17. Deja vu

Hello, csajok! :))

Ezzel a résszel szeretnék mindenkinek Boldog Valentin-napot kívánni!♡ Igazából annyira sok minden szerintem nem fog benne történni.:) Egy kicsit rövid lett és ezt sajnálom is, de nem volt időm.

A kommentekre inkább nem mondanék semmit…

Most nagyon rövid voltam, remélem tetszeni fog a rész.

Kellemes Olvasást. ♥

Érzékeltem, ahogyan mellém lép és felkaromnál fogva maga felé fordít, ám gyengéd érintése ebben a pillanatban túlságosan erős volt. A fordulattól összezavarodott a fejem, a fal elment tőlem, így testrészeim feladták a szolgálatot. Lábaim összecsuklottak.

- Olivia! – halk kiáltása hasonlított egy hanghoz, amit már hallottam ezelőtt nem is olyan régen. Vártam a földhöz csapódást, de nem jött. Valami megakadályozta. És tudom is, hogy mi – azaz ki. Justin. Justin keze. – Te jó Isten, mi a…? – hangja egyenesen fülembe szólt és furcsálltam, hogy korántsem idegesített, sőt mi több jó is volt hallani, hogy van is valaki, így van esélyem a túlélésre.

  Lassan leereszkedtem a földre, ám a landolás után a kezek továbbra sem tűntek el. Helyesebben az egyik nem tűnt el. A másik sem ment messzire, csupán tarkómat fogta, hogy ne essen oldalra a fejem.

- Hallasz, Olivia? – aggódott és ideges volt. Engem viszont az idegesített, hogy hallottam mindent, tudatában voltam mindennek, megszólalni viszont nem tudtam. Azt akartam mondani: „Igen, hagyj békén.” De nem ment.

  Nem próbálkozott újra, helyette az égbe emelt; avagy egyszerűen csak az ölébe vett. Gyors, mégis meglehetősen könnyed léptekkel szelte a lépcsőfokokat; onnan tudtam, hogy lépcsőn mentünk, hogy minden egyes lépés után megemelkedtem, lesüllyedtem. Jobban, mintha egy sík terepen sétálnánk. Egy idő után megint letett.

- Kulcs. Hol a kulcs? – magának beszélt. Bár megszólalni nem tudtam agyammal mégis megpróbálkoztam a testrészeimet irányítani. Parancsoltam magamnak, hogy nyúljak a zsebembe. – Ott van? – kérdezte és kezemet eltaszítva ő nyúlt bele a jobb zsebembe. Tehát sikerült volna megmozdítanom a kezem? – Most már hallasz, ugye? – egy kézsimítással jelezte, hogy ezúttal hozzám beszélt.

  A zár kattant, én pedig újra lebegni kezdtem. Miután bementünk, az ajtó bezárult, gondolom a lábával oldotta meg a problémát. Céltudatosan tudhatta, hogy merre megy, mivel egy röpke pillanatra sem lassította lépteit. Mikor legközelebb földet értem, csalódnom kellett. Arra számítottam, hogy a puha ágyba rak, de ehelyett valami hideg, kemény izére fektetett.

  Ennél már csak az volt rosszabb, mikor az arcomat telibe találta ezernyi kis vízcsepp. Nem tudom, mit tükrözhetett az arcom, de az biztos, hogy volt rajta valami, mivel megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. A csap megint megnyitódott, nem sokkal később pedig elnyitotta az ajkaim és folyadékot juttatott a számba. Mohón nyeltem le és vártam, hogy még többet adjon. Mintha csak levegőért imádkoztam volna a tengerben. Megkaptam hőn áhított tápanyagomat.

  Köhögve fordultam oldalamra. Majd pedig nehezen bár, de felültem, amiben nagy segítségemre volt Justin. Hátamat nekidöntötte valaminek, ami kemény és puha is volt egyben, ám meleg is, így nem tudtam, mi lehet az. Biztosan nem fal.

- Na, hogy érzed magad? – érdeklődött mögülem.

- Jól – sóhajtottam fel, a kényelmesen elhelyezkedve teljes testsúlyommal nekidőltem annak a valaminek.

- Mi történt?

  Először nem jöttek szavak a nyelvemre, de aztán szerencsére rezegni kezdtek a hangszálaim. Lassú, halk beszédbe kezdtem.

- Fitnesz, meg táncóránk volt. A fitnesztanár egy igazi rémség – én csak az igazat mondtam. Hátam mögött megrázkódott  valami. Félig hátrafordulva próbáltam rájönni, hogy valójában mi is az, am ülve tart és kisebb sokk ért, mikor egy mellkasba ütköztem. – Ó, te jó ég! – elborzadva másztam ki Justin karja közül. Ugyanis mint kiderült, az ő mellkasán „feküdtem”. A rázkódás pedig a nevetéstől volt. Még a fájdalom, ami a fejembe nyilallt sem fájt annyira, mint a tudat, hogy ilyen hosszú ideig képes voltam nyugodtan üldögélni az ölében. Mert igen, nekem ez hosszú idő.

- Mi az? – tágra nyílt szemekkel figyelt.

- Miért nem.. miért nem mondtad, hogy.. hogy az.. öledben.. ülök? – dadogásom egy szakmájából kiöregedett rapperéhez hasonlított. – Justin! – ártatlanságomat felváltotta a düh.

- Úgy látom a beszéd még nem igazán megy – kaján mosollyal díjazta, hogy sikerült megint felhúznia az agyam. – Egyébként mi a gond?

- Hogy voltál képes csak így simán… - dühöngve kerestem a szavakat, de mivel nem jött szó a nyelvemre, a kereséshez pedig túl lusta voltam, félbehagytam a mondatot.

- Szóval elég jól vagy ahhoz, hogy megint kezdd az utálatod kimutatását? Örülök neki – arca komoly volt. Ugyanolyan komolyan álltam tekintetét.

- Ha kérhetem, akkor ne tegyél olyanokat, amiket tudod, hogy nem szeretnék – minden szót kimérten ejtettem.

- Persze. Akkor legközelebb majd otthagylak, ahol éppen összeesel, jó? – felháborodva állt fel.

- Nem arra gondoltam – próbáltam megvédeni magamat és őt is egy vitából. Nem volt most ahhoz energiám.

- Livia… - forgatta a szemét. – Ezt már sokszor mondtad.

- Mert valahogy tudatnom kell veled, hogy félreértelmezed a dolgokat.

- Mit lehet azon félreértelmezni, hogy még egy ilyen eset után sem vagy képes értelmesen viselkedni? – arcáról lerítt minden negatív érzelme. Egy szót sem mondva, fogta magát és kiment.

  Hátrahajtott fejjel felsóhajtottam, majd nyöszörögve elnyúltam a padlón. Most muszáj volt felkapnia a vizet? És most hova ment? Csak ki a fürdőből, vagy teljesen elment?

  Elszánva magam felkapartam a testrészeimet és lassan vánszorogva kimeneteltem a szobába. Az ágyon ülve pillantottam meg őt. Amint ő is meglátott, a segítségemre sietett.

- Köszi, nem… - kezdtem azonnal, de elakadt bennem a szó. – Köszönöm – lenyelve gorombaságom, ám tartva határozottságom elfogadtam a kezét, amit segítően nyújtott felém.

- Nagyon nehéz megtenni? – gúnyoldott. Megvártam, míg az ágyhoz érünk és lefektet, majd visszavágóba kezdtem.

- Igen, kifejezetten nehéz – néztem fel rá.

- Azt hiszem, mennem kell – fogát csikorgatta mérgében. Vállat rántottam. – Komolyan? Ez sem érdekel?

- Biztosan sürgős, mert neked mindig sürgős dolgaid vannak.

- Igen, például az, hogy úton-útfélen összeszedjek egy bizonyos személyt, aki csak úgy fogja magát és kifekszik.

- Ez nem így történt – ellenkeztem.

- Hanem hogy? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Már mondtam. A fitnesztanár kemény volt, én pedig nem ittam előtte eleget. Meg amúgy is hajlamos vagyok az ájulásra, anyától örököltem.

- De ha tudod, akkor miért nem iszol többet?

- Honnan tudtam volna, hogy egy idióta a tanár? – nevettem fel cinikusan.

- Átlagosságban beszélek – forgatta szemeit.

- Figyelj. Justin – raktam hozzá kedvesen. – Igazán nincs szükségem arra, hogy tanácsokat adj. Ha majd szükségem lesz rá, ígérem, megkereslek, oké? Vagy majd megkeresek egy szakorvost. De…

- Már az is baj, ha próbálok odafigyelni másokra? – lehetetlenkedve megcsóválta a fejét.

- Én nem azt mondtam.. - előrébb dőltem.

- Vissza – két vállamnál fogva visszatolt. – Most mondd – először meglepődtem, majd kapcsoltam és folytattam.

- ..hogy baj, csak nekem nincs szükségem rá. Csak annyit akarok ebből kihozni, hogy neked nem kell a gondomat viselned. Elájultam? Majd felállok. Vagy majd segít valaki. De nem pont egy világsztárnak kellene.

- Mi a különbség köztem és egy másik ember között?

- Komolyan? – mosolyodtam el ezen a hülye kérdésén. – Szerinted mi?

- Szerintem semmi.

- Akkor nagyot tévedsz.

- Ha arra akarsz kilyukadni, hogy én esetleg direkt járok utánad és figyellek, vagy bármi, hát te tévedsz. Most azért kerültem oda a lépcsőházba, mert mindkét lift tele volt, nekem pedig sietnek kellett, mert valójában lent várnak. Tehát egyáltalán ne gondold, hogy én direkt csinálom ezt – arcán tükröződött a fájdalom, ami az én szavaim miatt kerültek oda és a harag is, amit ő maga váltott ki legbelül.

- Akkor menj. Nem értem, miért rám pazarolod az időd.

- Nem pazarolok. Csak segítek egy lányon. Baj?

- Justin… - erőt vettem magamon és felálltam.

- Tedd vissza a segged – mutatott az ágyra.

- ..miért..

- Olivia. – közelebb lépett és ellentmondást nem tűrően leültetett.

- ..miért.. – próbálkoztam újra, de közbevágott.

- Akkor ígérem mostantól, hogy nem foglalkozok veled, oké? Elfelejtem ezt a szobát és kész. Pedig nem tenném, de te késztetsz rá – erre felugrottak szemöldökeim. – Igen, te. Meg sem próbálsz megismerni. Fogadjuk, hogy ha megkérdezném, hogy miért utálsz, akkor azt mondanád, hogy mert az előző találkozáskor úgy viselkedtem. És nem az fáj, hogy így viselkedsz, hanem hogy oktalanul viselkedsz így. Elmondanám, akkor azért voltam olyan, mert nagyon rossz napom volt. Pedig én az hittem, hogy kissé különbözöl a többiektől. De köszi, szép csalódás volt – szavai és arca elöntöttek bűntudattal. – Még egyszer bocsáss meg, hogy felcipeltelek és aggódtam érted. Többször ilyen nem lesz. Viszlát! – megfeszült állkapoccsal mondta az utóbbi mondatokat. Nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban.

  Újabb olyasmit mondott el, amit én eddig nem tudtam. Megint kikelt magából az én viselkedésem miatt. És bármennyire is fáj, be kell vallanom, hogy jogosan tette, mert igaza van.

  Becsapódott az ajtó, ami olyan érzést keltett, mintha a lelkiismeretem szólalt volna meg. A hideg is kirázott ettől a dologtól.

  Deja vu érzésem volt, mégpedig elég erőteljes. Jóformán ugyanaz történt, mint tegnap. Vitázva bár, de megvoltunk egy darabig, aztán kiakadt és elment. Annyi különbség van a kettő között, hogy tegnap utána szóltam, ma már nem.

  Talán újra át kellene gondolnom ezt az egészet. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha nem is olyan, amilyennek a „téveszmém” mutatja? Ha egészen más és talán még nekem is tetszene a személyisége? Á, nem, az kizárt. Vagy mégsem?