Sziasztok
Drága Olvasóim! :)
Mérhetetlenül
jól esett/esik, hogy összejött az a bizonyos 2 komment. Látjátok?! Tudtok ti,
ha akartok. Tudom, hogy most lehet hülyének néztek, de nekem ez nagyon sokat
jelent!:))
Már itt is
van az új rész és belehúzok, hogy megpróbáljam ezt a blogot ismertebbé tenni,
mint a másik blogomat. Remélem ebben számíthatok rátok.:)
A következő
rész már fejben megvan, tehát ha nem szűkölködtök a kommentekkel, akkor talán
még a következő hét közepén is jöhet az a bizonyos rész. Tehát hajrá, csajok! :))
Ennyi lenne
mostanra. Remélem várjátok a következő részt, mivel ez éppen úgy fejeződött be,
hogy kérdéses a vége.:)
Kellemes
Olvasást!♥
Nem is értem, hogy választhattak
engem. Természetesen nagyon örülök neki, viszont az már kevésbé kellemes
élmény, hogy itt kell hagynom a családom.
Reggel nem
anyának kellett keltenie, magamtól is idő előtt észhez tértem. Az idő viszont
egyértelműen nem az én pártomat fogta. Esett, de jóformán ez már nem is simán
esett, hanem szakadt. Néha dörgött is, bár csak apróbbakat. Hurrá, beköszöntött
az ősz! Szeretem az ilyen időjárást, de nem pont ma.
Az eső
kiváltotta belőlem azt a hatást, hogy sírnom kellett. Hiszen mégiscsak itt kell
hagynom a családomat, a városom, az USA-t, a barátaimat és a szobám. Sajnos a
tanulással nem lesz gond, mert Gertude meg tudja oldani, hogy New Yorkba is
szolgáltassa nekem az órákat. Bár előreláthatólag jóval kevesebb lesz. Szerencsére…
Alaposan
rendbe szedtem magam a fogmosással, fésülködéssel és minden egyéb fontos
tennivalóval, majd felöltözésre kényszerültem. Nagyokat sóhajtva vettem fel az
egyszerű csőfarmerom, a fehér szíves pólóm és a fekete iskolacímeres pulcsimat.
Belebújtam egy fekete magas szárú, vastagabb cipőbe, végül pedig egy macis
nyaklánc-fülbevaló ékszer szettel próbáltam magam feldobni. Ezután felkerült a
sminkem és a kedvenc parfümöm illata. Mindezt, amit még most használtam,
beraktam a bőröndömbe. Újabb sóhajtás hagyta el számat, mikor a cipzár a
végéhez ért. Kezembe fogtam repülőjegyem, s hosszasan tanulmányozni kezdtem.
Valójában nem azt tettem, csak bámultam rá. Egy papír, ami az életem egy új
részét jelképezi. Lehet, hogy egy apró döntés volt az, amikor elfogadtam Bruce
ajánlatát, de mégis teljesen megváltoztatja az életemet. És ez csak egy kis
döntés volt.
Eljött a 7
óra, így fogtam a bőröndöm meg a kistáskám és lecipekedtem velük. Anya és apa
kávézott, Miranda TV-t nézett, Audrina pedig épp felém közeledett.
- Reméljük
azért indítják a géped az eső ellenére – állt fel apa és a konyhába ment.
- Azért
szerintem nem jelent sok gondot a víz – vontam vállat.
- Kicsim,
csináltam neked szendvicseket, hogy bármikor tudj enni.
- Köszi,
anya – mosolyogtam rá. – Bruce nem hívott?
- Jaj, jó,
hogy mondod! – rakta le kávéját és egy papírt vett a kezébe. – Ezt olvasd el –
nyújtotta felém, mire elvettem és leültem a kanapéra.
Anya
kézírása volt és valószínűleg jegyzetelt, mert csak szavakat, illetve rövidebb
mondatokat írt le.
reptéren vár
Clara
Carin ott
lesz
délután fél
3-kor találkozó
The
Roosevelt Hotel
- The
Roosevelt Hotel? Még művelődök is – vigyorodtam el. – Egyébként milyen
találkozó?
- Fogalmam
sincs, Bruce nem említette – rázta meg anya a fejét. Aztán elolvastam az
utolsó feljegyzést.
magángép
- Magángép?
Ez mire utal? – vontam fel szemöldökömet.
-
Magángéppel mész – mosolygott anya.
- Ez komoly?
– esett le az állam. – Hűha – haraptam ajkamba.
- Lassan
indulnunk kellene a reptérre – jött vissza apa.
- Részemről
mehetünk – vontam vállat még mindig döbbenten.
- Nem látok
rajtad túl sok izgatottságot – mosolygott anya kedvesen.
- Csak az
idő teszi – mondtam egyszerűen, ám nem egészen így volt. Nem akartam itt
hagyni mindent és mindenkit, ráadásul féltem is az ottléttől. Tök király New
York, meg minden, de akkor is. Egyedül leszek. Vagyis nem, de senki nem lesz
ott, hogy vigyázzon rám. Minden felelősség rám hárul. Nehéz lesz.
- Akkor
hát.. induljunk – állt fel.
~*~
A reptérre
érve anya meglehetősen otthonosan mozgott a folyosókon. Ennek egyrészt a
munkája az oka, hiszem nem egyszer repült már, másrészt viszont ő tudta, hogy
honnan indul a magángépem. Arra is rákérdeztem, hogy kinek kell akkor a
repülőjegy. A válasz teljesen logikus volt: hogy bizonyítani tudtam, hogy én
vagyok a várt személy. Ez megmagyarázza azt is, miért nem találtam rajta
semmilyen nyomát annak, hogy hányas kapunál szállok be.
A szívem
hevesebb dobogásba kezdett, mikor befordultunk az utolsó folyosóra, amely
végeláthatatlannak tűnt. A bal oldal teljesen üvegből állt, így ráláttunk a
hatalmas gépekre.
„Üvegdobozokban”
ültek az útlevél- meg a minden egyebet vizsgálók. A harmadik ilyen doboz neve
ez volt: „Magángéppel utazás”.
- Azt
hiszem, ott kell kimennem – mutattam rá.
- Így van –
bólintott anya.
A folyosó
szinte teljesen kihalt volt, mivel csak a 4-es kapunál állt sor, de ott is csak
kevesen. Érthető, mivel innen a hivatalosabb járatok indulnak. Üzletemberek,
hírességek helye ez, mert általában ők utaznak nagygéppel, valamint első
osztályon. Illetve persze magángéppel, amely akkor indul a reptérről, ha nincs
a közelben lehetősége a le- és felszállásra.
Így történt
tehát, hogy ismerős hangot hallottam a nevemet szólítani. Reménykedve fordultam
hátra: tényleg ők voltak.
- Ó, skacok!
– mosolyodtam el meghatódva, s magamhoz szorítottam a két, imádnivaló kis
szerelmespáromat. – Mégis eljöttetek – suttogtam.
- Jó utat
szerettünk volna kívánni – mondta Mike.
- És persze
még egyszer, utoljára szorongatni – nevetett fel szipogva Ashley.
- Hiányozni
fogtok, nagyon – váltam el tőlük, s könnyes szemekkel pillantottam hol az
egyikre, hol a másikra.
- Hívj olyan
gyakran, amennyire csak tudsz – kért Mike, de egyben rám is parancsolt.
- Úgy lesz – bólogattam szerényen és egy-egy puszit adtam mindkettejüknek, majd ők is
visszaadták.
- Menj,
köszönj el a családodtól is – tolt el Ashley. Rosszul esett, de mikor láttam,
hogy csak azért tette, mert el akart fordulni, hogy ne lássam sírni,
elmosolyodtam.
- Rendben –
egyeztem bele. Mélyet sóhajtva szüleim és két testvérem felé fordultam. – Nem
akarok sírni – szeltem át a közöttünk lévő távolságot és egyszerre öleltem
őket magamhoz. Arcomat igyekeztem nem feléjük fordítani, hogy nemet tudjak
mondani a könnyeknek.
- Tudjuk,
hogy nagyon ügyes leszel, kicsim – suttogta anya.
- Te is
olyan profi leszel, mint Audri – mondta apa.
- Nemsokára
már a két profi testvérként leszünk híresek és aztán már csak Mirandának kell
elkezdenie – Audri hangjában nem volt túl sok fájdalom, amit teljesen
megértek. Ő már hozzászokott a búcsúzáshoz és az elválás sem nehéz neki.
Majdnem minden nap ezt csinálja…
- Sikerüljön
akárhogy is, megteszek majd mindent és legalább ott leszek New Yorkba –
próbáltam elviccelni, de mosolyom alatt éreztem a könnyeket. – Megyek, jó? – váltam
el szipogva.
- Nagyon
szeretünk, kincsem – ölelt meg anya és egy „anyai útravaló puszit” adott, amit
viszonoztam, csak nem anyaiul és nem útravalóul.
- Csak
óvatosan a pasikkal! – nézett rám apa szigorúan. Normálisan most felvettem
volna, de csak elmosolyodtam. – És nagyon vigyázz magadra – váltott át
mosolygóssá. Ő is megölelt és hosszasan megpuszilt.
- Majd
hívlak titeket, hogy mi a helyzet odaát – mondtam neki, de egyben többi
családtagomnak is szántam.
- Én csak
annyit mondok, Olivia: Fel a fejjel! Én is hasonlóan indultam, te is oda fogsz
jutni, ahova én – kacsintott rám Audrina, majd jól megszorongatott.
- Remélem… -
motyogtam.
Hátrafordultam
még a srácokhoz, majd végignéztem még egyszer családomon. Végül úgy döntöttem,
jobb, ha gyorsan eliszkolok a könnyek elől. Táskámat a vállamra raktam, a
bőröndöm pedig elvileg már a gépben van.
- Találkozunk
3 hét múlva – mosolyogtam rájuk, s persze, éppen most gördült le egy
könnycsepp az arcomon.
Integettem
Ashleynek és Mike-nak, akik mindketten sírtak, s azt se tudták, hogy próbálják
ezt takarni. Jó volt látni, hogy a családomon kívül vannak olyan emberek, akik
annyira közel érzik magukat hozzám, mint én hozzájuk. És ennyire együtt éreznek
velem.
Családomnak
is hasonlóan integettem, majd megköszörülve a tokom és a dobozban ülő pasas
felé indultam.
- Jó napot!
– mosolyogtam rá.
- New York?
– kérdezte kedvesen.
- Igen –
bólintottam. Kérésére megmutattam neki minden személyi iratom.
- Köszönöm.
Jó utat! – mosolygott, majd megnyomta a gombot, ami kinyitotta nekem az ajtót.
Nagyon
nyelve hátranéztem családomra, amibe beletartozott Ash és Mike is. Mosolyogva
integettem nekik, ők szintúgy, de mindannyian tudtuk, hogy belül úgyis sírunk.
Magam mögött
hagyva az életemet, most átléptem az ajtót, ami egy új életbe visz. Élhetem az
álmom, hogy modell lehetek. Persze ezért sok mindent fel kellett adnom, de
minden kezdet nehéz, nem?
A már
beizzított gép felé haladva olyan érzésen volt, mintha örvénybe kerültem volna.
A fülem majd’ szétszakadt, a felém áramló levegő pedig majdnem elrepített.
Szerencsére
mikor már félúton jártam, egy férfi megjelent mellettem és felkaromnál fogva
gyengéden, de elég erősen húzott, hogy nekem kevesebbet kelljen erőlködnöm.
Mikor beültem a gépbe, ő is beült és a kezembe adott egy fülhallgatót. Ő is
felvett egyet. A számhoz igazította a beszélőkét és beállított még valamit,
majd meg is hallottam a hangját.
- Olivia
Mitchell, ugye? – mosolygott rám.
- Igen –
bólintottam. Bezárta az ajtót, majd jelzett a pilótának.
A repülő
elindult, én pedig még tudtam integetni az ablakban álló családomnak. Nem
tudom, hogy ők láttak-e, de én szerencsére láttam őket. De aztán eltűntek. Nagy
levegőt véve hátradőltem és az ölembe helyeztem a táskám.
- Elnézést,
a bőröndöm itt van? – fordultam a férfi felé nyugtalanul.
-
Természetesen – bólintott. – Én James vagyok, a pilóta pedig, Emett. Nyugodtan
tegezz minket.
- Köszönöm – mosolyogtam. – Én Oli… Ja, már tudja.. vagyis.. tudod – javítottam magam.
Mosolyogva bólintott.
- Olivia,
repültél már valaha helikopterrel? – ez Emett volt.
- Nem, még
soha.
- Nem félsz?
- Nem,
egyáltalán nem – ráztam meg fejem, s kibámultam az ablakon. Nagyon szép volt
innen New York.
~*~
Fél óra múlva földet ért a gép, helyesebben a helikopter. James még azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy leállt volna a propeller, így ismét hangzavarba és erős széllökésekkel küszködve kellett az épületbe menekülnünk.
- Hozom a
bőröndöd – mondta James félúton, majd visszafordult. Én mentem tovább,
egyenesen be az épületbe és szintén egy férfi volt ott.
- Jó napot!
Olivia Mitchell? – nem igaz! Mindenki tudja a nevem?
- Igen –
bólintottam. Aztán megláttam a kezében lévő listát, melynek Érkező utasok volt a neve. Akkor
érthető, hogy honnan tudja a nevemet…
James
betoppant, maga után húzva a bőröndömet.
- Köszönöm – vettem át tőle mosolyogva. Bólintott egyet és már igyekezett is vissza a
géphez.
- Clara a
hallban várja önt – mutatott a kijárat irányába a hapsi.
- Köszönöm – mondtam újra, majd cuccaimmal együtt elindultam.
Mikor
kiléptem az ajtón, rengeteg emberrel találtam szembe magam. Azonnal elfogott a
rémület. Hogy fogom én itt megtalálni Clara-t? Még nem is ismerem olyan régóta,
hogy rögtön felismerjem, ha meglátom.
Serényen
kutattam a tömegben, s miután vagy négyszer végignéztem, ötödjére
megpillantottam őt. Éppen felém közeledett. Megkönnyebbülve mosolyogtam el és
igyekeztem felé.
- Szia,
Olivia! – köszöntött egy öleléssel. – Milyen volt az utad? – támadott le
kérdésével még azelőtt, hogy én köszönhettem volna.
- Jó volt,
köszi Sosem repültem még helikopterrel – viszonoztam izgatottságát mosollyal.
- Akkor
mehetünk a hotelbe?
-
Természetesen – bólintottam.
Fejével
intett, hogy kövessem, én pedig így tettem. Végigbeszéltük az utat a halltól
kivezető folyosókon keresztül New York utcájáig, majd a fekete autóba beülve
egészen a hotelig folytattunk. Ekkorra már nehezebb volt koncentrálnom, mert
jobban lekötött az, amit láttam. Bár kétség kívül Clara nagyon kedves és
barátságos volt, szívesebben utasítottam volna el kérdéseit csak azért, hogy
elmerülhessek ebben a világban. Igaz, Los Angeles sem semmi, a nem yorki
épületek még magasabbak és még lenyűgözőbbek. Különösen tetszettek azok,
amelyeknek az egész mindensége üvegből volt. Mégsem láthattunk be, mert vagy
olyan magasan voltak, hogy emberi szem már nem látja, hogy mit csinálnak
odabent, vagy pedig azért nem, mert sötétített volt. Vagy éppen azért, mert a
fények rájuk világítottak. Mondanom sem kell, most az ok éppen az volt, hogy a
sűrű esőzuhatagon keresztül még csak azt sem láttam, hogy mi van az utca végén.
Ja, persze mert az utcák több száz méter hosszúak voltak és láthatólag az sem
nagyon zavarta őket, ha elázik a hajuk.
Pedig volt sapkájuk és mégsem vették fel.
- Tetszik az
outfited – kezdett el beszélni újra.
- Köszönöm –
mosolyogtam rá.
- Carin ott
lesz a szállodában – vetett fel egy új témát.
- Tényleg?
Hogyhogy? – fordultam felé kíváncsian.
-
Megérkeztünk – szólt hátra a sofőr.
- Köszi,
Charles – mondta Clara. – Gyere, majd megtudod – intett és kiszállt. Ugyanígy
tettem. Szerencsére a hotel forgóajtaja két méterre, ha volt tőlünk, így nem
volt nehéz nem megázni.
A hotelbe
lépve viszont elállt a lélegzetem. Csodálatos volt.
- Én most
komolyan itt fogok szállásozni? – tátottam el a szám.
- Egy Vogue
modellt Vogue-hoz illő módon kell eltartanunk – mosolygott rám, s a recepciós
pulthoz ment. Csodálkozva követtem. – Szia, Kate. Ő lesz a 634-es szoba
tulajdonosa – mutatott rám.
- Jó napot –
köszöntem mosolyogva.
- A kulcsod – tolta elém mosolyogva.
- Kulcsom? –
döbbentem le újra.
- Egy Vogue
modellt Vogue-hoz illő módon kell eltartanunk – ismételte meg magát.
- De akkor
is.. saját szoba?! – kérdeztem kétségbeesetten, belül viszont annál izgatottabb
voltam. Valójában minden pillanatban egyre jobban akartam azt az egészet.
- Amíg jössz
velünk a 4 városba, mindig saját szobád lesz és ingyenesen kapod, tehát
semmiért nem kell fizetned. Ha majd saját utakra térsz, úgy, mint a nővéred,
akkor értelemszerűen drasztikusan változni fog a helyzet. De ezen még nem
aggódj. Egyenlőre a mostani helyzeten törd a fejed – mosolygott.
Sokkoltam
bólintottam.
- Menjünk
fel a szobádba – adta kezembe a kulcsot.
Belegondolni
is eszméletlen volt, hogy egy ilyen méregdrága, csúcs szuper helyen nekem saját szobám legyen. Tök fasza..
vagyis.. khm.. de jó!
Fellifteztünk
az 5.-re, ahol egyetlen folyosó volt, rajta végig szobák. Kilépve a liftből
felfedeztem, hogy azért az egynél kicsit több folyosó van. De az én szobám pont
az elsőn volt és teljesen jó helyen. Nem volt elzárt helyen, de nem is volt
egykönnyen meglátható.
Már előre
féltem, hogy mennyire lesz puccos és csicsás, így a kulcsot vonakodva
fordítottam el, de mikor beléptem és megpillantottam, sokkal jobban
letaglóztam, mint mikor először beléptem a hotelbe. A hall sem volt semmi, de
ez a szoba egyszerűen elképesztő.
- Clara, ez
nem jár nekem – suttogtam, s hangom úgy hangzott, mintha legalábbis lenne mit
megbánnom. Mert igen, bűntudatom volt. Mit csinálok én itt? Egy ilyen előkelő
hotelben, egy ilyen szobában én? Nem értem…
- Azt
mondom, szokj hozzá – válaszolt egyszerűen.
Ámuldozva
jártam végig a szobát és a fürdőszobát. Egy porszem sem volt sehol. Minden
csillogott. Csodálatos volt.
- El sem
hiszem – léptem ki a fürdőből. Clara teljes nyugodtsággal ült a kanapén.
- Majd megmu…
- kezdett volna bele, de kopogtak.
Sietősen az
ajtómhoz mentem és kikukucskáltam.
UHH már megint nagyszerűűű :33
VálaszTörléshát baba nem tudok nagyoon mit hozzá szólni mert nagy szerű vagy .nem is beszélek többet :D
jól irsz és siessss a kövivel *o* :D :3 :)) <3
wáá:3 Ildi írt kommentet*--*
VálaszTörlésKöszönöm :DD sietek *.* :3:)) <33