- Meg is jöttem – toppant be Carin.
- Ashley, mondd meg Mike-nak, hogy puszilom. Most le kell tennem, szeretlek titeket – hadartam, majd válasza után leraktam.
- Bocsi, nem akartam semmibe közbevágni – ült le.
- Semmi – mosolyogtam rá. – Kivel beszéltél, ha szabad tudnom? - kérdeztem óvatoskodva.
- Persze. Justinnal.
- Milyen véletlen – forgattam szemem mosolyogva.
- Nem tudta, hol maradok ilyen sokáig. Scoonak be kéne segíteni a munkába.
- Scooter? – tippeltem.
- Aha. Scoo vagy Scott. Mikor, hogy – vont vállat.
- Akkor menned kell? – húztam a számat.
- Attól tartok – mosolygott ő is szomorúan. – Megadod a telefonszámod? Beszélhetünk majd, ha van kedved.
- Persze - vidultam fel. Elővette a telefonját, én pedig bediktáltam neki. – Majd felhívlak és elmented. Ha nem gond. Csak most sietni…
- Persze, persze – bólogattam.
- Lesz jó pár óra, mire Miamiba érek… - nyafogott.
  Lekísértem a nappaliba. Mindannyian egy-egy öleléssel búcsúztunk el tőle, amit ő készségesen viszonzott. Tényleg nagyon megkedveltem.
- Akkor majd hívlak, Olivia – mosolygott rám. – Köszönöm szépen, hogy meghívtatok és bocsáss meg, Rose, hogy csak annyi időnk volt beszélgetni, amennyit hazafele töltöttünk a kocsiban. – nézett anyára sajnálkozóan.
- Semmi gond, marad a telefon – nevetett fel anya.
- Remélem mostantól többször fogunk személyesen találkozni.
- Az jó lenne.
- Na, hát akkor.. sziasztok – mosolygott még egyszer mindenkire. – Üdvözlöm Nate-et is.
- Átadjuk – mondta anya.
  Majd Carin eltűnt.

3 nappal később

  1 csörgés.. 2 csörgés.. 3 csör.. felvették.
- Befutottál, ugye? – sikították a srácok.
- Az igazság az, hogy… - vártam, hogy fokozzam a hangulatot. – BE!!! – ordítottam végül és őrült módjára, vigyorogva, ugrálásba kezdtem.
- Oh, yeahh – sikítgattak és ahogy kivettem a zajokból, ők is a nagy nevetés közepette voltak. – És most mi jön?
- Elsőként elmegyek New Yorkba – a vigyorom megszüntethetetlenül ékeskedett az arcomon. – És tudjátok mi a legborzasztóbb? Hogy holnap indulok – szinte remegtem az izgatottságtól.
- Te jó ég! – ámuldoztak egyszerre. – De.. várj – folytatta Mike. – Akkor.. most itt hagysz minket? – kérdezte rémülten.
- Dehogyis. Lélekben mindig itt leszek veletek – mosolyogtam.
- De.. most komolyan elmész? És mikor jössz vissza? – ezúttal Ashley aggodalmaskodott.
- Hát.. azt valójában én sem tudom. Elvileg 3 hétig leszünk New Yorkban, de hogy azután hazajövök, vagy nem, azt nem tudom.
- Hiányozni fogsz, Livia – szomorkodott Ash.
- Nyugi, manapság már nem probléma a távolság – bíztattam őket.
- Ez igaz.
- Átjöttök segíteni pakolni? – kérdeztem félénken.
- Persze – vágták rá. – Már ott is vagyunk.
  Azzal a beszélgetés már meg is szakadt.
- Ez a két bőrönd elég lesz, nem? – jött be anya a legnagyobb és a legkisebb bőrönddel küszködve.
- Várj, segítek – siettem mellé. – Igen, elég lesz. Köszi – hálálkodtam. Nagy nehezen, de sikerült az ágyamra cipelni őket. Kicipzáraztam és előkészítettem a bepakolásra. – És most jön a neheze – léptem a szekrényem elé, s kinyitottam. Hogy fogok én ennyi mindenből választani?
  Éppen nagyban gondolkodtam, mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám volt.
- Tessék? – szóltam bele kedvesen.
- Jó napot! Chuck Norris vagyok és arról szeretnék magával beszélni, hogy érdemes-e iPhone-t vásárolni eBay-ről? – dumált bele valami irtó mély hang. Totál beparáztam, mit akarhat tőlem. Chuck Norris, aha…
- Sajnálom.. de.. én nem… - kerestem a szavakat meglepődöttségemben.
- Szia, Olivia – nevetett fel egy ismerős hang, de nem tudtam hova rakni, ki lehet ő. De csak még jobban megijedtem, hogy a nevemet is tudja. – Remélem nem paráztál be – ez nem bizonyult valami bűnbánónak. – Justin vagyok, egyébként, ha nem jöttél volna rá – ó, hát persze. Hogy nem ismertem fel a hangját?!
- Justin? - öntött el egyszerre a düh és a megdöbbentség. – Honnan tudod a számom? – kérdeztem gyanakvóan.
- Carin telója. Gondoltam, kicsit megviccellek mindkettőtöket – kuncogott.
- Iszonyat vicces vagy, komolyan – forgattam meg a szememet.
- Ne már, Carin – szólt rá „valakire”. – Hagyd!
- Ott van Carin? Add! – kértem.
- Mit hallanak füleim! Modellkedünk a Voguenak? – hangjából simán leszűrtem, hogy vigyorog.
- Biztos, hogy ez Carin száma? – tereltem a témát.
- Tuti. Egyébként hogy van az én drága táncos lábú csajszim? – hangja most szemtelen volt, amitől egyébként elolvadtam volna, de ez a mostani helyzetben nem ment.
- Azt akarod, hogy még jobban utáljalak? – próbáltam bedobni a megfelelő dumát.
- Adom Carint – vágta rá. Ezen csak megforgattam szemem. Gyorsan feladta…
- Szia, Oliv – hallottam meg azt a hangot, amit akartam. – Bocsi, Justin helyett is.
- Szia, Carin – mosolyogtam. – Ugyan, mindig is tudtam, hogy dili – legyintettem vigyorogva.
- Mondd neki, hogy ezt meg sem hallottam – jött a háttérzaj. Ezen akaratlanul is felnevettem.
- Kiröhögött, drágám. Úgy látszik, nem jött be a Chuck Norrisos trükköd – először azt hittem, hozzám beszél, de aztán rájöttem, hogy a „csodagyerek”-hez. – Szóval ez lenne a számom. Mentsd el.
- Persze, úgy lesz.
- Le is rakom, mert túlteng a kölyökben az energia. Nagyon nem bír magával – hangja szakadozott az erőlködéstől. Szerintem Justin piszkálta és megpróbált védekezni ellene.
- Akkor majd beszélünk. Szia, Carin.
- Szia, Livia – köszönt, majd lerakta. Gyorsan elmentettem a számát.
- Te elhiszed, hogy Justin Bieber felhívott Carin telefonjáról és be akarta adni, hogy ő Chuck Norris? – fordultam anya felé.
- El. Audri mesélte, hogy őt is ugratta a Chuckos szöveggel – nevetett fel anya.
- Már kiráz a hideg ettől a gyerektől – borzongtam meg látszólagosan.
- Vendégeket hoztam – jött be Audri vigyorogva. Mögötte pedig bejött Ashley és Mike.
- Sziasztok – mosolyogtam rájuk és a szokások puszival, illetve öleléssel köszöntöttük egymást. – Ashley, ha egy perccel hamarabb jöttök, tudtál volna beszélni Justinnal.
- Micsoda? – taglózott le. – Viccelsz?
- Nem. Képzeld, azzal próbált beetetni, hogy ő Chuck Norris – röhögtem el magam.
- Ó, ne már. Nem lehet visszahívni? – nézett rám bizakodóan.
- Carin telójáról hívott, de próbáld meg – nyomtam kezébe a fehér, imádnivaló iPhone-t.
  Kivette a kezemből és azonnal nyomogatni kezdte.
  Azért durva, hogy gondolok egyet és felhívom Justin Biebert. Vagyis nem őt, hanem valakin keresztül őt. Én.. egy los angelesi lány…
- Foglalt – tette le csalódottan a telefont.
- Nyugi, csak lesz még alkalmunk – mosolyogtam rá. – Na, kezdhetjük a pakolást? – dörzsöltem össze a tenyerem.
- Már vagyunk öten. Még jó hogy! – vigyorgott Audri. - Szupi cuccokat válogatunk össze neked, csajos – elhaladva mellettem egy puszit nyomott arcomra, majd beállt a szekrényembe.
  Ezzel pedig elkezdtük a csomagolást az útra, amely talán meg fogja változtatni az életem. Talán csak kicsit, talán teljes mértékben, de mindenképp változni fog. A kérdés az, hogy mennyit és milyen irányba.
Az összes bizalmam ebben van. Remélem nem kell csalódnom.
  Bőröndömbe olyan cuccok is kerültek, amik eddig nem voltak a szekrényem tartozékai. Ennek egyetlen oka volt: Audrina. A pakolás közepén meglepett engem egy jókora táskával, ami tele volt a legújabb trendet követő ruhákkal. Nagyon hálás voltam, amiért feltuningolta „táramat”.
  Valójában én még annyira nem fogtam fel az egészet, hogy eddig még abba sem gondoltam bele, hogy mi lesz majd ott. De most ennek is eljött az ideje.
  Még semmit nem tudok arról, hogy hol fogok megszállni, vagy hova kell mennem, esetleg ki fog várni a reptéren. A témának ebből a részéből egy kukkot sem tudok. Bár annyit tuti, hogy Los Angelesből New Yorkba megyek. Viszont azt nem értem, hogy ilyen hosszú távnál mennyi időt kell utazni. De megkaptam a repülőjegyem(!), így hát nincs mit tennem, azzal megyek. A rajta lévő feliratot nem egészen értettem, ugyanis az adatokból nem derül ki, hogy honnan indul a gép.
  Amikor ott leszek, vajon hogy fognak működni a dolgok? Reggel-este fotózás? Vagy laza lesz az egész? És vajon lesznek még rajtam kívül? Biztosan lesznek és az is tuti, hogy milliószor profibbak lesznek. Nem is értem, hogy választhattak engem. Természetesen nagyon örülök neki, viszont az már kevésbé kellemes élmény, hogy itt kell hagynom a családom.

2014. január 25., szombat

11. Ismeretlen ismerős

Íííííííííííí.. megérkezett az új rész. :$
Csajok, rengeteg minden összejött ezen a héten. Szerintem mindenki tudja miről beszélek. Justinról. Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy rengeteget sírtam, de most már kezdek megnyugodni. Hála Istennek, kijött és reméljük, hogy visszatér hozzánk Kidrauhl. Gondolom mindenki így van vele…
Szóval, végül sikerül összehoznom egy elfogadható részt. És akkor most, ha nem haragszotok, nem beszélek sokat.
Remélem tetszik. Nagyon szépen kérnélek titeket, hogy írjatok véleményt, ha rossz, ha jó, akkor is, mert így tudom, hogy min kell javítanom. :) Talán hamarabb is lenne rész, ha inspirálnátok a kommentekkel. :))
Ennyi lenne most.
Kellemes Olvasást Mindenkinek!

 

Vagy talán az a sok jó, amiket azért hallani róla és szemének a különös varázsa elég lenne ahhoz, hogy megszeressem annyira, hogy elfelejtsem azt az incidenst? Érdekes kérdés és be kell vallanom, kíváncsi lennék a válaszra…

- Kicsim, ideje felkelni! – rázogatott hátulról valaki.
- De mért? – nyöszörögtem.
- Van itt valaki, akinek örülni fogsz.
- Ki? – keltem fel nyűgösen és ásítozva.
- Nézd meg, a nappaliban van.
- Előbb egy kicsit rendbe szedem magam.
- Nem kell. Nem idegen.
- Oksi, mindjárt megyek – próbáltam lerázni szegényt, remélve, hogy tovább aludhatok.
- Most – rázogatott megint, mivel „rájött tervemre”.
- Jól van már – forgattam szemeimet, s most már fel is ültem. Végignézte, ahogyan kikelek ágyamból és felveszem köntösöm.
  Lecsoszogtunk – levánszorogtam – a lépcsőn nyomomban anyával. Eléggé dörzsölgettem a szemem, ezért, mikor megláttam az illetőt a kanapén ülni, először el sem hittem, hogy tényleg itt van.
- Audrina? – kérdeztem illetődötten. Pislogtam egy jó párat, hátha eltűnik, mint egy látomás, de apa is ott állt mellette, tehát nagy valószínűséggel igaz – Komolyan? – sikítottam egy kisebbet s őrült módjára ugrottam rá.
- Szia, szívem – ölelt meg nevetve, s ugrálni kezdtünk körbe-körbe.  – Oké, elég lesz. Nem bírja a magas sarkúm – nevetett jóízűen.
- Hogy a francba kerülsz ide? – toltam el magamtól, de rögtön vissza is rántottam és tovább ölelgettem. Úgy hiányzott már!
- Nem szeretném kihagyni a tesóm első komolyabb fotózását, főleg, hogy a Vogue-ról van szó – kócolta össze még jobban hajamat. Még nem volt időm elvégezni a reggeli teendőimet…
- Tessék? – húztam össze szemöldökömet. – Honnan tudod…? – ugrott fel ezután a szemöldököm.
- Tegnap hívott anya.
- De.. én még nem is említettem nektek – néztem rájuk.
- Bruce minket is felhívott – ecsetelte apa, mintha ez annyira érthető lett volna.
- Tényleg? – lepődtem meg újra.
- Mikor lesz a fotózás?
- Nem biztos, hogy engem választanak – célozgattam arra, hogy nem értem miért jött haza ilyen kis dologért.
- Ahogy anya elmondta, mit mondott Bruce, elég egyértelműnek hangzik.
- De hogy-hogy hazajöttél? Már majdnem 2 éve, hogy elmentél és azóta alig hívtál – húztam el szám.
- Tudom, mennyit jelent egy Vogue fotózás és részese szeretnék lenni az enyém után a tiédnek – kacsintott. – Mellesleg hozzáteszem, lehet együtt leszünk benne a következő számban. Persze, ha téged választanak – nevetett ismét.
- Annak kicsi az esélye.
- Az álmokhoz nem így kell hozzáállni. Ahogy Justin Bieber mondaná: Soha ne mondd, hogy soha! – vigyorgott.
  Ezen kissé leesett az állam…
- Te.. most.. komolyan Justin Biebertől idéztél? – háborodtam fel.
- Aranyos kis kölyök – vonta meg vállát mosolyogva.
- Csak nem találkoztál már vele?
- Egy fotózáson futottunk össze. Egyébként meg.. mesélj, nem te voltál oda érte? – bökdösött. – Másrészt, csiripelte a net, hogy te vagy a táncos lábú csajszi.
  Na ezen meg aztán duplán leesett az állam.
- Táncos lábú csajszi? – csúszott feljebb hangom. – Hol olvastad te ezt?
- Justin Twitterén.
- Áh – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Azt hittem már elterjedt. Egyébként meg büszke vagyok magamra. Nem ájultam el, mikor találkoztunk – vigyorogtam.
- Mert találkoztatok? – ámuldozott.
- Igen.
- Mindent el kell mondanod, ami a találkozáskor történt – nézett rám parancsolóan.
- Igenis, főnök – tisztelegtem nevetve. – Örülök, hogy itt vagy, Audri – váltottam komollyá, de mosolyom megmaradt.
- Én is nagyon – ölelt meg.
- Akkor reggelizünk? – szólt közbe anya.
- Persze – ugrott apa elsőnek, mire mindannyian elnevettük magunkat.

~*~

  Elmeséltem Audrinának mindent, ami a találkozáson történt. Az reakciója meglepő volt, vagyis nem annyira, mert ő már tudja, milyen hírességekkel találkozni. Bár kicsit meglepődött Justin ajánlatán, de még jobban azon, hogy nem fogadtam el. Anyáéknak direkt nem meséltem el a történetet. Ahhoz képest, hogy Audri csak 20 éves, sok mindent elért már. Elég ritkán látjuk egymást, ezért nem a legnagyobb bizalmason, mégis az egyik példaképem.
  Szerencsére a tegnap estét együtt tölthettük s elszórakoztunk néhány csajos, tesós dologgal. Ha belegondolok, Ashleyvel sem szoktunk nagyon eltérő dolgokat csinálni és ennek magyarázata, hogy úgy kezeljünk egymást, mint egy nem vérszerinti testvérek. Ám, előző este megtapasztalhattam, milyen – így 18 évesen – az igazi tesóddal hülyülni. Bevallom, az elején fura volt, hogy egy fiú és egy lány helyett egyetlen emberrel csináltam ezeket a dolgokat.
  Pár perccel ezelőtt csörgött Bruce, hogy döntött a Vogue, és – számomra még mindig felfoghatatlan, de – én lettem a kiválasztott. Tényleg nem értem, mert annyi sok nálam profibb modell van. És mégis én…
- Szerintem ez és ez jó lesz. Ők majd úgyis átöltöztetnek – nyomott a kezembe egy türkizkék felsőt és egy itt-ott szakadásos farmert. Egy egyszerű fekete magas sarkú és fekete blézer felvétele után indultunk is a fotózásra. Semmi smink, semmi giccs. Alkalmasnak és normálisnak szerettem volna látszani a feladatra. Meg minek is sminkelnék, mikor azt ők fogják megcsinálni.
  Úton Los Angeles másik oldala felé – mivel mi a legészakiabb oldalán lakunk, a stúdió pedig délen van – Audrina ellátott néhány jó tanáccsal. Kettőnkön kívül még anya volt a kocsiban, mert apa nem tudott jönni, ugyanis dolgoznia kellett. Azért röhej, hogy negyed órával hamarabb megy oda dolgozni, mint ahova én megyek fotózásra.
- Izgulsz? – mosolygott rám a visszavillantóból anya.
- Egy kicsit – néztem továbbra is ki az ablakon. Láttam Los Angeles nyüzsgő életének pár pillanatát; ahogy egy bácsi kutyát sétáltat, egy másik bácsi szájharmonikázik, egy lány pedig egy könyvet olvas, melynek ráláttam a borítójára. Justin Bieber könyve volt.
  Mikor befordultunk az ismerős sarokra s megpillantottam az ügynökség feliratát egy jókora tízemeletes házon, némiképp rám jött a pánik.
- Deja vu érzésem van – szólalt meg anya izgatottan, miközben a bejárat felé lépkedtünk. – Audrit is hasonlóképpen hoztam anno.
- Remélem a sikerem is akkora lesz – nyeltem nagyot.
- Nyugi. 18 vagy. Ha ez nem sikerül, van még időd, hogy újrapróbáld – bíztatott tesóm.
- De én menni akarok Európába – morcoskodtam.
- Hát jól van – nevetett.
  A recepcióstól megkérdeztük, hogy pontosan hova is kell mennünk. A liftben töltött perceket és a lifttől a 526-os szobáig vezető utat izgatottan tettem meg.
- Kicsim… - állt meg anya az ajtó előtt. – Tudom, hogy mennyire szeretnéd ezt és ezért nagyon, de nagyon fogunk szurkolni neked és azt kívánom, hogy sikerüljön neked ez az egész – simogatta folyamatosan az arcom.
- Köszönöm szépen, anya – mosolyogtam és megöleltem.
- Én is szurkolni fogok neked, de már tudom, hogy úgyis sikerül, drágám – szorított magához Audrina, miután anya elengedett.
- Úr..is..ten – nyögdécseltem nagy nehezen. – Kösz, Audri – kapkodtam levegő után, mikor ő is elengedett.
  Hálásan mosolyogtam rájuk, majd kopogás után benyitottam.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen 2 férfinak és 3 nőnek, akiket először megpillantottam.
- Olivia Mitchell? – mosolyodott el az egyik nő.
- Így van – bólintottam szintén mosolyogva, majd bementem, nyomomban anyával és Audrinával.
- Nagyon pontosan érkezett – fogott velem kezet.
- Igyekeztem – ráztam meg a felém nyúló kezet.
- Tyler Evans vagyok, a Vogue főigazgatója – ennek hallatán kissé lehidaltam, de mosolyomat megtartottam. - Ők a kollégáim.
  Egyesével kezet ráztam mindegyikkel. A nevük; Jim Ford, Lewis Turner, Lydia Cox, és Crystal Peterson. Oké, azt hiszem elég lesz egyenlőre a keresztnevüket megjegyeznem…
- Szia, csajos – jelent meg a függöny mögött Bruce.
- Bruce – vigyorodtam el, várva, hogy mellém érjen, hogy megölelhessem.
- Ők lennének az álmod testesítői – mutatott végig az előbb megismert embereken.
- Remélem igazad van.
- Én is – kacsintott egyet. – Akkor át is adlak – tolt meg egy kicsit.
- Kezdhetjük a tesztfotózást? – mosolygott.. öhm.. azt hiszem Jim.
- Persze – bólintottam magabiztosan. Legalábbis próbáltam…
- Audrina? – állt fel hirtelen Crystal, s hitetlenkedve nézett a mögöttem állő nővéremre.
- Tádá – nevetett Audri, majd mosolyogva megölelték egymást.
- Hogy kerülsz te ide?
- Elkísértem a testvéremet az első Vogue fotózására.
- A tesód? – lepődött meg ezúttal Lewis.
- Máris előnyben van – nézett rám vigyorogva Lydia.
- De jó nekem – viszonoztam a lelkesedést.
  Ezután elkezdődött a sminkelésem és öltöztetésem, majd pedig a fotózás.
A ruhám nagyon tetszett. Egyszerű volt, mégis elegáns. A fotó hátteréhez pedig különösen illett.

~*~

- Nagyon ügyes voltál. Tényleg igazi modellalkat vagy – veregette meg a vállamat Jim.
- Köszönöm – mosolyogtam – Szerinted, hogy fog tetszeni az olvasóknak?
- Szerintem nagyon is be fog nekik jönni. Főleg, hogy ki sem retusálnak, mert felesleges. Csodaszép bőröd van.
- Igazán? – vontam fel szemöldököm.
- Nézzük meg – kacsintott rám, majd belehuppant a forgószékébe, begörnyedt a laptop elé, s ujjai szélsebesen kezdtek mozogni ide-oda. Látszott rajta, profi a dologban. – Emberek! – szólt a szoba másik végébe, mire mindenki felénk pillantott, majd rövid időn belül körénk is gyűltek.
  Épp belekezdtünk a népek nézegetésébe, mikor nyitódott az ajtó, s valaki lihegve belépett rajta. Egy számomra kicsit ismerős nő volt.
- Srácok, nagyon sajnálom, hogy késtem. Kis gondja adódott Scooternek és segítenem kellett neki. Plusz még a forgalom sem volt a leggyorsabb Miamiban… - vette le blézerét. Majd miután rendbe szedte magát és körülnézett, meglepődött.
  Legelőször akkor, mikor Audrinára nézett, majd még jobban, mikor anyára és a legjobban akkor, mikor rám.
- Ti mit kerestek itt?
- Carin, te mit keresel itt? – kérdezte anya ugyanolyan meglepődötten.
- A fotózásra jöttem. Úgy értem, a modellkereső fotózásra.
- Ti ismeritek egymást? – lépett közbe Tyler. Na, erre én is kíváncsi lennék…
- Persze – s mintha észbekapott volna, anyához sietett és megölelte. – Szia, Audri – tette ugyanezt nővéremmel is. – És az ifjú hölgy – fordult felém mosolyogva. – Hova ilyen szépen kiöltözve? – nézett végig rajtam kedvesen, majd megölelt.
- Csak a fotózási ruhám.
- Fotózási? Miért, fotóznak?
- Ő a kiválasztott modell, Carin – szólt közbe újra Tyler. Ennek hallatán Carin szemei kitágultak, s anyára meredt.
- Én nem igazán értem – nézett hol rám, hol Tylerre zavarodottan.
- Hát én sem nagyon – mondta Ty. – Az van, hogy ez a fotózás Cariné. Mármint most fog megjelenni a parfümje és ahhoz kell egy modell, akivel ezt fotózzuk és bekerül az újságba. Brucet kértük fel erre a feladatra, vagyis, hogy segítsen profikat válogatni, mert ez a modellügynökség nagyon híres, ráadásul nincs messze Las Vegastól. De azt nem vágom, hogy ti honnan ismeritek egymást – nevetett kínosan.
- Tyler.. Rose, Audri és Olivia, valamint az édesapjuk régi ismerőseim – ez most engem lepett meg. De akkor én miért nem ismerem?
- Olivia nem igazán ismeri Carint, mert legtöbbször.. na jó, mindig csak telefonon beszélek vele, így ők személyesen most találkoznak először – vette át a szót anya. Áh, már érthető.
- De akkor én hogy jövök a képbe, ha a Vogue magazinhoz fotóznak? A parfümöd nem ahhoz kapcsolódik – vetettem fel elméletem.
- Megkértem a szerkesztőséget, hogy a parfüm népszerűsítése érdekében az újságba kerüljön bele – adta a választ. Igen, ez logikus. – De ezen kívül sok más helyen is meg fog jelenni.
- Mint például? – ráncoltam homlokomat. Elbizonytalanodtam, hogy biztos jó ötlet-e ez.
- Olivia, lehetne egy kérdésem? Most, hogy jobban megnézlek, mintha jól emlékeznék.
- Emlékezni? Mire?
- Nem te.. nos.. nem te voltál véletlenül.. az Ellen Showban legutóbb? És Justin is mesélt… - bökte ki nagy nehezen. A Justin nevet pedig különös gonddal és figyelemmel.
- A „táncoslábú csajszi”? – forgattam meg a szemem. – De.
- Szóval akkor te vagy a twitteres @OliviaM.
- Pontosan – bólintottam. – De.. hogy jön ide Justin? – ezt a részét nem értettem.
- Tudod, én.. Justin bandájában vagyok. Scooternek segítek a munkákban és persze ott, ahova éppen bedobnak.
- Ez komoly? – lepett meg a dolog. Akkor ezért volt ilyen ismerős… A család egyik ismerőse Justinnak dolgozik? Hát ez.. fantasztikusabb már nem is lehetne…
- Te jó ég, mik derülnek itt ki – fogta homlokát Ty.
- Nekem mondod? – hüledeztem.
- Justin tényleg mesélt rólad – mosolygott rám Carin.
- Na ne. Mit? Várj. Gyere – érzelmek hada söpört keresztül rajtam, végül megragadtam karját és kihúztam a szobából a folyosóra. – Mondj el mindent – kértem izgatottan. Én sem értettem miért érdekel ennyire a rólam alkotott véleménye.
- Annyit mondott csak, hogy találkoztatok. Kicsit faggatni kezdtem, s akkor elmondott pár egyéb információt. Például, hogy „bemutatkozott” neked elég egósan. Aztán kiderült, hogy Belieber voltál. Vagy most is az vagy, nem tudom, mert változott a véleményed róla. De azért nem irtózol tőle. Még meg is ölelt – vigyorgott. – De végeredményként úgy összegezte, hogy szép csaj vagy – most még jobban vigyorgott. – És most, hogy látlak, ebben nincs ellenvetésem.
- Hű – motyogtam.
- Te komolyan híres vagy és még nem találkoztál vele?
- Nem vagyok híres és találkoztam vele – cáfoltam meg mindkettőt, ám kissé elábrándoztam előbbi rövid kis „meséjén”.
- Oké, azt a találkát leszámítva.
- Mondd, szerinted is jó fej?
- Abszolút. Imádom, mikor olyan sokat röhögünk – nevetett fel. Azt szűrtem le a viselkedéséből, hogy eléggé nyitott, életvidám és kedves csaj. A beszéd persze nem esik nehezére. – A következő fotózásra elhozhatom magammal.
- Tessék? Jaj, dehogyis!
- Tényleg nem szeretnéd? – ráncolta a szemöldökét.
- Hazudtam volna neked?
- Ja, nem, csak fura, hogy mégis érdekelt, mit gondol rólad – mosolygott sunyin.
- Carin – forgattam meg szemeimet nevetve. – Csak kíváncsi voltam – vontam vállat.
- Menjünk vissza, nézzük meg a képeket, aztán majd még beszélünk – kacsintott rám, majd kézen ragadott. Így mentünk vissza a többiekhez.

2014. január 18., szombat

10. Twitter-ügy

Drágáim, most nem beszélnék. :')
Mindenkinek Kellemes Olvasást.



- Dehogyis lettem híres, skacok. – nyugtattam meg őket. Mindketten szomorúan néztek rám. – Ezek nekem semmit nem jelentenek. Ugyanaz az Olivia vagyok, ti pedig a legjobb barátaim. – mosolyogtam rájuk.

Másnap 10:27

  Anyáékat is ideje volt beavatnom a „Justinnal találkoztam” történetbe, így meg is tettem. Először azt hitték, hogy az egészet kitaláltam. Úgyhogy végül a telefonszámot vetettem be annak bizonyítékául, hogy mindaz, amit elmondtam, igaz. Azt javasolták, én döntsem el, mit szeretnék, de nem mentem bele. Igaz, hogy a tánc az életem, de anyáéktól ennyire távol lenni és ilyen sokáig.. nem tudom elképzelni.
  Őszintén szólva, nagyon meginogtam Justinban. Nagyon szeretem őt, félreértés ne essék, csak teljesen más volt, mint ahogyan képzeltem. Közben lehet, hogy csak meg kellene ismernem közelebbről, de ez most úgysem fog menni, mert nem megyek vele a turnéra.
- Olivia, sikerült lefordítani? – csapkodott valaki előttem a kezével. Kissé megijedtem. – Min gondolkodtál? – sóhajtott fel megadóan Gertrude.
- Jaj, annyira sajnálom, Gertrude, csak… - kezdtem kétségbeesett magyarázatba, de igazából nem tudtam az okát annak, hogy miért kalandoztam el Justinon.
- Már csak fél óra van hátra – bíztatott. Volt már fél óra matekóra, aztán fél óra angol, majd fél óra történelem. Most pedig francia. Kissé meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Gertrude angolul, olaszul, spanyolul, franciául és németül is tud.
- Nem, nem az a baj – hajtottam le a fejem, s most igazán jól jött, hogy kiengedett hajam a szemembe lógott.
- Tartsunk pár perc szünetet vagy legyünk gyorsan túl rajta?
- Fura, hogy akiről azt gondoltad volna, hogy az életbe nem tudsz csalódni benne, most hirtelen mégis ez van – mondtam ki hangosan a gondolataim. – Neked volt már ilyen? – néztem fel rá.
- Hmm.. azt hiszem igen – mosolyodott el rövid tanakodás után. Az elmúlt másfél órában egyébként úgy megismertük egymást, mintha napokat töltöttünk volna együtt. Gertrude nagyon jó fej, szigorú, de mégis nevetve telt el az a másfél óra. Onnantól kezdett kicsit slamposodni, amikor fáradni kezdtem a matektól és a gondolataim kalandozni kezdtek, így nem fogtam a vicceket. – Jól tippelem vagy jól tippelem, hogy Justin Bieber az a személy, akiről névtelenül beszélsz most?
  Hát igen, talán kicsit túl jól is megismert…
- Csak az a furcsa, hogy olyan gyorsan kezdet el változni a véleményem. Esküszöm tegnapelőtt még ölni tudtam volna, hogy találkozzak vele. Ha most találkoznék vele, talán még a fejemet is elfordítanám – vigyorogtam.
- Azta – nevetett fel. – Nagy teljesítmény. Szerintem még mindig szereted, mint énekes, de személyesen nem biztos, hogy jól kijönnétek – váltott mosollyá.
- Te találkoztál már vele?
  Erre arcán a mosoly kicsit megingott, de ügyelt rá, hogy ne legyen feltűnő. Hát, mégis az volt.
- Mi az?
- Csak nem tudom, hogy beszélhetek-e erről – vonta meg vállát szomorúan.
- Hát, oké – tettem én is ugyanúgy. – Megbízható vagyok, efelől biztosítalak. De persze, ha nem szabad elmondanod, akkor nem – mosolyogtam rá. Erre felsóhajtott.
- De nem mondd el senkinek – figyelmeztetett, mire bólintottam. – Fél évvel ezelőtt elég gyakran láttam Justint, mivel Selena és ő.. hát hogy is mondjam.. kavartak – ingatta a fejét jobbra-balra.
- Jellemző.. a dúsgazdag poronty… - nevettem fel, de ekkor ledermedtem. Ezt nagyon nem kellett volna, Olivia. Még a szusz is megfagyott bennem, ahogy szemeztem Gertrude-dal és vártam, hogy mit fog reagálni. Lesütöttem a szemem és felkészültem a legrosszabbra. Ilyen szégyent, komolyan mondom…
- Tényleg nem csíped Selenát, ugye? – kérdezte baráti hangnemben. Erre csodálkozva néztem fel rá. – Ne aggódj, megértem, ha nem a kedvenced. Nem lehet mindenkit szeretni, nemde? – mosolygott.
- De azért mégis… - vontam vállat.
- Szerintem Justin is és Selena is nagyon jó fej. Egyikük sincs elszállva magától és mindketten tehetségesek.
- Akkor valószínűleg csak az én fülemet bántja Selena hangja – vontam vállat.
- Bármit mondhatsz rá, csak két dolgot nem. Az egyik, hogy nincs jó hangja, a másik, hogy Selena nem szép. Ezenkívül bármit állíthatsz róla.
- Folytassuk a fordítást – kerültem ki egyszerűen a kissé kínossá vált témát. Ne kezdjünk el arról papolni, hogy Selena szép-e, vagy sem… - Szóval az úgy van, hogy Il ya une table à côté d'une chaise.
- Et derrière la chaise?
- Le siège derrière les deux chaises – válaszoltam monoton hangon.
- Oké, ennyi képleírás elég volt.
- Merci! – hálálkodtam vigyorogva.
- Rien. Mais maintenant, nous continuons avec la leçon…
- Kitalálom – szakítottam félbe, mielőtt folytathatta volna. – Beszéd.
- Kezdheted is – dőlt hátra a székbe kényelmesen.
  Én pedig beszélni kezdtem a mára kapott témáról.

~*~

  A kíváncsiság manója szinte lyukat vájt az oldalamba. Folyamatosan arra akart rávenni, hogy nyissam meg azt az átkozott Twittert és keressek rá Justin lapjára. Megérintettem a laptop padját, az oldal pedig már töltött is befelé. Beírtam a keresőbe, hogy @justinbieber, a találatok között megjelent a név, mellette a kis fehér pipával. Meglett, de nem is haboztam, tudtam, hogy ő az.
  A tweetjeit megnézve egy csomó fanját retweetelte és sokszor mondott köszönetet nekik. Más celebeknél nem észleltem még ilyesfajta hálát.
  A szívem hirtelen megállt egy pillanatra, mikor megláttam az egyik tweetjét. Tegnap írta. „azon gondolkozom, vajon van-e Twittere a táncos lábú csajszinak?”
  Most ezzel tényleg rám akart célozni? Táncos lábú csajszi? Hát ez.. nagyonjó. Szóval már táncos lábú csajszi vagyok. Még nem is Olivia vagy valami. Chh, komolyan. Pedig tudja a nevem.
  Hirtelen ötlettől vezérelve feltekertem az oldal tetejére és az üres mezőbe írni kezdtem azt, amit abban a pillanatban eszembe jutott.
„@justinbieber igen, van Twitterem. és nem „táncos lábú csajszi”-nak hívnak.”
  Mielőtt végiggondolhattam volna, mit írok, el is küldtem. Abban biztos voltam, hogy nem fogja megkapni, viszont az eszembe jutott, hogy mi van, ha mások viszont látni fogják és bekövetnek? Mert biztosan látták az Ellen Show-t.
  Ezután megnéztem az üzeneteimet, a nekem küldött tweeteket és mindent, amit általában is szoktam.
Pár másodperce írt Ashley.
„te komolyan írtál Justin Biebernek? Oo”
  Óh, szuper. Ezt aztán hamar észrevette. Gyorsan gépelni kezdtem a választ.
„igen és remélem veszi a lapot, hogy nem vagyok táncos lábú csajszi”
  Válaszoltam úgy, mintha félvállról venném a dolgot, ám ez nem így volt. Bár tudtam, hogy Justin nem fogja észrevenni, valamiért titkon mégis szerettem volna. Pár perc múlva jött a válasz.
„abban biztos lehetsz, hogy el fog hozzá jutni. csak azért mondom, mert lefogadom, hogy azt gondolod, hogy nem fog. pedig el fog.”
  Ezen leesett az állam. Dehogyis fog. Hogy venne már észre, hiszen nem is követ, ráadásul van vagy 10 millió követője. Hogy a fenébe szúrna már ki pont engem?
„miért vagy ennyire biztos benne?”
  Reméltem, hogy erre a kérdésemre majd bővebben kifejti, hogyan is vehetne észre Justin.
„a Belieberek majd RT-nek és megírják Justinnak, hogy te vagy az. lehet, hogy a trendek közé is bekerül majd a neved. és ezt azért fogják csinálni, hogy hátha ezáltal majd őket is észreveszi Justin.”
  Hát ez gáz. Nagyon nagy gáz. Lehetetlen, hogy megtörténjen. Nem, nem akarom. Jaj, ha ez megtörténne… Nem. Nem fog megtörténni. Ó, a fenébe, ezt jól elrendeztem!
Most pánikolni kezdtem…
Kisebb szívbaj jött rám, mikor megcsörrent a telefonom. Gyorsan felvettem…
- Igen?
- Szia, Livia. Bruce vagyok – hangja vidám volt, mint mindig.
- Szia, Bru – köszöntem vigyorogva.
- Na, végre egyszer jó kedved van.
- Nem jobban, mint máskor – vontam vállat.
- Gondolom van ötleted, miért hívlak.
- Nem öltetem van. Tudom, mért hívsz.
- Figyelj, Olivia. Ez a fotózás tényleg nem kismiska. Maga a Vogue magazin kért fel minket, hogy találjuk egy profi modellt – hangjában kisfajta kérlelés hallatszott.
- A Vogue magazin? – haraptam ajkamba. Régi vágyam, hogy a kedvenc magazinom oldalairól tekintsek vissza magamra.
- Így van. Egy szobával arrébb vannak és éppen az általam ajánlott modellekről készült képeket nézegetik. Te is közöttük vagy.
- Na ne – esett le az állam. – Bruce, ez most komoly?
- Mondd, hogy elvállalod, ha téged választanak.
- Úgysem engem fognak.
- Meg fogom győzni őket, hogy téged válasszanak – ez fenyegetésként hatott.
- Bruce, vannak nálam sokkal profibbak.
- Oliv… - sóhajtott fel. – Megértem, ha a kisebb fotózásokat nem vállalod el, de ez a Vogue, könyörgöm. Csinálnak rólad pár tesztfotót, ami bekerül a következő havi újságba és, ha tetszik az olvasóknak, akkor felkérnek majd, hogy menj velük New Yorkba, Los Angelesbe, Londonba és Párizsba.
- Tessék? – vigyorodtam el. – Ne csináld, Bruce. Komolyan? – nagyon izgatott lettem. Úristen.. LA, London, NYC, Párizs.. álmaim városai.
- És ez még csak a kezdet lenne. Nagyon sokra vihetnéd ezzel. De csak, ha megpróbálod – tudtam, hogy mosolyog.
- Rendben. Elvállalom, ha kiválasztanak – mondtam azonnal.
- Köszönöm, csajos – hálálkodott.
- Bár nem hinném, hogy engem fognak…
- Pedig nekem van egy olyan érzésem, hogy igen.
  Valami zajt hallottam a háttérből.
- Itt vannak. Majd beszélünk – azzal már le is csapta.
  Húh.. ez durva. Komolyan megtörténhetne? Bejárni a kontinenseket, modellkedni és emellett ki tudja még milyen lehetőségek… Jaj, Bruce, kellett neked felcsigázni!

Ma 21:07

  Teljesen lesokkoltam az adatokon. Délután volt vagy 1100 követőm, most pedig 2401 lett. Hát azt meg hogy?
  Közöltem Ashleyvel is a tényt, ám a várt reakciója elmaradt. Azt vártam, hogy majd ő is teljesen meglepődik, de üzenetében, amit válaszként írt, ennek nyomát sem mutatta. Csupán közölte, hogy ő megmondta. Na, hát köszi.
  Elmagyarázta, hogy ez az egész dolog úgy történt, hogy a Belieberek látták a válaszom Justin tweetjére és mivel eléggé hihető a szöveg, amit írtam, így bekövettek...
- Komolyan nem hiszem el – az államat folyamatosan be kellett zárnom, mert mindig visszaesett. A fejemet fogtam hitetlenségemben.
- Most mondjam azt, hogy én megmondtam…? – vigyorgott Ash a kamerába.
- De Ashley, ez képtelenség… - tártam szét a karom, bár nem láthatta, mert az már nem fért bele a webkamba.
- Olivia, én megmondtam. Nézd meg, ott van a trendek közt a neved. Justin követ. A követőid száma is megduplázódott. Folyamatosan írnak neked. Bocs, ezt az utolsót talán kihagytam.
- De, basszus... nem lehetséges – álltam ki magam mellett. – Hogy a fenébe tudna már észrevenni?
- Oliv, nem fogom még egyszer elecsetelni – forgatta szemét.
- Rohadt szerencsés vagy, te csaj – Mike a tükörképem is lehetett volna. Én is úgy néztem ki, mint ő.
  Tehát Justin észrevett. Behalok, komolyan. És retweetelt, válaszolt, követett. Ez már sok(k).
A válasza.. egyszerre röhögök rajta és égőnek is gondolom.
„meglepő, hogy írtál nekem. nem gondoltam volna, hogy valaha is fogsz. lol. tudod, hogy bírlak, te kis táncos lábú csajszi”
Na, most erre mit kellene reagálnom? Egy, azért is így hívott, pedig tudtára adtam, hogy ne tegye. Kettő, bír…? Szuper, és ezt az egész világnak tudnia kell? És három.. hát.. az nincs.
- Olivia! – szóltak a mikrofonba erőteljesen.
- Mi az? – néztem rájuk meglepődve.
- Hányadik fellegfokon jársz már?
- Nem vagyok a fellegekben – nyújtottam rájuk a nyelvem.
- Válaszolj Justinnak – buzdított Ashley.
- Drágám, az nem fog megtörténni.
- Írj neki személyes üzit.
- Ja, majd válaszol is – forgattam a szemem.
  Ekkor jelzett, hogy újabb tweet érkezett Justintól. Kíváncsian rákattintottam.
„érdekes show volt. tetszett. főleg a fellépő csaj!!”
Ó, még a végén odarohanok, meg vissza.
- Csajszi, nézd már mit írt – röhögött Ash.
- Olvastam – püfögtem.
- Írj már neki. Légyszi, légyszi, Livia! – jóformán könyörgött barátnőm.
  Újabb tweet érkezett.
„örülök, hogy megtaláltam @OliviaM-t, a táncos lábú csajszimat. tényleg, srácok, hogy tetszett az Ellen Show?”
Azt hittem felrobbanok. Milyen kedves, hogy így emlegeti ezt a hülye „fellépés” baromságot. Tisztelet…
- Srácok, lehetne egy kérdésem? – óvatoskodtam.
- Mondd – vigyorogtak mindketten.
- Nos.. szóval… - dadogtam. Nem tudtam, mit fognak reagálni erre. És igazából én sem tudtam, hogy jut ilyen eszembe. Egyáltalán minek gondolkodok én ilyenen? – Szerintetek miért említ ennyit a tweetjeiben? – kérdeztem félénken. Remélem értik, mire gondoltam.
- Ez egyszerű. Én már megmondtam neked, hogy abban a pillanatban, mikor meglátott, beléd zúgott. Ennyire egyszerű – mondta Ashley komolyan.
- Értelmes választ várok – néztem vissza rá unottan.
- Örülnöd kéne, hogy ilyen nagy népszerűséged van – vigyorgott Mike.
  De engem zavar a tudat, hogy ennyiszer említett. Nem tudom, hogy más lányokkal hogy viselkedik, mindenesetre én úgy érzem, mintha úgy kezelne engem, mit egy friss ismerőst, akivel jó barátságot kötött. De nem. Én nem vagyok a haverja.
- Mondtam már, hogy hívott Bruce? – én sem tudom, hogy jutott eszembe.
- Nem. Na mi történt?
- A Vogue magazin tőlük kérte, hogy találjanak egy jó modellt. Bruce megkérdezett, hogy ha engem választanának, akkor elvállalnám-e. De nem tudom, miért választanának engem…
- Komolyan a Vogue magazin? – kérdezték meglepődve.
- Tuti, hogy téged fognak. Érzem – vigyorgott Ashley.
- Ó, menj már! Profi modellt keresnek. Tuti, hogy nem én leszek.
- Pedig te pont annyira vagy profi, amennyire ők akarják, hogy profi legyen a modell – kacsintott rám Mike.
- Kicsim, lefekvés – nyitott be anya. Ugrottam egy kisebbet az ijedségtől. – Holnap korán kell kelned. Jó éjt!
Mielőtt kérdezhettem volna, kiment. Hát, ez érdekes volt.
- Mi történt? – kérdezték egyszerre.
- Anya berontott és közölte, hogy lefekvés. Mi a fene üthetett belé? – gondolkodtam el.
- Majd feltétlenül hívj, hogy téged választottak-e vagy nem! Ja és mielőtt lemész, még írj Justinnak.
- Ashley… - nyöszörögtem – Már… - a képernyőre pillantottam - .. 5 perce nem írt. Tuti lement – kerestem kifogást.
- Ó, dehogyis! Még negyed óráig itt lesz.
- Dehogy lesz – legyintettem. - Na, jó éjt, srácok! Majd értesítelek titeket. És bocsi, Ashley. Ígérem, megkérem majd őt, hogy kövessen be téged – kacsintottam rá. Szeme felcsillant. Valahogy éreztem, hogy ez hiányzik neki. – Szeretlek titeket – küldtem puszit, majd kiléptem minden futó programból és kikapcsoltam a laptopot. Bebújtam az ágyba, kényelmesen elhelyezkedtem, így készen voltam az alváshoz.
  Ám tervem nem jött be. Gondolataim nem voltak még elég álmosak, most is élénken dolgoztak. Jelenleg azon törpöltek, hogy vajon milyen lenne újra találkozni vele? Felismerne? Á, nem. Nem hiszem. Miért is emlékezne rám? Na és vajon akkor is elkápráztatna gyönyörű barna szeme, mint múltkor?
  Ó, Olivia, hát miket mondasz te! Elkápráztat? Gyönyörű szem? Hát.. hú.
Vagy talán az a sok jó, amiket azért hallani róla és szemének a különös varázsa elég lenne ahhoz, hogy megszeressem annyira, hogy elfelejtsem azt az incidenst? Érdekes kérdés és be kell vallanom, kíváncsi lennék a válaszra…