2014. február 5., szerda

14. Az első bonyodalmak

Csajszik! :)
Hoztam a következő részt. Bár lehet volt már ettől hosszabb is, de most csak ennyire futotta.!
A kommentek miatt szomorú vagyok és nem értem, miért nem írtok?! :( Azt remélem, ehhez a részhez összejön minimum 2-3 komment + 1 feliratkozó, mert csak akkor jön megint rész. :))
És akkor most búcsúzom, hétvégén jelentkezem!
Kellemes Olvasást!


Sietősen az ajtómhoz mentem és kikukucskáltam.

  Elmosolyodtam a személy láttán.
- Szia, Carin – tártam ki előtte az ajtót mosollyal az arcomon.
- Szia, drága – ölelt meg. – Szia, másik drága – tette ugyanezt Clarával. Becsuktam az ajtót és visszahuppantam az ágyra.
- Eléggé királylányos? – nézte végig a szobát Carin.
- Sőt, mi több, egyenesen királyi – nevettem fel.
- Egymás közelében van a szobánk – kacsintott rám.
- Te is itt leszel? – esett le az állam. Nem is mondták, hogy Carin is velünk vart.
- Így a legegyszerűbb nekem – vont vállat, ennyivel elintézve a dolgot.
- Mihez kapcsolódva? – futottak össze szemöldökeim.
- Majd elmondom – terelt tovább.
- Hát jó – mondtam zavartan. Szívem szerint inkább kérdezősködtem volna még egy keveset.
- Szerintem menjünk a tárgyalóterembe. – szólalt meg Clara.
- A hova? – vágtam hülye fejet. Tárgyalóterem?
- Valójában megbeszélésekre szolgál, de mi egyszerűen csak tárgyalóteremnek hívjuk az ilyet – magyarázta kedvesen.
- Ó, értem – bólintottam aprót, mindentudó fejet vágva hozzá.
- Nem látnám – nevetett fel. – Gyere, megmutatom inkább a magyarázás helyett.
- Én is megyek – mondta Carin.
- Megfelelően vagyok öltözve a tárgyalóteremhez? – kérdeztem poénosan.
- Biztosíthatlak, hogy igen – mosolygott rám Clara.
  Lementünk egészen a földszintre, majd valami eldugott ajtón bementünk, ott még tovább mentünk lefele – már lassan olyan érzésem volt, mintha valami földbe ásott kivégzőterembe vinnének – de aztán liftbe szálltunk és felmentünk a másodikra. Hát ennek nem tudom mennyi értelme volt, de ők biztosan jobban értik ezt.
  A liftből kiszállva elég nagy meglepetés ért. Az én szobám emeletéhez képest ez teljesen más volt. Nem voltak folyosók, sem semmi egyéb eltérítő cuccok. Csak egy nagy, kör alakú tér, kismillió ajtóval. A közelebbieken lévő kiírásokat el tudtam olvasni. Volt táncterem, énekterem, kis- és nagyelőadó, igazgatói szoba, meg minden egyéb.
- Ez a hotel direkt ilyen célokra van kifejlesztve? – kérdezősködtem a számunkra szükséges ajtó felé vezető úton.
- Pár nap után, ha majd eleget kóborolsz a folyosókon és az emberek közt az egész épületben, akkor rájössz, hogy igen. Szóval az értéktárgyaidat nem igen kell féltened, mert a legjobb testőrök végeznek 24 órás munkát. Valahogy meg kell védeniük Brad Pittet.
  Clara egy huzamra többet is elárult, mint amennyit én szerettem volna. Ez kisebb galibát okozott a fejembe. Ha jól hallottam, Brad Pittet mondott. Ha Brad Pitt itt tartózkodik, vagy már járt itt, vagy hozzá hasonlók az itteni vendégek, akkor az már nem kis probléma. Hanem egészen nagy. Mondjuk úgy, hogy óriási. Ugyanis nekem semmi keresnivalóm ilyesfajta emberek közelében. Korántsem érdemlem meg.
- Csendben vagy – zökkentett ki Carin hangja mélázásomból.
- Csak.. elgondolkoztam – ráztam meg kicsit fejemet a gondolataim elsöprése érdekében.
  Clara kopogás után benyitott a sok ajtó egyikén, Carin és én pedig követtük.
- Sziasztok! – Clara otthonosan szambázott a terem végébe a már számomra is ismerős nőhöz.
- Te jártál már itt? – súgtam Carinnak.
- Nem – mosolygott rám. Egy szájhúzás után visszanéztem a tömegre, akik a legalább 10 méter hosszú asztal körül ültek.
  Az egész terem a bézs és a barna árnyalatokkal voltak keverve. A bútorok kellemesen sötét barnák voltak, a kárpitok pedig szép bézs színűek. A hatalmas ovális asztal pár árnyalattal halványabb barna volt, a terem végében díszelgő, egész falat elfoglaló ablakon beáradó fény pedig mindezt csak szebbé tette.
  Ahol mi álltunk, ott volt a kivetítő, előtte egy kisebb katedra. Senki nem állt még rajta, ebből szűrtem le, hogy az előadás, vagy bármi is legyen az, még nem kezdődött meg.
  3 szék kivételével mindegyik foglalt volt. Clara éppen akkor üdvözölte öleléssel Tylert, aki az asztal végén, a főhelyen ült. Bal oldalán egy öltönybe öltözött férfi, majd pedig sorba következtek a többiek. Voltak, akik jól öltözött férfiak voltak, és olyanok is, akik velem egykorúak, nálam idősebbek és egészen 40 körüli lányok, illetve nők. Mindannyian nagyon szépek voltak, még az idősebbek is. Volt egy sejtésem, hogy kik ők.
  Tyler mosolyogva igyekezett felénk.
- Olivia, nyugodtan ülj le bárhová – mutatott az üres székekre.
- Köszönöm – mosolyogtam vissza, bár kezdtem kissé feszültnek érezni magam. Félénken foglaltam el egy olyan 20 év körüli lány mellett a helyem, s onnan vizslattam tovább az emberkéket.
  Carin nem ült le, csak Clara. Tyler oldalán a katedrára mentek. Most fedeztem csak fel, hogy mikrofon is van a teremben, ami azért elég durva. Ezek szerint nem félvállról vett dolgokat rendeznek itt Most mégsem használta, bizonyára elég hangos lesz a saját hangja is.
- Most, hogy mindenki megérkezett és Olivia is sikeresen ideért a reptérről.. - a szívem majd’ megállt, mikor mosolyogva kiejtette a nevemet. - ..szeretném röviden összefoglalni jövőbeli terveinket, hogy mindenkiben tisztázódjon, ha esetleg belegabalyodott volna a szálakba.
  A beszéde, a környezet, a légkör, mind-mind teljesen hivatalossá tette ennek az egésznek a stílusát és úgy éreztem magam, mintha valami konferencián lennék, ahol irtó fontos személy vagyok. Pedig ez nem egészen így van…
- Az elmúlt bő 3 hónapot azzal, a kissé megterhelő feladattal töltöttük, hogy megfelelő személyeket keressünk a Vogue magazin címlapjára és egyben megtaláljuk a megfelelő embert Carin Morris parfümjének bemutató reklámozására – ekkor Carinra mutatott, aki a katedra jobb oldalán állt. – Amerika különböző pontjairól szedtünk össze benneteket, hogy a kalandot itt, New Yorkba kezdhessük együtt. Mindenféle korosztályból válogattunk, mert ugyebár a különböző kollekciók bemutatásához szükség van a korra – mosolyodott el. – Tehát.. mint a Vogue magazin jelenlegi főigazgatója, szeretném, ha kezdetét venné az utazásunk, amiért itt vagyunk – csapta össze halkan tenyereit, ami mindenkiből izgatottságot váltott ki. Nem is kezeinek a zaja, hanem az utolsó mondata. Az nagyon ott volt. Érzékeltem, hogy tapsolni kezdtek. Mire reagáltam, rajtam kívül már mindenki vigyorogva ütögette össze a kezét. Elmosolyodtam és én is azt tettem, amit ők.
  Hajdani feszültségem most izgatottságba vágott át. Izgatott voltam a jövő iránt, hogy mit tartogat számomra, hogy mi fog velem történni, hogy mi fog a magazinnal történni és persze azért is, hogy vajon milyen lesz ez az egész. Bírni fogom a sok strapát? Mert gondolom nem gyerekjáték lesz ez az egész. Én pedig még sosem voltam ilyen helyzetben. Még mindig várom a választ arra a kérdésemre, hogy hogyan is választottak ki engem. Nem győzöm hangoztatni, hogy vannak nálam sokkal profibbak is.
- Még annyit mondanék, hogy a még jobb közösség kialakítása érdekében a csajok trécselhetnek majd egymással szabadidejükben – mutatott rám és 2 korombeli másik lányra. Egymásra néztünk és abban a pillanatban mindannyiunk arcára kiült az a bizonyos „kényszer-mosoly”. Mikor nem tudsz szívből mosolyogni és csak azért teszed, hogy ne tűnj bunkónak. – A szobátok majdnem egymás mellett van. Na, akkor annyi lenne – nevetett fel bohókásan.
  Miután Tyler lejött a katedráról, elkezdett oszlani a tömeg. A „fontosabb” emberek felálltak és elhagyták a termet, vagy éppen vizet csapoltak abból a bizonyos valamiből, ami az irodák egyik fontos eleme.
Nekem viszont kérdésem volt, így megpróbáltam a lehető leghamarabb Tyler közelébe férkőzni. Jó 5 percig dumált valami öltönyös pasival, aki aztán lelépett, így végre én következtem.
- Tyler, lenne egy kérdésem.
- Mondd nyugodtan – mosolygott.
- Lesz valami még ma vagy esetleg holnap, amiről tudnom kell? – reméltem veszi, hogy a munkáról beszélek.
- Ma már nem lesz semmi, Oliv – mondta kedvesen. – A beosztásokat és a programokat pedig megtalálod a szobádban. Mindenhova vittem egy táblázatot, hogy ne kelljen külön minden nap szólnom a programokról.
- Ó, az jó. Hát.. akkor köszönöm szépen – viszonoztam törhetetlen mosolyát, de sajnos még mindig nem tudtam teljesen feloldódni jelenlétében.
- Igazán nincs mit. Ha elfogadod az ajánlatom, ma este korán feküdj le. Ha jól emlékszem, holnap elég korán kezdesz.
- Rendben, úgy lesz – bólintottam. Egy kicsit megijedtem. – Viszlát, Tyler! – intettem, majd hátrálni kezdtem.
- Szia! – köszönt ő is, majd a következő „pácienshez” fordult.
  Valójában gőzöm nem volt, hogy Carin és Clara hová tűnhetett, pedig most igenis nagy hasznukat vettem volna. Kissé féltem attól, hogyan fogok visszatalálni a szobámhoz.
  Próbáltam idefele jövet memorizálni az utat, ám a visszafele gondolkodás megnehezítette a dolgom. Nagy koncentrálások árán sikerült mégis eljutnom a hallba. A kanapékon elszórtan ültek az emberek, bőröndökkel az oldalukon. Valószínűleg most fogják elhagyni a hotelt. Nem az még odébb van… A lift felé igyekezve mákom volt, hogy két férfi nagy bőröndökkel volt, így a beszállás nehezebben ment nekik, tehát volt időm odaérni. Éppen be akarták zárni, mikor az ajtók közé tettem a lábamat, így az pont az ellenkezőjét csinálta.
- Elnézést, bejöhetek? – magam sem tudom, miért kérdeztem meg, hiszen ugyanannyi jogom van a lifthez, mint nekik. A kisugárzásuk viszont azt sugallta, jobb, ha ezt teszem. Az egyik férfi vaskos volt, kis sörhassal, ám kigyúrt izmokkal és öltönyben. A másik személyt inkább fiúnak néztem, mintsem férfinak. Korombelinek saccoltam. Talán pár évvel idősebbnek. Mindenesetre ezt nem tudtam kideríteni, mert sapkát húzott a fejére, arra egy kapucnit, sőt még napszemüveg is volt rajta. Biztos az eső ellen kellett.. jaj, sosem értettem az ilyen embereket…
  Az idősebb dörmögött valami igen-féleséget, de szíve szerint kitette volna a szűröm, láttam rajta. Megilletődötten léptem be a liftbe és nyomtam meg az én szintem gombját, az ötöst. Hátat fordítottam a két idegennek és a lábammal dobolva próbáltam levezetni feszültségemet. Utálok összezárva lenni nem kívánt személyekkel.
  Végig hallottam halk pusmogásukat, bár semmit nem értettem belőlük. Aztán csipogott a lift, én pedig automatikusan készültem a kiszállásra. Még szerencse, hogy egy pillantást vetettem előtte a szintjelzőre, így a 4-es szám láttán bent maradtam. A másik két személy viszont kikerült és olyan gyorsan kiszáguldott a liftből, mintha valami vírusos beteg lennék, akitől halálos betegséget kaphatnak el. Pedig azt hiszem annyira azért tisztán tarom magam, hogy ne ezt lehessen leszűrni.
  Arra viszont esküdni mernék, hogy a szívem is majd’ megállt, mikor rápillantottam a mellettem elrohanó fiú beárnyékolt arcára. Semmit nem láttam belőle, csak a száját. És én magam is majdnem letaglóztam azon, hogy úgy nézett ki, mint Justin Bieber szája. Anyám, komolyan kihagyott a szívem vagy kettőt. Megnyugodni viszont nem tudtam, ugyanis jobban megfigyelve a járását, míg az ajtó be nem zárult, arra jöttem rá, hogy még a járása is hasonlít. Ó, te jó ég, gyorsan felejtsem el! Ennyire megszállott lettem volna azzal a gyerekkel, hogy egy egyszerűfiúban is őt látom? Ez már több a soknál.
  Észre sem vettem, hogy újra csipog a lift, ezennel már az én szintemen. Sokkos állapotban sétáltam az ajtómig, nyitottam azt ki és vágódtam le az ágyra. Összekulcsoltam az ujjaim, tarkómra helyeztem és így könyököltem combomra. Kellett ez a kis lazítás. Felment a pulzusom amiatt a tudat miatt, hogy képes voltam beképzelni magamnak Justint.
  Megcsörrent a szobatelefon. Újabb szívroham. Az éjjeliszekrényhez sétáltam és felvettem.
- Igen?
- Jó napot, Miss Mitchell! – köszönt bele egy kedves hang. – Carin Morris üzenetet hagyott számára, amiben azt kéri, hogy keresse meg őt a 457-es szobában.
- Rendben. Köszönöm, hogy szólt.
- Kérem. Viszhall!
  Lehet bunkó voltam, de nem köszöntem vissza. Leraktam a telefont és elővettem az enyémet. Kikerestem anya számát. 3 csörgés után vette csak fel. Akkor már tuti, hogy elfoglalt…
- Szia, kincsem! – hangja boldog volt.
- Szia, anya! Ne haragudj, hogy zavarlak.
- Ugyan, dehogy. Na, mesélj! Mi történt eddig?
- Megérkeztem, a hotel az úgy, ahogy van luxus, már volt egy megbeszélés is, most pedig éppen Carin keresésére megyek – és amint ezt mondtam, ki is léptem az ajtón.
- Egy szállodában vagytok?
- Ööö.. igazából ezt még én sem tudom.
- Nagyon örülök, ha minden jól ment eddig – tudtam, hogy ez már az elköszönést jelenti.
- Igen, remélem a továbbiakban is jól fog menni a dolog.
- Szeretünk és mindannyian nagyon hiányolunk. Ashley és Mike is.
- Nekem is hiányoztok! – húztam el számat és az ajtószámozásokat kezdtem tanulmányozni.      Megállapítottam, hogy merre kell mennem és útnak is indultam.
- Drágám, ne haragudj, de le kell tennem. Amint tudunk, hívunk és te is hívj, ha tudsz.
- Rendben – mosolyogtam. – Puszi mindenkinek.
- Átadom. Szia. Szeretlek.
- Szia – de már csak a csipogó telefonba beszéltem. Ez az egyik hátránya anya munkájának…
  Nem is kellett sokat mennem, megtaláltam a 457-est. Kopogtam. Szerencsére Carin nyitott ajtót, tehát jó helyen járok.
- Örülök, hogy idetaláltál – mosolyodott el és otthagyva engem, visszament. Gondoltam bemehetek.    Becsuktam az ajtót és körülnéztem. Az ő szobája is elképesztő volt, de az enyém még annál is jobb. Bár ha nem is úgy lenne, akkor is azt mondanám, hiszen nem tudom kicserélni.
  Akkor vettem csak észre, hogy Carin éppen nagy munkában van. A körmeit festi kékre. És azon is megakadt a szemem, hogy volt 3(!) bőrönd a szobájában.
- Ez komolyan mind a tiéd? – esett le az állam. Érdeklődve nézett fel rám és tekintetem követése után, mikor rájött, hogy miről beszélek, felnevetett.
- Nem. Egy az enyém, egy Gertrude-é és egy Selenáé.
- Várj.. mi? – formált „O” alakot a szám. – Gertrude, a tanárom, és Selena Gomez? – ismét lesokkoltam.
- Meglepetés! – jött ki a fürdőszobából Gertrude.
- Gertrude, te jó Isten, hogyhogy itt vagy? – makogtam.
- Ma itt alszunk Selenával – mutatott maga mögé, jelezve, hogy az említett személy a fürdőben van.
- Jövök! – hallottam hangját, de még nem láttam. Aztán kilépett az ajtón, nőies kecsességgel, lobogó hajjal, tökéletességgel. A szívem kettéhasadt szépségének látványa miatt. – Szóval Olivia? – mosolygott rám.


- I-igen – nyögtem ki.
- Szia. Selena Gomez – nyújtotta kezét.
- Olivia Mitchell – ráztam meg döbbenten. Kissé nehezen fogta fel az agyam az előbbi pillanatokban történteket.
- Örülök, hogy látlak. Már kíváncsi voltam a tanárom másik tanítványára – kedvesnek látszott. Ennek ellenére szeretetem nem jött meg iránta.
  Erre csak vágtam egy kényszermosolyt, majd Gertudera néztem, aztán Carinra, végül Selenára, majd ezt megismételtem. Zavaromat Carin törte meg.
- Ha minden igaz hamarosan érkezik a hiányzó láncszem – csavarta be a körömlakkos üveget.
- Kicsoda? – érdeklődtem.                         
  Már szinte ijesztővé vált a dolog, hogy mindig akkor kopognak, mikor a legjobb része jönne a dolognak. Most is ez történt. Kopogtak.
- Hát, mindjárt kiderül – pattant fel Carin és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta és bejöttek a „vendégek”. Minden eddigi sokkot, amit az elmúlt fél órában kaphattam, ez felülmúlt. Nem. Nem akartam elhinni, hogy ő lehet az. Pedig a ruhája ugyanaz volt. Szürke nadrág, kék pulcsi, fekete Supra. Már ettől megijedtem. Mielőtt még letisztázódhatott volna bennem az egész ügy, felnéztem szemébe. És ekkorra már biztos voltam mindenben.
Hogy a liftben őt láttam, vele találkoztam és most újra látom. Hogy az az ismeretlen és ez az ismerős ugyanaz. Teljesen egy és ugyanaz.
  Amint felnézett és meglátott, elmosolyodott. Komolyan ilyen hamar felismert volna? Léptei kimértek voltak és lassúak, ám elég gyorsak ahhoz, hogy a szívemet is hevesebb dobogásra bírják.
  Kezét kihúzta zsebéből, mosolya kicsi vigyorrá alakult, szeme megcsillant. Vészesen közeledett. Szívem tempója hirtelen megtorpant, mikor rájöttem a valóságra. Nem ismert fel. Egyáltalán nem. Selenához igyekezett olyan nagy sebességgel, hogy megölelje.
  Ez fájt. Nem tudom, miért, de éreztem, hogy fájt. Szépen elnézett mellettem, majd elsétált mellettem. Anélkül, hogy felismert volna. Pedig pulcsija ütközött az enyémmel. És mégsem.
- Jó újra látni – szorongatta meg a fiú a dúsgazdag dívát. Ő csak kacéran elmosolyogott.
  Szememet nem bírtam leszakítani róla. Most mintha más lett volna, mint a találkozáskor. Nem tudom, miben. Azt sem tudom, hogy külsőleg, vagy belsőleg. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy más. Vagy lehet ez csak azért van, mert nem vett észre és én ezt felvettem, ezért próbálok valami kiutat keresni? Körbenéztem a szobában. Gertrude azt a két bizonyos személyt nézte, Carin és Scooter pedig éppen nagy ölelkezésben voltak. Velem szemben pedig az a férfi állt, aki a liftben volt Justinnal. Rá azt tippeltem, hogy a testőre.
Mindenki mosolygott, a sztárpár vigyorogva hülyéskedett, így legjobbnak láttam kihasználni az alkalmat, hogy az ajtó közelében állok.
  Sikerült sikeresen megszöknöm előlük és az idilli pillanat elől.

4 megjegyzés:

  1. Hát erre nincsenek szavak ahogy te írsz .!!
    annyira de annyira jóóó vagy:33.
    huuh *.* hát ez a rész ez ba*zot jóó lett :DD
    nagyoon de nagyon siess a kövi résszel .:))
    ESZMÉLETLEN vagy :* <3 :DD

    VálaszTörlés
  2. köszönöm:33 *.* :DD sietek de még 2 komi kéne.. <3 :*

    VálaszTörlés