Sziasztok,
csajok!:DD
Sikerült
megírnom egy részt, miközben zenéket töltöttem le…-.-’ Úgyhogy kérlek nézzétek,
ha nem lett jó.:S
Ebbe
a részbe igazából azt szerettem volna feltétlenül belerakni, hogy Olivia egy
kicsit inogjon meg Justin-ban. Na és persze avassa be barátait az egész
történetbe.:) Van benne más dolog is, de ezt a kettőt szerettem volna
hangsúlyozni. Na, hát majd kiderül..:)
Vannak
ötleteim, hogy hozzam vissza Justin-t a történetbe, de eddig egyikkel sem
vagyok igazán megelégedve.xd
Amit
szeretnék nagyon kiemelni, hogy az állam jóformán a földet súrolta, mikor
megláttam a kommentek számát. 3 komment. Eddig egy sem volt, és most három. És
ha már itt vagytok, akkor remélem itt is maradtok.:))
Nem
szaporítanám a szót. Elég ennyi is bőven.:D
Ui.:
A kép sehogy sem kapcsolódik ide.xd De nekem tetszik.:)
Kellemes
Olvasást!Megpillantottam egy, nekem háttal álló, kapucnis férfit. Félve, de közelebb mentem és óvatosan megérintettem vállát, mire ő szépen lassan megfordult. Szembe találtam magam, teljes életnagyságban Justin Bieber-rel!
- Szia,
Olivia – köszöntött.
- Szia, Justin.
Hát te? – próbáltam higgadt maradni, mert mégiscsak a nagy Justin Bieber van
előttem.
- Látom,
megkaptad a levelemet – mosolygott irtó édesen.
- Hogy mi
van? – felvette a szám az „O” alakot. – Te küldted a levelet? És egyáltalán
honnan tudod a címem?
- Igen, én
küldtem. És nyugodj meg vannak embereim – kacsintott.
- Vannak
embereid. Chh – ismételtem. Azért ez kicsit durva, hogy csak így megtudják az
emberek címét.
- Hé, most
mi a baj?
- Te
kérdezed? Mert szerinted normális, hogy csak így megtudod az emberek címét? –
háborodtam fel, és elmondtam neki az elméletem.
- Mert nem
az? Én vagyok Justin Bieber. El tudok intézni dolgokat – akis egós. Teljesen
félreismertem. Igaz, hogy mindenki csak a „tökéletes” Justin Bieber-t látja, de
nem tudják milyen is valójában.
- Hát nem
az! De mit akartál? A levélben írtad, hogy van egy ajánlatod – tértem a
lényegre.
- Figyelj,
sajnálom az előbbit, de számomra fontos, amiért most itt vagyunk – talán nem is
nagyképű. Nem Olivia, nem! Az előbbi húzása durva volt. Tartsuk a távolságot.
*Justin
szemszöge*
- Heh, a
híres Justin Bieber bocsánatot kért –
flegmáskodott.
- Ezt most
úgy veszem, mintha nem hallottam volna – mosolyodtam el. – Szóval, azt
találtuk ki Scooter-rel, hogy lehetnél a Journals turnémon – ami majd csak egy
év múlva kezdődik, de jó most szólni - az egyik háttértáncosom – hadartam el. – Mielőtt még bármit is mondanál, láttalak az Ellen Show-ban táncolni és hogy
is mondjam.. csodálatos volt! – néztem fel rá, mert mindvégig a földet
bámultam. Láttam, ahogyan az álla a földet súrolja.
- Ööö, nem
is tudom mit mondjak. Ez most tényleg meglepett. Hát figyelj, Justin. Az egyik
dolog, hogy meg kell kérdeznem a szüleimet. A másik pedig, nekem iskolába
kellene járnom. Az tény, hogy a tánc az életem, de ez mégse 1-2 hét lenne. Át
kell gondolnom, hogy dönteni tudjak – magyarázott, ami jogos volt.
- Én
teljesen megértelek, de remélem jól döntesz – kacsintottam. – Akkor megadom a
telefonszámom és hívj, ha rájössz mit szeretnél.
- Köszönöm,
ígérem értesítelek – nevetett. Olyan szép ilyenkor.
- Ennyit
szerettem volna, ez volt az a „nagy” ajánlat. Szia, Livia – köszöntem el és
közeledtem felé ölelést kérve, de nem engedte.
- Szia,
Justin – köszönt ő is és elment. Csak ennyi? Azért egy ölelést vártam volna…
*Olivia
szemszöge*
Nem tudom
mit gondoljak Justin-ról, az elején kedvesen köszöntött, aztán nagyképű lett,
és a végén megint kedves. Még ölelést is kért, de nem viszonoztam, mert tényleg
nem tudom, mit gondoljak. Abban biztos vagyok, hogy, ha elfogadom az ajánlatot,
ha nem én magántanuló akarok lenni. Csak még azt nem tudom hogy mondjam el
anyának, mert ha ő belemegy, apa is áldását adja rá. Igazán el kell
gondolkoznom, mit szeretnék. Lehet, hogy ez egy óriási lehetőség, amit nem
szabadna kihagynom, mert kitudja mikor lesz még egy ilyen esélyem.
Gyorsan
hazaértem és már hívtam is a srácokat. 10 perc és itt lesznek, talán ők tudnak
segíteni mindkét döntésben. Átöltöztem egy kényelmesebb szettbe, meg
pakolásztam egy kicsit, amikor csörgött a telefonom és rányomra az Elfogad gombra.
- Igen? –
szóltam bele.
- Szia,
kicsicsaj – köszönt bele vidáman a számomra jól ismert hang.
- Bruce? –
lepődtem meg.
- Hogy vagy
mostanság? – kérdezte kedvesen.
- Akarsz
valamit – jöttem rá rögtön.
- Dehooogy.
-
Dehogyneeem.
- Oké, de –
adta meg magát. – Egy munkáról lenne szó…
- Bruce. Nem – vágtam azonnal közbe. – Nem vállalok semmilyen munkát.
- Olivia,
hallgass meg – kért.
- Tudod jól,
hogy már letettem erről. Kész. Sajnálom – szögeztem le, mielőtt még belemennék
előbb utóbb.
- Nem
hagyhatsz fel olyasmivel, amiben profi vagy – dorgált.
- Nem vagyok
profi. És sajnálom, de mindjárt itt van Mike és Ashley, szóval leteszem. Csók,
Buce! – köszöntem el, majd válaszra sem várva kinyomtam.
Nagyon sokan
mondják, hogy modellkedjek, a tánc mellett, mert megvan az alakom és a
szépségem hozzá. Ezt most nem azért mondom, mert egós vagyok, hanem ezt szokták
mondani, de szerintem nem igaz. Szóval Bruce, ezért szokott hívogatni.
Közben
csengettek, így lementem. Behívtam őket és felmentünk a szobámba.
- Mesélj,
csajos. Mi volt? – kíváncsiskodott Ashley.
Elmeséltem
mindent, töviről-hegyire, de nem teljesen ezt a reakciót vártam. Össze-vissza
sikongattak – még Mike is.
- De hát ez
szuper! Ilyet kihagyni hülyeség lenne – felelték, mintha ez annyira
természetes lenne.
- Na jó,
erre majd visszatérünk, mert van más is. Nem akarok suliba járni – feleltem
egyszerűen, mire mindketten elképedve néztek rám.
- De akkor…?
-
…magántanuló?
- Így van -
bólintottam mosolyogva Mike okos gondolatára.
- Olivia, ne
csináld már – szomorodott el Ashley. – Hogy fogunk mi minden nap találkozni?
Pár évvel ezelőtt is így volt. Ne kövesd el ugyanazt a hibát, hogy távolt
maradj April-től.
- Nem csak
ez a baj, Ash – hajtottam le a fejem.
Nem jött
rögtön válasz. Valószínűleg - ahogy ismerem őket – összenéztek, és azt
latolgatják, hogy melyikőjük kérdezzen rá.
- Mondd el
Oliv – tette Mike a kezét térdemre, mire felnéztem rá, így szembetaláltam
magam féltő szemeivel. Ezek a szemek, és persze Ashley-é is, mindig
megnyugtatnak valamelyest.
- Túl sok ez
így nekem – sóhajtottam fel.
- Micsoda?
- Csakis ti
tudjátok az egész suliban, hogy ki vagyok valójában. Senki más. Senki –
suttogtam a végét. – És éppen emiatt vagyok más a suliban, mint itthon. És
elegem van ebből.
- Te
szeretted volna így, nem?
- Igen, én.
De suliba járni nem én akartam. De mivel muszáj volt, így ki kellett találnom
valamit, amivel beilleszkedhetek. Mára már belejöttem a szerepem eljátszásába,
és ugyebár néha még titeket is sikerült megtévesztenem… - pillantottam fel
rájuk mosolyogva, mire ők elvigyorodtak. - …de most elég volt. Nehéz több éven
keresztül másnak mutatkozni, mint aki igazából vagy – vontam vállat, mintha
nem lenne valami nagy dolog ez az egész, pedig belül túlságosan is sokat
foglalkoztam ezzel.
- És ha
feladnád ezt az éned, és a sulis csaj lennél? – vetette fel az ötletet Ashley.
- Az nem én
lennék.
- Megértünk – mondta együtt érzően Mike.
- Olyan
édesek vagytok – néztem Ashley-re, majd Mike-ra hálásan, s a végén még egy-egy
puszit is adtam arcukra.
- Megjött
anyukád? – fordult Ash az ablak irányába.
- Fogalmam
sincs – ráztam meg a fejem, majd az ablakhoz siettem, hogy választ tudjak adni
a kérdésére. Anya tényleg akkor parkolt fel a feljáróra. – Nagyon jó füled van – fordultam meg mosolyogva, ám a következő pillanatban mosolyom eltűnt, mikor
egy óriási ütést éreztem az arcomon. Ezt pedig két, magas hangon nevető barátom
hangja követte. Csodáltam Mike-ot, milyen magas hangja van.
-
Borzalmasan viccesek vagytok – vágtam fapofát, s mikor láttam, hogy mindketten
ledermedtek, kikaptam a kezükből a párnát, és mindkettejüknek egyszerre adtam
vissza, amit én kaptam. Jól jártak, mert csak negyedakkorát kaptak, mint én.
Most én
nevettem el magam arckifejezésükön, ekkor viszont ők visszaszedték a kezemből a
párnát, én pedig azt sem tudtam hogy meneküljek előlük. Legjobb döntésként az
ajtómat láttam. Sprintelve indultam meg felé, és addig semmi baj nem volt, ám
mikor kiértem a szobámból a szőnyeget felváltotta a kő, így a zokniban nem
igazán tudtam futni.
- Menj
arról! – hallottam Mike hangját, mire még gyorsabban kezdtem szedni a lábaim.
- Liv, úgyis
elkapunk – szólalt meg ezúttal Ashley nevetve.
Céltudatosan
futottam a nappali felé, remélve, hogy onnan szerzek én is egy párnát, ám még
csak be sem értem, beleütköztem valakibe.
- Ne
üssetek, nincs párnám! – tartottam magam elé a kezem, és össze is görnyedtem,
ám a várva várt ütés nem érkezett meg.
- Te jól
vagy, kincsem? – hallottam meg anya meglepődött hangját, mire rögtön
megkönnyebbültem.
- Ja,
persze, csak..khm... – szedtem magam elegánsabb tespozícióba. – Ashley üldözőbe
vett – nevettem fel.
- Megvagy! –
éreztem a hátsómon egy ütést, mire vigyorogva megfordultam. Mike állt előttem,
ám ő elnézett mellettem. – Ó, csókolom, Mrs. Mitchell – mosolygott félénken.
- Szia,
Mike – köszönt anya kedvesen, majd két puszit adott nekem, aztán Mike-nak, és
az időközben megérkezett Ash-nek is. A srácok nagyon közel állnak hozzám,
ezáltal a családhoz is, és tényleg családtagnak tekintek őket. Annyira édesek,
és aranyosak, na meg oltári jó barátok.
- Képzeld,
Bruce megint hívott – újságoltam anyának, miközben kivettem a kezéből a
bevásárlószatyrot, ami eléggé tele volt, és segítettünk neki becipekedni a
konyhába.
- Csak nem
újabb munkaajánlat? – tippelt mosolyogva.
- De –
dörmögtem. – Nem érti meg, hogy nem vállalok többet.
- Pedig,
ebbe is profi vagy, Oliv – próbálkozott be Ashley.
- Ash. Most
ezt úgy mondtad, mintha csodabogár lennék – szóltam rá kedvesen.
- Most nem? –
húzta fel egyik szemöldökét.
- Úgysem
tudod neki megmagyarázni – vigyorgott Mike. Ő még a legrosszabb napomon is fel
tud vidítani, annyi energia árad belőle. Ő mosollyal segít, Ashley pedig
szavakkal.
- Anya,
beszélnem kell veled – mondtam a lehető legegyszerűbben, miközben kikaptam egy
almát a zacsiból, megtöröltem, és beleharaptam.
- Mondd –
nézett rám egy pillanatra, majd tekintete tovább is vándorolt a vásárolt
dolgokra s azzal szöszmötölt tovább.
- Majd, ha
ráérsz. Komoly – nyeltem le a falatot, majd ismét beleharaptam.
- Ashley
Morgan, nekünk már haza kéne mennünk, nem? – tette fel Mike költőien a kérdést.
- Ne
menjetek már – estem hirtelen kétségbe.
- Jó
beszélgetést – mosolygott Ash, majd arcon puszilt és megölelt, ahogy Mike is, aztán
ugyanezt megtette anyával ölelés nélkül, és már húzták is a cipőjüket.
- Kikísérem
őket – mondtam anyának, majd az ajtó felé indultam. – Szurkoljatok – álltam meg
előttünk, mire mindketten rám pillantottak, miközben öltöztek.
-
Bármennyire nem akarom, hogy magántanuló légy, remélem sikerül meggyőznöd
anyukádat – mosolygott Ash, majd egy segítő vállba veregetést adott.
- Sajnálom –
húztam el a szám. – Tudjátok, hogy szeretlek titeket. Nagyon. De meg kell
próbálnom.
- Megértünk,
Livia – mosolygott Mike. – Hétfőn meg majd elrendezzük April-t – állt be
támadó pozícióba, erős öklét maga előtt lebegtetve, ami nevetésre
kényszerített.
- Azt hiszem
megoldom – vigyorogtam rá. – Szeretlek titeket – öleltem át egyszerre őket,
ők pedig egyszerre adtak puszit, mint általában.
- Mi is –
mondták egyszerre.
Mosolyogva
néztük pár pillanatig egymást, majd sarkon fordultak, és hazafelé vették az
irányt. Bezártam az ajtót és visszaslattyogtam anyához a konyhába.
- Ezt majd
később elrendezem – tolta arrébb a szatyrot. – Miről szeretnél beszélni? – ült
le az egyik székre, én pedig leültem mellé.
- Anya…én… -
kezdtem óvatosan. – Magántanuló szeretnék lenni – néztem rá a legtöbb
magabiztosságomat összeszedve.