18. Értelmes beszélgetést akartam, nem?

Halihóó, édeseim.

Rettentően örülök, hogy ismét hamar fel tudtam rakni az új részt, de egyben szomorú is vagyok, mert nem érkezett egyetlen egy komi sem! Egy sem:(

A részről nem mondok semmit, nehogy kiderüljön valami. Bár a cím szerintem elég egyértelmű:DD Remélem tetszeni fog és érkezik legalább 1-2 komment:))

Tuti nem mondtam el valamit, de esküszöm, nem jut eszembe. :/

Jujj, eszembe jutott! Nem tudom mennyien láttátok a Believe Moviet, de nekem nagyon tetszett. Ahogy írtam a részt Avalanna jutott eszembe, de nem tudom miért, mert nincs szó benne róla. Na mindegy is.

Így hát egy rövid előszó után még annyit, hogy:

Kellemes Olvasást. ♥

Talán újra át kellene gondolnom ezt az egészet. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha nem is olyan, amilyennek a „téveszmém” mutatja? Ha egészen más és talán még nekem is tetszene a személyisége? Á, nem, az kizárt. Vagy mégsem?

*Justin szemszöge*

  Idegesen trappoltam lefelé az ismerős lépcsőfokokon. Scooter biztos le fogja szedni a fejem és ráadásul még meg is érdemlem. Ha ennyire hülye vagyok, akkor vállaljam a felelősséget is. Miért is gondoltam, hogy majd ő más lesz? Beliebernek hitte magát, de csak egy rajongó volt. Aki utál, az utálni is fog. Csak azt nem értem, hogy miért kezelnek az emberek nem emberként. Mintha a Marsról jöttem volna. Pedig csak Kanadából. A Földről. Ember vagyok. Ugyanolyan, mint a másik 7 milliárd. Akkor miért nem lehet engem is megismerni, mielőtt valaki utálni kezd. Igen, tudom, a Baby-s időszakban még magas volt a hangom, mert későn érő vagyok, így a mutálás is később ért el. De könyörgöm, ezért kell utálni? És itt most nem pont Olivia-ról beszélek.

  Scooter totál ideg lesz. Talán igaza volt. Mégsem kellett volna időt pazarolni Olivia-ra. Most meg mér meg is várattam őt a hidegben, tehát duplán mérges lesz. Aztán majd beszámol a „hőstettem” miatti késésemről anyának, a telefonom pedig ugrott egy hétre. Francba már mindennel!

  A lépcsőházból kirontva egyenesen Kennybe ütköztem. A hasáról ismertem meg.

- Scoo? – kérdeztem úgy, mintha nem is történt volna meg a fél óra késés.

- A haját tépi, hogy hol a picsában vagy, ember.

- Majd elmondom, hol voltam, csak menjünk – kikerültem és lendületemet tartva kirohantam a szállodából.

~*~

  Ahogy sejtettem. Scooter kiakadt. De a telefonom és a MacBookom, sőt még a laptopom is megmaradt. Carin viszont felhívott, hogy segítségre van szüksége, szóval egy gyors koncert után átöltöztem, most pedig a liftben dekkolok.

  A pityegés után kinyílt az ajtó, én pedig ki is surrantam köztük. A folyosóra lépve szívem azonnal a 634-es szobához vitt volna, eszemmel viszont próbáltam a 643-as szobához kormányozni a lábamat. Lépteim maguktól lassultak le azelőtt a bizonyos szoba elhaladása előtt, nekem kellett gyorsításra sarkallni. Carin szobájához érve kopogásra emeltem az ujjaimat, de éppen nevetést hallottam, így nem érintettem meg az ajtót.

- Na és végül elmondod, miért jöttél? – Carin hangja volt. Fülem az ajtónak tapasztottam, s szinte éhezve vártam, hogy megszólaljon a másik fél. Reménykedtem egy hangban.

- Szeretnék tőled kérdezni valamit – megkönnyebbülve haraptam ajkamba, a hunytam le a szemem. Nekifeszültem az ajtónak, hogy a lehető legélesebben halljam beszélgetésüket.

- Hát rajta!

- Már régóta meg akarom kérdezni, de csak most jutottam el ide. Szóval hogyhogy itt vagy?

- Hát.. Scooterről már meséltem neked. Tudod, a vőlegényem – nem jött válasz, gondolom bólintott. – Ő Justin menedzsere, de gondolom ezt tudod és hát eléggé el van havazva a sok munkával. Amikor ilyen van, én szoktam neki segíteni. Szóval most is segítettem neki, különben szegény már a bolondok házában csücsülne. De közbejött a parfümömhöz való fotózás, meg a design tervezése, így nem maradhattam le erről sem, pláne hogy te is itt vagy. Mivel Justinnak is a közelben lesznek most dolgai, így jött az ötlet, hogy akkor én ide jövök és idejön az egész crew is, amibe Justin, Scooter, Kenny, Pattie és még pár ember van benne. De csak a felsoroltak vannak itt. Ők csak körülbelül 2 hétig maradnak itt, szóval nem tudom, utána hogy fogom megoldani a „kettős életet” – nevetett fel Car.

- Én pedig nem tudom, hogy fogom kibírni azt a 6 hetet, amit itt kell töltenem – sóhajtott fel Oliv.

- Merthogy? – Carin hangja meglepődött volt.

- Hát, egyrészt mert messze vagyok a családomtól. Meg hát van még sok más ok is, de azok kevésbé lényegesek.

- Na és mi van Justinnal? – úgy van, Carin, ezt a kérdést én is támogatom!

- Találkoztam vele – érzelemmentes, tömör választ adott. Ezzel nem jutottam előbbre.

- És?

- Mi és?

- Még mindig azt gondolod róla? – micsodát?

- Azt hiszem – nem mondanám, hogy örültem ennek a válasznak, de elfogadható volt számomra. Bizonytalan volt, tehát némiképp változott a véleménye. Mivel biztos vagyok benne, hogy rosszat gondolt rólam, így talán van már valami, ami miatt talált jó dolgokat is bennem? Ó, Carin, miért nem mondtad, hogy mit gondolt rólam? Most nem tudom, hogy mit kéne hinnem.

  A legjobb lenne, ha bekopognék, mert mégsem szép dolog kihallgatni egy beszélgetést. Valójában, egyenesen udvariatlanság. Szóval megtettem. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó.

- Szia, drága – mosolygott rám Carin.

- Szia, Carin. Jöttem segíteni – úgy tettem, mintha semmit nem hallottam volna a beszélgetésükből.

- Carin, ne engedd be, kérlek! – a hátulról érkező hang suttogó volt, biztos nem szerette volna, hogy meghalljam.

- Ki van itt? – vontam össze szemöldököm, s megpróbáltam bemenni, de az ajtó tartva maradt Carin kezei által.

- Öhm.. egy barátnőm, aki éppen öltözik, szóval félmeztelenül van – ha úgy nézzük, akkor félig igaz volt, mert Olivia tényleg a barátnője.

- Mostanra biztos felvette a szükséges cuccot – ismét megpróbáltam bemenni, de Carin visszatolt.

- Maradj itt, Justin – suttogta.

- Mi az, komolyan az ő pártján állsz? – fakadtam ki, amivel, azt hiszem, teljesen elárultam, hogy hallgatóztam és tudom, hogy ki van bent. Carin meglepett arca is ezt tükrözte. Ha már így van, akkor folytatok is akár, így legalább Olivia is megtudja az álláspontomat. – Szerény véleményem szerint, ami tudom, hogy neki semmit nem számít, de ez mindegy is, mert akkor is igaz, hogy ha nem akar látni, az csak azért van, mert nem mer a szemembe nézni, ami egyértelműen gyávaságot mutat. Én pedig nem igazán láttam még, hogy ő valamiben is szerény lett volna, mert mindig kimondja azokat a szavakat, amelyekkel a legjobban meg tudja sérteni az embert. Szóval értékelném, ha elém állna és ugyanúgy vállalná az ő tettének felelősségét, mint ahogy én vállaltam azt, hogy Scooter elé állok, aki totál ideg volt az eltűnésem miatt, ami teljesen véletlenül ki miatt is volt? Ja és még annyi, hogy…

- Fogd be, Justin – jelent meg Carin mögött az emlegetett személy. Cseppet sem volt ideges, arca teljesen nyugodt volt, ám ez volt az, ami miatt viszont bűntudatom támadt. – Köszönöm, Carin, hogy megpróbáltad elküldeni és segíteni nekem abban, hogy ne vesszünk újra össze, de amint látod nem sikerült, szóval muszáj lesz. – befurakodott Carin elé, elindult kifelé, ezzel együtt én hátráltam, majd az ajtó bezárult és Carin eltűnt.

- Csak azt ne mondd, hogy azért volt, mert nem akarsz megint összeveszni.

- De, Justin. Pontosan azért – félelmetes volt, hogy mennyire nyugodtan beszélt. – És felháborítónak tartom azt, hogy így beszélsz rólam, miközben semmi jogod nem lenne hozzá. Ha ennyire kiborítottalak, akkor miért töröd magad azon, hogy még mindig velem foglalkozol? Miért nem felejtesz el, ahogy mondtad? Nem? Nem ezt mondtad?

- Miért, te komolyan képes vagy elfelejteni olyan dolgot, ami úgy nagyjából fél nappal ezelőtt sem történt? Ráadásul azt mondtam, ha már itt járunk, hogy a szobádat fogom elfelejteni, nem azt, amit mondtál – védtem meg magam, szerintem jogosan.

- Ha jól emlékszem, te próbáltál viszonyt kialakítani köztünk. Láttad, hogy nagyon nem vagyok oda érted, meg akármidért, akkor minek nyomultál annyira? Én tudtodra adtam, hogy nem bírlak, tehát gondolhattad, hogy nem akarok semmiféle hozzád fűződő baráti kapcsolatot kialakítani. Ha lelki társra vágysz, akkor ismerek egy csajt, aki Belieber és ő is egy tag a modellek közül. Szíves örömest bemutatlak neki, csak hagyj engem a francba és ne veszekedj meg kötekedj velem alaptalanul.

- Olivia, még mindig nem értetted meg, hogy miért volt jó, hogy te utálsz engem? – ráztam meg a fejem lemondóan.

- Én már eleve azt nem értem, hogy miért jó az egy embernek, ha utálják – vont vállat.

- Nem mindegy, hogy milyen ember utál és hogy te milyen rangban vagy.

  Összevont szemöldökének láttán tudtam, hogy nem érti miért mondtam ezt és hogy ez valójában mit takar.

- Szeretnéd, hogy elmagyarázzam? – ajánlottam fel hátsó szándék nélkül. Nem válaszolt, de láttam rajta, hogy igent akar mondani, csupán túl makacs ahhoz. Én viszont szerettem volna, ha megérti, így másképp közelítettem meg a dolgot. Szinte biztos voltam benne, hogy a következő kérdésemre válaszolni fog. – Képes vagy végighallgatni engem közbeszólás nélkül, értelmesen?

- Igen – jött a válasz. Persze, jól gondoltam.

- Rendben – bólintottam. – Akkor menjünk valahova, mert ez nem folyosótéma.

- Miért nem tudod itt elmondani?

- Ne aggódj, nem azért akarok bezárkózni veled egy helyiségbe, hogy  megerőszakoljalak – hangomból egyértelműen érződött a cinizmus. – Csak el akarom magyarázni a kérdésedre a választ. És az nem folyosótéma, ahogy már mondtam.

  Fújtatott egyet. Majd nagy nehezen, de szólásra nyitotta száját.

- A szobám jó lesz? – nyelve alig akarta elengedni a szavakat, láttam rajta.

- Ha neked jó, nekem is.

- Menjünk.

  Elindult, én pedig követtem. Sajnos többször is hátralesett rám, így nem volt időm végignézni rajta. Az rögtön feltűnik mindenkink, hogy igazi modelles, hosszú, ám csinos lábai vannak. Az alakjára ugyanez a jelző vonatkozik. Haragszok rá, vagy nem, akkor is be kell vallani, hogy jó csaj.

  Lehúzta a kártyáját a falra helyezett szerkentyűben, így az ajtó kinyitódott. Igyekeztem udvariasan viselkedni, így gesztusból nem mentem be, hanem az ajtóban állva megvártam, hogy behívjon. Végignéztem, ahogy bemegy és lepakol az ágyra, majd pedig értelmetlenül rám néz.

- Vámpírosat játszol? – mosolyodott el. (megj.: ugyanis a vámpírok csak behívás után léphetik át a küszöböt.)

- Nem… - kezdtem volna, de közbevágott.

- Lehetnél mondjuk.. Ian Somerhalder – harapott ajkába. Mivel erre nem tudtam mit mondani, kitartóan álldogáltam a küszöb előtt – Gyere be.

  Bementem, bezártam az ajtót és szinte már otthonosan mozogva sétáltam el az ablakig, a peremnek támasztottam a hátam, kezeimet pedig zsebre dugtam.

- Ha értelmesen akarunk beszélgetni, akkor ülj le – bökött állával az ágyra, amelyen ő is ült.

*Olivia szemszöge*

  Először bár vonakodva, a végén határozottan ült le velem szembe. Törökülésbe fontam a lábam, hátamat a támlának döntöttem és kíváncsi tekintetekkel jeleztem érdeklődésemet a válasza iránt.

- Tehát a téma az volt, hogy miért jó nekem az, ha utálsz.

- És erre várom a választ – helyeseltem.

- Egyébként ezt már elmondtam neked, nem? – vonta fel a szemöldökét.

- Ha el is mondtad, csak felületesen. Bő, értelmes, kerek választ kérek – szögeztem le.

- Hát jó – sóhajtott fel. – Azt tudnod kell, hogy az én rajongóim őrültek. Úgy értem, bármit megtennének, hogy találkozhassanak velem. De bizonyára ezt tudod. És ez a bármi néha ártalmas számodra. Értem én, hogy szeretnek és szeretnének látni, találkozni vagy képet csinálni velem, de nekik azt kell megérteniük, hogy nem tudok mindenhol ott lenni és mindenkivel több órás beszélgetéseket folytatni. Legszívesebben megtenném, de egy ember sem képes arra, hogy több millió darabra szakadjon. Be kell vallanom, volt már olyan is, hogy egyenesen féltem a rajongóimtól. Olyan dolgokat tesznek páran, amiket nem kéne.

  Jó volt látni, hogy belemerült a gondolataiba, amiből azt szűrtem le, hogy komolyan beszél. Így hát én is komolyan vettem minden szavát.

- A rajongóim többségével valóban lehetetlen értelmes beszélgetést folytatni. Általában egyfolytában sírnak, vigyorognak, vagy éppen még sikítoznak is, beszélni viszont ilyenkor nem tudnak. Nem tartom magam olyan nagy valakinek, hogy el kellene ájulni tőlem. Ha Michael Jacksonról lenne szó, akkor azt mondom persze, ez helyén van. De mikor rólam, egy kanadai gyerekről.. igen, tudom, híres lettem és sokak szerint legendák hírnevével vetekszem, de én nem így gondolom és ez szerintem egészséges. Az embernek kell lennie egy bizonyos önkicsinylésének ahhoz, hogy ne váljon egoista barommá. Szóval én próbálok normálisan viselkedni a rajongóimmal, de ők mást nem látnak bennem, csak egy jó pasi vagyok és milyen jó lenne, ha a pasijuk lennék. És itt leszögezem, ez a „jó pasi” dolog nem az én véleményem! – mosolyodott el.

  Teljesen meglepődtem azon, hogy minden egyes szavát szinte ittam. Őszinte volt hozzám és nem félt kimondani semmit. Csak mondta és mondta, ami eszébe jutott.

- Tehát ebből az egész regényből az a lényeges, hogy a rajongókkal valójában nem lehet ember-ember viszonyban beszélgetni, mert ők azt hiszik, hogy az olyan beszélgetések alkalmával ember-Justin Bieber viszony van. De ott vannak az utálók. Ugyebár ők nem lennének képesek sikítozni értem, meg elolvadni, vagy valami. Velük lehetne ember-ember viszonyban beszélni, ha nem köpnének szembe, amikor előttük állok.

- Micsoda? – nevettem fel.

- Komolyan volt már olyan, hogy majdnem leköptek.

- Az durva. Én olyat nem tudnék csinálni – még a hideg is kirázott. Azért mégiscsak ember ő is…

- Ki is mondtad a kulcsmondatot – mosolyodott el elégedetten. – Mondjam tovább, vagy megértetted a történetet?

- Milyen kulcsmondat? – zavarodtam össze.

- „Én olyat nem tudnék csinálni.” – utánzott. A felismerés villámcsapásként ért. Ez.. komoly? Úr-is-ten! Ez nagyon durva. Hát akkor erről beszélt? – Látom rájöttél – mosolygott, valószínűleg arckifejezésemen.

- Ja, azt hiszem – motyogtam elgondolkodva.

- Láttam benned a találkozáskor valamit, ami különbözővé tett. Nem tudtalak sem a rajongók, de az utálók közé sem sorolni. Az egyikhez túl goromba, a másikhoz pedig túl kedves voltál. És sajnáltam is, hogy többet nem találkozunk, mert akkor biztos voltam benne, hogy nem fogunk. Aztán amikor Carin mesélt rólad, tisztára megörültem, hogy van még esély rá, hogy szerezzek egy ismerőst, aki megbízható, amellett pedig jó fej és, ha úgy tartja kedvem, akkor felhívhatom és dumálhatunk értelmetlen témákról, tudod, amikről valójában nem lehet beszélni, de ha unja magát az ember, akkor a semmiről is rengeteget tud mesélni – nevetett fel.

- Ez így van – értettem egyet mosolyogva.

  Valójában nevetni lett volna kedvem, ugyanis eléggé vicces, hogy mennyire igaza van. De mégsem tudtam, mert belül fojtogatott valami. Talán bűntudat. Nagyon félreismertem őt az utóbbi időben. És ennek az oka az, hogy nem tudtam közeledésének igazi okát. Utolsó mondatai mintha könnyeket fakasztottam volna bennem, csak éppen nem jöttek ki, mintsem inkább a lelkemben adták ki érzelmeiket.

- Elég bő, értelmes és kerek válasz? – mintha most megkönnyebbült volna, pedig beszéde alatt sem látszott úgy, hogy szorong.

- Elég és… – a határon voltam, hogy kimondom azt a szót, de végül nem tettem. Viszont aztán rájöttem, hogy megérdemli. – Köszönöm – szívből jött és komolyan gondoltam.

- Én köszönöm, hogy meghallgattál. Valójában azt hittem, hogy az első mondatom után ki fogsz dobni, vagy ha nem is, akkor minden mondatomhoz kommentálsz majd valami „szépet” – rántott vállat mosolyogva.

- Értelmes beszélgetést akartam, nem? Abba nem fér bele a bunkóság – ezúttal én vontam meg a vállam egy mosoly kíséretében.

- Akkor megkérdezhetem, hogy mit gondolsz most rólam? – ajkába harapott, ami tiszta aranyos volt.

- Egyenlőre azt, hogy értékelem a beszámolódat. Tudom, ez valójában nem rólad szól, de nem tudom azt mondani, hogy kedvellek – lehajtottam a fejem, hiszen kicsit zavarba jöttem. Kiöntötte nekem szívét-lelkét, én pedig még mindig semmi, hogy is mondjam, érzést nem mutatok felé. – De már jobban kedvellek, mint negyed órával ezelőtt – ezt azért jó volt kimondani.

- Akkor szerintem hagyjuk. Elmondtam, amit akartam, te most már tudod az egész történetet, innentől már csak rajtad áll a dolog. Én csak örülnék egy barátnak, az a te döntésed, hogy te mennyire fogadod ezt el – nagyot sóhajtva felállt, s tétlenül állt meg előttem.

- Mész is?

- Nem hiszem, hogy örülnél a társaságomnak – beszélgetésünk óta először jelent meg az arcán pimasz mosoly. Ez már nagy szó tőle, hogy ilyen sokáig bírta.

- Ha folyamatosan elmész egy beszélgetés után, hogy ismerjelek meg?

- Meg akarsz? – arcán nem kicsit jelent meg a meglepettség.

- Ha már 2 hétig egy szállodában leszünk, ráadásul a menedzsered csaja az én barátnőm, akkor töltsük hasznosan az időt – valójában nem ez az ok, amit szerintem ő is tud. És a valódi okot is tudja.

- Tehát szeretnél megismerni. Már megérte ez a hosszú beszéd – mosolyodott el.

- Végülis utáltalak meg kedveltelek is már, szóval valamerre csak fordul majd a viszonyunk – mosolyától nekem is mosolyogni támadt kedvem. Ilyen még nem igazán volt.

- Akkor keresek neked egy időpontot a naptáramban, amikor összeülhetünk egy beszélgetésre – vette elő telefonját és pötyögni kezdett. Leesett állal néztem őt és a telefont. Felpillantott rám és elvigyorodott. – Ez teljes mértékben vicc volt – egyszerre volt komoly és nem komoly a hangja. Látszólag jól mulatott rajtam.

- Látom nagyon elbíztad magad – fontam össze durcisan a karom.

- Jaj, csak oldani próbáltam ezt a nyomott hangulatot – szem forgatva rakta le a telefont.

- Oké, értem én – mosolyodtam el.

- Akkor most mi lesz? – állt tétlenül még mindig ugyanott.

- Nem akarlak lerázni, vagy valami, de ha jól emlékszem, Carinnak segítened kell – tényleg nem akartam, mert nagyon belejöttem ebbe a „meg akarom ismerni” szituba.

- Ja, igaz is – helyeselt. – Neked holnap hogy lesz fotózás?

- Uh, gőzöm sincs. Mindjárt megnézem – pattantam fel az ágyról és a szekrényemről levettem a táblázatot. – 11-től lesz a fotózás, délután 3-tól pedig egy táncóra. Várj, táncóra? Akkor nem lesz órám a boszorkánnyal? – ajkaim vigyorra húzódtak.

- Akkor nem kell felcipelnem téged a lépcsőházból? – mosolyából tudtam, hogy nem rossz szándékkal mondja, így hát poénként fogtam fel, nem pedig sértésként, ahogy ezelőtt tettem volna.

- Nem valószínű. Bár ki tudja… A táncoktató pasi nagyon helyes – pilláim alól lestem fel rá, hogy lássam reakcióját. Egy szemforgatás volt.

- Lehet meglátogatok majd egy órát, hogy párbajra hívjam a lovagod.. Tuti jobban nyomom – mosolya miatt ismét nem egoizmust fedeztem fel hangjában, vagy éppen nem azt akartam. Valamiért most máshogy tekintettem rá. Nem a rosszat kerestem benne, hanem érző emberként kezeltem.

- Benre fogok szavazni, előre mondom – raktam vissza a papírtömböt szekrényemre, majd mosolyogva felé fordultam.

- Szóval Ben – bólogatott.

- Ben – bólintottam.

- Szólj majd neki óra elején, hogy jól izzítsa be az izmait – kacsintott rám.

- Feltétlenül – forgattam meg szemem.

- Holnap megkereslek majd, ha nem bánod.

- Rendben – jobban hangzott, mint a „nem bánom”.

- Gondold végig ma este, hogy akkor most tényleg meg akarsz-e ismerni, mert nem szeretnék több vitát.

- Vitát én sem.

- Akkor jó – mosolyodott el. – Akkor holnap. Akkor szia – intett.

- Akkor oké. Akkor szia. Nem tudom, mire kell az akkor, de akkor legyen – elnevettem magam értelmetlen önmagammal folytatott párbeszédemen.

- Akkor már ha így akkorozunk, akkor egy ölelés? – tárta szét kicsit a karjait. – Mondd, ha nem. Nem kötelező.

- Már csak azért is de – halvány mosollyal az arcomon léptem elé, kezeimet pedig nyaka köré fontam.

- Megy ez neked – suttogta fülembe kedvesen.

- Ne bízz el semmit – hangosabban mondtam, de még az is halk volt a normál hangerőhöz képest. Elhúzódtam, ő pedig elengedett.

- Na, menj! - köszörültem meg a torkom. Nem meglepő, hogy zavarba jöttem ettől az öleléstől. Annyira még nem vagyok oda érte, hogy megszokott dologként tegyem ezt meg…

- Holnap kereslek – mondta még, majd hátrálni kezdett, végül pedig eltűnt az ajtó mögött.