15. Most utálsz vagy nem..?

Hali, csajok!

Nagyon köszönöm az előzőekhez írt kommenteket! :) Mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy megint 2-3 komment + 1 feliratkozó után jön a következő rész? Ugyanis mostantól szeretném a beindítás után úgy igazán beindítani. :)) Remélem értitek. Szóval akkor 2-3 komi? :) Bízom benne, hogy összejön…

Mostanra ennyi lenne az előszó.

Kellemes Olvasást! ♡

Sikerült sikeresen megszöknöm előlük és az idilli pillanat elől.

  Dühösen vágtattam át a szobámba, s az ajtót is sikerült úgy becsapnom, hogy szerintem a folyosó másik végén is hallották.

  Mit is képzeltem, fel fog ismerni? Persze. Hogyisne. Majd, ha piros hó esik, vagy még akkor sem. És én naiv még azt kezdtem hinni, hogy nem is olyan rossz fej, mint amilyennek az utóbbi időben gondoltam. Mert ugye a találkozás óta változott egyet s mást a véleményem… De most megmaradt, sőt még jobban utálom őt, mint pár hete. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e egyáltalán, de még a hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy milyen szépen elsétált mellettem. Jó, oké, nem vagyok én senkije, de azért a tweetjeiből kiszedve nem azt gondolja, hogy egy idegen vagyok számára.

  Mindegy is. Feleslegesen idegeskedem. Annyira felhúztam magam, hogy még csak azt sem vettem észre, hogy valami nedves folyt a szám sarkába. Mielőtt belegondolgattam volna, hogy milyen nagy marhaságot követtem el, gyorsan letöröltem a bizonyítékát. Mert igen, az már tényleg csak butaság, hogy sí.. nem. Nem mondom ki.

  Kezeim közé vettem a dohányzóasztalra helyezett óriási köteg papírt és annak érdekében, hogy lehűtsem magam, az első oldal olvasgatásába kezdtem. Jó 5 perc múlva rá is jöttem, hogy mit olvasok. A beosztásomat. Akkor most kezdhetem elölről, mert semmire nem koncentráltam az utóbbi percekben.

A papíron az állt, hogy holnap reggel 8-kor lesz egy fotózás. A szemem majd’ kiesett. Nem akartam elhinni. Ha tényleg akkor lesz, az csak egyet jelenthet. 6 órakor ébresztő. Már előre belegondoltam sanyarú sorsomba, ami egy nyögéssorozatot váltott ki belőlem. De vigasz volt számomra az, hogy utána déltől szabad vagyok. 10-ig tart a fotózás, aztán 10-től 11-ig táncóra, aztán ebéd. Ezután üres mezők vannak, tehát gondolom, azt jelenti, hogy nincs programom. De azt nem értettem, hogy a táncóra miért lesz, de iszonyatosan örültem neki. Imádok táncolni…

  Megremegett a szemem előtt a papír, mikor két halk kopogás ütötte meg fülemet. Mint utólag rájöttem, az ijedségtől megremegett a kezem. Ledobtam magam mellé az ágyra a papírtömböt és az ajtóhoz mentem. Kikukucskáltam a nézőkén, de nem volt ott senki. Na, most akkor mi van? Féljek, hogy valaki nem kívánt személy, vagy inkább húzzam fel magam azon, hogy szórakoznak velem?

  Időm sem volt gondolkodni, újat kopogtak, ezúttal hang is társult hozzá.

- Szobaszerviz – mondta egy vékonyka hang. Szobaszerviz ilyenkor?

  Óvatosan kinyitottam az ajtót, felkészülve valami fegyveres banditára. Nem éppen úgy volt öltözve, de igenis fegyvere volt az ajtóban álló személynek.

- Olivia Mitchellt keresem. Megmondaná, hol találom? – mosolygott rám halványan. Igen, erről beszéltem. A mosolya a fegyvere. És hogy miért? Mert rögtön megváltozott a véleményem arról, hogy „még jobban utálom, mint azelőtt”.

- Menjen le a földszintre, aztán a recepció mellett elhaladva menjen ki a nagy forgóajtón, aztán át a parkon, meg még utána egyenesen addig, amíg ellát. Remélem segítettem. Viszlát – zártam az orrára az ajtót, ám a zár nem akart kattanni. Jobban nyomtam, de az ő izmai valahogy erősebbek voltak, így az ajtó felém indult meg, mintsem hogy kattanjon.

  Szinte ugorva léptem hátra egyet, hogy ne kerüljön a lában az ajtó alá. Elképedve néztem, ahogyan hívatlan vendégként besétál és ellenkezésemre nem reagálva bezárja az ajtót. Felsóhajtott és nagy nehezen felém fordult.

  A meglepődöttségtől tágra nyílt szemeimet összeszűkítettem, s kérdőn vontam fel a szemöldököm, a hatás kedvéért pedig karba fontam kezemet. Reméltem veszi, hogy ez egy amolyan számon kérő póz.

- Sajnálom – vágott bele a közepébe azonnal. – De tudtam, hogy úgysem fogsz beengedni, ha nem jövök magamtól – mentegetőzött.

- Ami azt illeti, jól gondoltad. Elég udvariatlan vagy, hogy mégis megtetted – vágtam oda flegmán.

- Nem fogok többször bocsánatot kérni, az tuti. Azért jöttem, hogy…

- Ja, igen, bocsi, te Justin Bieber vagy. Boruljak le a lábad elé?

- Köszi, nem igénylem – mondta sunyin. Ezen csak megforgattam a szemem, majd ellökve az útból kitártam az ajtót, kezemmel kifelé mutattam. – Most jöttem – tárta szét karját meglepődve.

- Mehetsz is – bólintottam érzelemmentesen.

- Megpróbálnál legalább csak…

- Nem – vágtam közbe. – Nem tudom, hogy mit, de nem. Maximum annyit próbálhatok ki, hogy kell egy fiút pofonnal kiirtani nem kívánt helyekről. – talán ezúttal elszaladt velem a ló, de fikarcnyi kedvem sem volt jó pofizni vele a Selena Gomezes megnyilvánulása után.

- Tanítottak neked jó modort valaha is? – vágott vissza durván. Meghökkenve bámultam bele szemeibe, melyek még mindig ugyanolyan szépek voltak, mint a találkán. Ez viszont rosszul esett. De így legalább felfogtam, hogy neki is annyira rosszul estek szavaim, mint nekem az övéi.

  Megadva magam, ám fapofával álcázva ezt, egy mozdulattal halkan becsaptam az ajtót, melynek lendülete éppen akkora volt, hogy hang nélkül bezáródott.

- Rendben. Mit akarsz? – fontam össze kezeimet.

- Carin mondta, hogy te is a hotelben vagy – mosolygott, ám ez a mosoly nem a mondata miatt volt, hanem előbbi sikere miatt. Láttam rajta.

- Ja, vagy negyed órája jöttél el mellettem – ajkamat harapdálva néztem fel a plafonra.

- Én? Mikor? – döbbent meg. Én viszont még jobban megdöbbentem. Még csak nem is emlékszik?

- Justin. A pulóvered súrolta az enyémet – csippentetem össze felkaromnál az anyagot. – Csak annyira igyekeztél Miss Pontpontpont-hoz, hogy észre sem vettél – hadartam felháborodva.

- Miss Pontpontpont? – vigyorodott el.

- Selena Gomez – forgattam szemeimet.

- Tudom – ezúttal ő forgatta meg. – Tehát ha jól értelmezem, márpedig igen, akkor te erőteljes Bieber és Gomez utáló vagy.

- Most mondjam a szemedbe?

- Igen – mondta határozottan. Nem éppen erre a válaszra számítottam. – Tudod mit? Pontosan azt akarom – felbátorodva és pillanatok alatt termett előttem, ami nem kicsit zavarba hozott. – Hagy halljam – sürgetett, ám ez kevésbé sem idegesített annyira, mint az, hogy tekintetét az enyémbe fúrta, mint ahogy az erős ásó a gyenge földbe váj. Pillanatokig csak szemeztem vele, mert nem tudtam, mit reagáljak. Valójában nem is gondolkodtam, mert teljesen lefoglaltak szemei. Azt be kell vallani, hogy a szemével rendesen tud hódítani.

- Utállak – mondtam ki végül szemrebbenés nélkül. Amint kicsúszott a számon, meg is bántam és elöntött a bűntudat. De aztán jött a megkönnyebbülés, hogy igenis most már el fogja hinni, hogy nem a kedvencem és lekattan rólam. – És idegesítő, hogy folyton a nyakamon vagy – folytattam gondolatmenetemet.

- Köszönöm. Ezt a választ akartam hallani – mosolyodott el.

- Hmm? – ráncoltam homlokom.

- Tudtad, hogy 2 hétig egy szállodában leszünk? – halmozott el újabb témával. Idő kellett, hogy felfogjam a váltást, aztán arra is, hogy rájöjjek, ez egy kérdés volt, tehát választ vár.

- Roppantul örülök neki – vágtam fancsali képet. – És miért is?

- Majd Carin elmondja.

- Remélem a legalsón vagy, jó messze tőlem – fintorogtam.

- Ha a legalsón lennék, akkor hogy tudnálak felpofozgatni, ha elájulsz? – tért el a témától.

- Nincs szükségem segítségre, főleg nem a tiédre. Kösz – biggyesztettem még a végére.

- Szóval semmit nem számít, hogy sok-sok emberen segítek. Köszi – fonta karba a kezét, s összeszűkített szemekkel meredt az enyémbe.

- Jaj, segítesz – forgattam meg a szemem. – Tudod, hogy tudom, de nem fogok a lábad elé borulni – mondtam halkan, s ujjaimat idegesen kezdtem el tördelni. Nem szeretek erről beszélni, mert ilyenkor mindig bűntudatot érzek, hogy az utálatom miatt nem tudom neki „meghálálni” ezt.

- Semmi ilyet nem kértem. Szóval most már meghallgatnál?

- Téged? Kérlek szépen, már vagy 10 perce csak téged hallgatlak – mondtam unottan.

- Az azért túlzás. Én úgy fogalmaznék, hogy az elmúlt 10 percben undokoskodtál, kötekedtél, veszekedtél velem és kinyilvánítottad irántam érzett leírhatatlan utálatod. Nyugi, fogtam mindent.

- Örülök neki.

- Az elkövetkezendő 10 percben is folytatni akarod vagy abbahagyod a szúrós megjegyzéseidet, amik kezdenek lassacskán idegesítővé válni?

- Én úgy fogalmaznék, hogy elpazaroltam 10 percet az életemből. Szóval ott az ajtó. Szia – mutattam a hátam mögé.

- Nem gondoltam, amikor ott hagytál a találkozó után, hogy ha egyszer még valaha is találkozunk, ennyire utálni fogsz. Én bírlak – vont vállat.

- Én már megmondtam neked egyszer az igazat a szemedbe. Szóval nem én vagyok a hibás a téves képzeleteid miatt – tettem magam elé a kezem, védekezésemet mutatva.

- Csak tudod, fura volt, hogy utálsz, de közben jó fej is tudsz lenni velem, mert azért te sem tagadhatod, hogy olyan is tudtál lenni és szerettél előtte.. – mosolygott rám. - ..és ráadásul annak ellenére, hogy nagyon nem bírsz, nem akarsz nekem rosszat. Egyszerűen csak vérig sebezel a szavaiddal, de sebaj – utolsó szavainál elvigyorodott.

- Milyen költői valaki – döntöttem oldalra a fejemet. – Na, mindegy. Akkor most rendes leszek veled, mondjuk úgy fél percig, szóval gyorsan mondd, ha akarsz valamit. Óra indul.

- Semmit nem akarok végül is. Csak azért jöttem, hogy megnézzelek – mosolygott kedvesen.

- Miért pazarolod rám az időd? – ebben a kérdésben egyszerre hallatszott az undokságom és az igazi kíváncsiságom is.

- Te úgy gondolod, hogy pazarlom? – lepődött meg.

- Csak nem értem, miért teszel úgy, mintha már legalább ötödjére találkoznánk.

- Ennek a magyarázata nem fér bele az általad megszabott félperces időkorlátba – sunyiságával próbálta takarni, hogy ez csak egy kifogás volt, mert valójában nem akarta elmondani.

- Meghosszabbítva. Na, hadd halljam – noszogattam.

- Kissé kényelmetlen az ajtóban ácsorogni – harapott ajkába.

- Jaj – forgattam szemeimet. – Akkor üljünk le – sétáltam el mellette és levetődtem az ágyamra. Ő sokkal kimértebben tette meg ugyanezt. Pár pillanatra elgondolkodott, majd rám nézett.

- Igen, tudom. Furcsállod ezt az egészet és őszintén szólva én is – kezdett bele. Egyetértően bólogattam. – Vicces tudni, hogy utálsz – mosolygott maga elé. – De ennek az az előnye, hogy nem ugrálsz körbe, bár gondolom azt tetted volna, ha nem „ismersz” meg jobban. Kissé fárasztóvá vált mára a sok nyalizó rajongó, akik valójában csak a kinézetem miatt szeretnek, és a pasijuknak akarnak. Ők csak emiatt „szeretnek”. De ott vannak az igazi rajongóim, a Belieberek, akikkel lehet normálisan beszélgetni, még ha szívroham kerülgeti is őket és minden második szavuk az „Úristen” – nevetett fel. – Ilyen voltál például te is, emlékszem. De akkor is, legalább velük tudok beszélgetni és nem csak arra hajtanak, hogy megpróbáljanak a szám közelébe férkőzni – fintorodott el. Elgondolkodott ezzel a beszédével. Volt benne igazság. – És visszatérve a helyzethez, én igenis örülök, hogy utálsz. Sőt, tudod mit? Én nem is nézném ezt utálatnak. Mert akkor nem ülnél itt velem szemben és hallgatnád ezt a szánalmas dumámat. Szóval fogalmazzunk úgy, hogy nem éppen kedvelsz. És ez nekem kihívás, márpedig köztudott, hogy én imádom a kihívásokat – elvigyorodott, egyenesen a képembe, amit pofátlanságnak véltem. Aztán csak elmosolyodtam gyerekesen cuki arckifejezésén.

- És miért vagyok kihívás? – firtattam továbbra is, bár értettem. Csupán megerősítésként akartam hallani szavait.

- Szerintem tudod. Ha pedig nem, akkor találd ki – kacsintott rám.

- Szóval akkor… - ugrott be egy jelenet a fejembe, ami nem is olyan régen történt. – Mégiscsak te voltál az a fiú, akivel egy liftben jöttem fel. Aki olyan bunkón kirohant a liftből – céloztam a lényegre.

- Mikor is? – vágott gondolkodó arcot.

- Jaj, hát nemrég. Komolyan ilyen rövid a memóriád? – bosszankodtam.

- Dehogy – nevetett fel. – Emlékszem. És bocsi azért is. De nem lehettem biztos, hogy te vagy.

  Erre csak elfintorodtam, amin felkuncogott.

- És te tényleg olyan csodagyerek vagy, amilyennek Carin és a média beállított? – jutott eszembe egy másik téma.

- Mit értesz a csodagyerek alatt?

- Nem tudom. Carin ezt mondta. Mert, hogy tudsz játszani hangszereken, meg jó hangod van, meg nincs olyan dolog, amit te ne tudnál megoldani, meg ilyenek… - soroltam a szemeimet forgatva, ezzel jelezve, hogy szerintem ezek kissé el vannak túlozva.

- Erről nem tudok nyilatkozni – vont vállat mosolyogva.

  Mosolyán elidőztem egy darabig, s azt vettem észre, hogy egyre csak nő. Ez arra késztetett, hogy szemébe nézzek, hátha abból megkapom ennek magyarázatát. Mérhetetlenül zavarba jöttem, mikor felismertem a tényt, hogy igenis megbámultam őt, nem is kicsit. És ezt szemei is mutatták. Látszólag ezen mulatott olyan jót. Megköszörültem a torkom, s egyik lábamat átlendítettem a másikon, csak amiatt, hogy el tudjak fordulni szemeitől.

- És akkor ez lenne a magyarázat, hogy miért viselkedsz velem így? – kérdeztem tőle, ezúttal már csak a földet fixíroztam.

- Hát.. aha.

- Hát oké – vontam vállat. – Nem éppen kielégítő választ kaptam, de talán nem is jól fogalmaztam meg a kérdést.

- Akkor gondolkodj holnapig, mert most mennem kell – állt fel az ágyról a telefonképernyőjét bámulva. – Nagy valószínűséggel holnap is találkozni fogunk – kaján vigyorral tekintett fel rám egy pillanatra, majd buzgón pötyögtetni kezdett.

- Ja. Nagy örömömre… - morogtam.

- Rendben. Ha úgy akarod, én azt is el tudom játszani, hogy nem ismerlek. Nekem teljesen mindegy – megállt a telefonja babrálásával és felnézett rám. Szemében némi megbántottságot véltem felfedezni és talán még meg is sértődött.

  Számat nyitottam válaszra, de nem jött ki hang. Nem tudtam mit mondjak. Ha azt mondom oké, akkor tuti megharagszik rám. Ha pedig tiltakozom, akkor azt hinné még a végén, hogy kezdem neki beadni a derekam és elszállt az utálatom. Igazából egyiket sem akarom, de a másodikat még inkább nem.

- Köszi a bő választ – nézett rám undokon. Még mindig nem szóltam semmit. – Oké. Legyen. Igazán köszönöm, hogy ennyire tiszteled, hogy elmondtam neked, amit gondolok. Ami azért elég nagy dolog – vágta hozzám a szavakat nem túl kedves modorban.

- Én tisztelem – ellenkeztem.

- Egyáltalán nem. De ha belegondolok, mindegy is, mit csinálok, mert a te véleményed akkor sem fog változni. További jó ittlétet, Olivia – zárta le ennyivel, majd nagy sebességgel indult el az ajtó irányába.

- Justin! – pattantam fel az ágyról és mielőtt gondolkodhattam volna, már kicsúszott a neve a számon. Basszus.. jobb lett volna maradnom a seggemen. Legnagyobb meglepetésemre viszont megállt és megfordult.

- Igen? Mit szeretnél még a fejemhez vágni? – kérdezte csúfondárosan mosolyogva.

- Honnan tudod, hogy nem változik a véleményem? – igazából még jó is, hogy megállítottam, mert erre tényleg kíváncsi vagyok.

- Már mondtam. Tök mindegy, mit csinálok, te ugyanúgy utálsz – még mindi mérges volt.

  Rosszul esett, ahogy bánt velem. Nem szoktam meg, hogy ennyire lekezelően beszél hozzám. Azon gondolkodtam, vajon neki is ennyire rossz, amikor én beszélek vele így? Vagy csak én vagyok ilyen érzékeny?

- Te is mondtad. Nem utállak – hangom halk volt. Arcán átfutott a meglepődöttség, majd a megkönnyebbülés, végül pedig sajnálat. Utóbbit öntötte szavakba.

- Oliv… - sóhajtott fel. Elhúzta száját és szomorúan nézett rám. – Neked is most kell rám hoznod a bűntudatot, mikor már várnak rám? – dorgált mosolyogva.

- Nem állt szándékomban – mondtam értetlenül, ugyanis nem tudtam, hogy miért is hoztam volna rá bűntudatot. Semmit nem tettem.

- Írd be a számod – jött vissza hozzám, s elém tartotta lila iPhone-ját.

- Minek? Az éjszaka közepén akarod rám hozni a frászt?

- Nem. Hogy fel tudjalak hívni – mondta értetlenül, mintha ez teljesen normális dolog lenne és nem értette, hogy számomra miért nem az.

- Nem hiszem el, hogy ilyenekre veszem rá magam – sóhajtottam fel megadóan és bepötyögtem a számot.

- Ja, azt én sem értem, hogy miért nem tudod végre eldönteni, hogy most akkor utálsz vagy nem – sértegetett tovább.

- Az ilyen megnyilvánulásaiddal csak lefelé növeled az irántad táplált szimpátiámat. Úgyhogy, drágám, csak óvatosan – nyomtam kezébe a telefonját egy mosollyal, amit direkt műre csináltam. – És most menj, nehogy lemaradj arról a fontos valamiről.

- Kérésed számomra parancs, csillagvirágom – borzolta össze hajam, mire mérgesen felhorkantam. – Majd dumálunk – vigyorodott el arckifejezésemen, aztán eltűnt.

- Neked is szia – kiabáltam még utána és szerintem hallotta is, mert az ajtó csak eztán záródott be.

  Hát ez a beszélgetés fura volt. Sőt mi több, egyenesen érdekes.

  Az érzelmi kavalkádok és zűrzavarok közepette huppantam le az ágyamra és kezdtem bele gondolatmenetembe, aminek végeredményéül meg akarom tudni, hogy akkor most utálom vagy nem – ahogy ő is mondta.