13. Hello, New York!

Sziasztok Drága Olvasóim! :)

Mérhetetlenül jól esett/esik, hogy összejött az a bizonyos 2 komment. Látjátok?! Tudtok ti, ha akartok. Tudom, hogy most lehet hülyének néztek, de nekem ez nagyon sokat jelent!:))

Már itt is van az új rész és belehúzok, hogy megpróbáljam ezt a blogot ismertebbé tenni, mint a másik blogomat. Remélem ebben számíthatok rátok.:)

A következő rész már fejben megvan, tehát ha nem szűkölködtök a kommentekkel, akkor talán még a következő hét közepén is jöhet az a bizonyos rész. Tehát hajrá, csajok! :))

Ennyi lenne mostanra. Remélem várjátok a következő részt, mivel ez éppen úgy fejeződött be, hogy kérdéses a vége.:)

Kellemes Olvasást!♥

Nem is értem, hogy választhattak engem. Természetesen nagyon örülök neki, viszont az már kevésbé kellemes élmény, hogy itt kell hagynom a családom.

  Reggel nem anyának kellett keltenie, magamtól is idő előtt észhez tértem. Az idő viszont egyértelműen nem az én pártomat fogta. Esett, de jóformán ez már nem is simán esett, hanem szakadt. Néha dörgött is, bár csak apróbbakat. Hurrá, beköszöntött az ősz! Szeretem az ilyen időjárást, de nem pont ma.

  Az eső kiváltotta belőlem azt a hatást, hogy sírnom kellett. Hiszen mégiscsak itt kell hagynom a családomat, a városom, az USA-t, a barátaimat és a szobám. Sajnos a tanulással nem lesz gond, mert Gertude meg tudja oldani, hogy New Yorkba is szolgáltassa nekem az órákat. Bár előreláthatólag jóval kevesebb lesz. Szerencsére…

  Alaposan rendbe szedtem magam a fogmosással, fésülködéssel és minden egyéb fontos tennivalóval, majd felöltözésre kényszerültem. Nagyokat sóhajtva vettem fel az egyszerű csőfarmerom, a fehér szíves pólóm és a fekete iskolacímeres pulcsimat. Belebújtam egy fekete magas szárú, vastagabb cipőbe, végül pedig egy macis nyaklánc-fülbevaló ékszer szettel próbáltam magam feldobni. Ezután felkerült a sminkem és a kedvenc parfümöm illata. Mindezt, amit még most használtam, beraktam a bőröndömbe. Újabb sóhajtás hagyta el számat, mikor a cipzár a végéhez ért. Kezembe fogtam repülőjegyem, s hosszasan tanulmányozni kezdtem. Valójában nem azt tettem, csak bámultam rá. Egy papír, ami az életem egy új részét jelképezi. Lehet, hogy egy apró döntés volt az, amikor elfogadtam Bruce ajánlatát, de mégis teljesen megváltoztatja az életemet. És ez csak egy kis döntés volt.

  Eljött a 7 óra, így fogtam a bőröndöm meg a kistáskám és lecipekedtem velük. Anya és apa kávézott, Miranda TV-t nézett, Audrina pedig épp felém közeledett.

- Reméljük azért indítják a géped az eső ellenére – állt fel apa és a konyhába ment.

- Azért szerintem nem jelent sok gondot a víz – vontam vállat.

- Kicsim, csináltam neked szendvicseket, hogy bármikor tudj enni.

- Köszi, anya – mosolyogtam rá. – Bruce nem hívott?

- Jaj, jó, hogy mondod! – rakta le kávéját és egy papírt vett a kezébe. – Ezt olvasd el – nyújtotta felém, mire elvettem és leültem a kanapéra.

  Anya kézírása volt és valószínűleg jegyzetelt, mert csak szavakat, illetve rövidebb mondatokat írt le.

reptéren vár Clara

Carin ott lesz

délután fél 3-kor találkozó

The Roosevelt Hotel

- The Roosevelt Hotel? Még művelődök is – vigyorodtam el. – Egyébként milyen találkozó?

- Fogalmam sincs, Bruce nem említette – rázta meg anya a fejét. Aztán elolvastam az utolsó feljegyzést.

magángép

- Magángép? Ez mire utal? – vontam fel szemöldökömet.

- Magángéppel mész – mosolygott anya.

- Ez komoly? – esett le az állam. – Hűha – haraptam ajkamba.

- Lassan indulnunk kellene a reptérre – jött vissza apa.

- Részemről mehetünk – vontam vállat még mindig döbbenten.

- Nem látok rajtad túl sok izgatottságot – mosolygott anya kedvesen.

- Csak az idő teszi – mondtam egyszerűen, ám nem egészen így volt. Nem akartam itt hagyni mindent és mindenkit, ráadásul féltem is az ottléttől. Tök király New York, meg minden, de akkor is. Egyedül leszek. Vagyis nem, de senki nem lesz ott, hogy vigyázzon rám. Minden felelősség rám hárul. Nehéz lesz.

- Akkor hát.. induljunk – állt fel.

~*~

  A reptérre érve anya meglehetősen otthonosan mozgott a folyosókon. Ennek egyrészt a munkája az oka, hiszem nem egyszer repült már, másrészt viszont ő tudta, hogy honnan indul a magángépem. Arra is rákérdeztem, hogy kinek kell akkor a repülőjegy. A válasz teljesen logikus volt: hogy bizonyítani tudtam, hogy én vagyok a várt személy. Ez megmagyarázza azt is, miért nem találtam rajta semmilyen nyomát annak, hogy hányas kapunál szállok be.

  A szívem hevesebb dobogásba kezdett, mikor befordultunk az utolsó folyosóra, amely végeláthatatlannak tűnt. A bal oldal teljesen üvegből állt, így ráláttunk a hatalmas gépekre.

  „Üvegdobozokban” ültek az útlevél- meg a minden egyebet vizsgálók. A harmadik ilyen doboz neve ez volt: „Magángéppel utazás”.

- Azt hiszem, ott kell kimennem – mutattam rá.

- Így van – bólintott anya.

  A folyosó szinte teljesen kihalt volt, mivel csak a 4-es kapunál állt sor, de ott is csak kevesen. Érthető, mivel innen a hivatalosabb járatok indulnak. Üzletemberek, hírességek helye ez, mert általában ők utaznak nagygéppel, valamint első osztályon. Illetve persze magángéppel, amely akkor indul a reptérről, ha nincs a közelben lehetősége a le- és felszállásra.

  Így történt tehát, hogy ismerős hangot hallottam a nevemet szólítani. Reménykedve fordultam hátra: tényleg ők voltak.

- Ó, skacok! – mosolyodtam el meghatódva, s magamhoz szorítottam a két, imádnivaló kis szerelmespáromat. – Mégis eljöttetek – suttogtam.

- Jó utat szerettünk volna kívánni – mondta Mike.

- És persze még egyszer, utoljára szorongatni – nevetett fel szipogva Ashley.

- Hiányozni fogtok, nagyon – váltam el tőlük, s könnyes szemekkel pillantottam hol az egyikre, hol a másikra.

- Hívj olyan gyakran, amennyire csak tudsz – kért Mike, de egyben rám is parancsolt.

- Úgy lesz – bólogattam szerényen és egy-egy puszit adtam mindkettejüknek, majd ők is visszaadták.

- Menj, köszönj el a családodtól is – tolt el Ashley. Rosszul esett, de mikor láttam, hogy csak azért tette, mert el akart fordulni, hogy ne lássam sírni, elmosolyodtam.

- Rendben – egyeztem bele. Mélyet sóhajtva szüleim és két testvérem felé fordultam. – Nem akarok sírni – szeltem át a közöttünk lévő távolságot és egyszerre öleltem őket magamhoz. Arcomat igyekeztem nem feléjük fordítani, hogy nemet tudjak mondani a könnyeknek.

- Tudjuk, hogy nagyon ügyes leszel, kicsim – suttogta anya.

- Te is olyan profi leszel, mint Audri – mondta apa.

- Nemsokára már a két profi testvérként leszünk híresek és aztán már csak Mirandának kell elkezdenie – Audri hangjában nem volt túl sok fájdalom, amit teljesen megértek. Ő már hozzászokott a búcsúzáshoz és az elválás sem nehéz neki. Majdnem minden nap ezt csinálja…

- Sikerüljön akárhogy is, megteszek majd mindent és legalább ott leszek New Yorkba – próbáltam elviccelni, de mosolyom alatt éreztem a könnyeket. – Megyek, jó? – váltam el szipogva.

- Nagyon szeretünk, kincsem – ölelt meg anya és egy „anyai útravaló puszit” adott, amit viszonoztam, csak nem anyaiul és nem útravalóul.

- Csak óvatosan a pasikkal! – nézett rám apa szigorúan. Normálisan most felvettem volna, de csak elmosolyodtam. – És nagyon vigyázz magadra – váltott át mosolygóssá. Ő is megölelt és hosszasan megpuszilt.

- Majd hívlak titeket, hogy mi a helyzet odaát – mondtam neki, de egyben többi családtagomnak is szántam.

- Én csak annyit mondok, Olivia: Fel a fejjel! Én is hasonlóan indultam, te is oda fogsz jutni, ahova én – kacsintott rám Audrina, majd jól megszorongatott.

- Remélem… - motyogtam.

  Hátrafordultam még a srácokhoz, majd végignéztem még egyszer családomon. Végül úgy döntöttem, jobb, ha gyorsan eliszkolok a könnyek elől. Táskámat a vállamra raktam, a bőröndöm pedig elvileg már a gépben van.

- Találkozunk 3 hét múlva – mosolyogtam rájuk, s persze, éppen most gördült le egy könnycsepp az arcomon.

  Integettem Ashleynek és Mike-nak, akik mindketten sírtak, s azt se tudták, hogy próbálják ezt takarni. Jó volt látni, hogy a családomon kívül vannak olyan emberek, akik annyira közel érzik magukat hozzám, mint én hozzájuk. És ennyire együtt éreznek velem.

  Családomnak is hasonlóan integettem, majd megköszörülve a tokom és a dobozban ülő pasas felé indultam.

- Jó napot! – mosolyogtam rá.

- New York? – kérdezte kedvesen.

- Igen – bólintottam. Kérésére megmutattam neki minden személyi iratom.

- Köszönöm. Jó utat! – mosolygott, majd megnyomta a gombot, ami kinyitotta nekem az ajtót.

  Nagyon nyelve hátranéztem családomra, amibe beletartozott Ash és Mike is. Mosolyogva integettem nekik, ők szintúgy, de mindannyian tudtuk, hogy belül úgyis sírunk.

  Magam mögött hagyva az életemet, most átléptem az ajtót, ami egy új életbe visz. Élhetem az álmom, hogy modell lehetek. Persze ezért sok mindent fel kellett adnom, de minden kezdet nehéz, nem?

  A már beizzított gép felé haladva olyan érzésen volt, mintha örvénybe kerültem volna. A fülem majd’ szétszakadt, a felém áramló levegő pedig majdnem elrepített.

  Szerencsére mikor már félúton jártam, egy férfi megjelent mellettem és felkaromnál fogva gyengéden, de elég erősen húzott, hogy nekem kevesebbet kelljen erőlködnöm. Mikor beültem a gépbe, ő is beült és a kezembe adott egy fülhallgatót. Ő is felvett egyet. A számhoz igazította a beszélőkét és beállított még valamit, majd meg is hallottam a hangját.

- Olivia Mitchell, ugye? – mosolygott rám.

- Igen – bólintottam. Bezárta az ajtót, majd jelzett a pilótának.

  A repülő elindult, én pedig még tudtam integetni az ablakban álló családomnak. Nem tudom, hogy ők láttak-e, de én szerencsére láttam őket. De aztán eltűntek. Nagy levegőt véve hátradőltem és az ölembe helyeztem a táskám.

- Elnézést, a bőröndöm itt van? – fordultam a férfi felé nyugtalanul.

- Természetesen – bólintott. – Én James vagyok, a pilóta pedig, Emett. Nyugodtan tegezz minket.

- Köszönöm – mosolyogtam. – Én Oli… Ja, már tudja.. vagyis.. tudod – javítottam magam. Mosolyogva bólintott.

- Olivia, repültél már valaha helikopterrel? – ez Emett volt.

- Nem, még soha.

- Nem félsz?

- Nem, egyáltalán nem – ráztam meg fejem, s kibámultam az ablakon. Nagyon szép volt innen New York.

~*~

  Fél óra múlva földet ért a gép, helyesebben a helikopter. James még azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy leállt volna a propeller, így ismét hangzavarba és erős széllökésekkel küszködve kellett az épületbe menekülnünk.

- Hozom a bőröndöd – mondta James félúton, majd visszafordult. Én mentem tovább, egyenesen be az épületbe és szintén egy férfi volt ott.

- Jó napot! Olivia Mitchell? – nem igaz! Mindenki tudja a nevem?

- Igen – bólintottam. Aztán megláttam a kezében lévő listát, melynek Érkező utasok volt a neve. Akkor érthető, hogy honnan tudja a nevemet…

  James betoppant, maga után húzva a bőröndömet.

- Köszönöm – vettem át tőle mosolyogva. Bólintott egyet és már igyekezett is vissza a géphez.

- Clara a hallban várja önt – mutatott a kijárat irányába a hapsi.

- Köszönöm – mondtam újra, majd cuccaimmal együtt elindultam.

  Mikor kiléptem az ajtón, rengeteg emberrel találtam szembe magam. Azonnal elfogott a rémület. Hogy fogom én itt megtalálni Clara-t? Még nem is ismerem olyan régóta, hogy rögtön felismerjem, ha meglátom.

Serényen kutattam a tömegben, s miután vagy négyszer végignéztem, ötödjére megpillantottam őt. Éppen felém közeledett. Megkönnyebbülve mosolyogtam el és igyekeztem felé.

- Szia, Olivia! – köszöntött egy öleléssel. – Milyen volt az utad? – támadott le kérdésével még azelőtt, hogy én köszönhettem volna.

- Jó volt, köszi Sosem repültem még helikopterrel – viszonoztam izgatottságát mosollyal.

- Akkor mehetünk a hotelbe?

- Természetesen – bólintottam.

  Fejével intett, hogy kövessem, én pedig így tettem. Végigbeszéltük az utat a halltól kivezető folyosókon keresztül New York utcájáig, majd a fekete autóba beülve egészen a hotelig folytattunk. Ekkorra már nehezebb volt koncentrálnom, mert jobban lekötött az, amit láttam. Bár kétség kívül Clara nagyon kedves és barátságos volt, szívesebben utasítottam volna el kérdéseit csak azért, hogy elmerülhessek ebben a világban. Igaz, Los Angeles sem semmi, a nem yorki épületek még magasabbak és még lenyűgözőbbek. Különösen tetszettek azok, amelyeknek az egész mindensége üvegből volt. Mégsem láthattunk be, mert vagy olyan magasan voltak, hogy emberi szem már nem látja, hogy mit csinálnak odabent, vagy pedig azért nem, mert sötétített volt. Vagy éppen azért, mert a fények rájuk világítottak. Mondanom sem kell, most az ok éppen az volt, hogy a sűrű esőzuhatagon keresztül még csak azt sem láttam, hogy mi van az utca végén. Ja, persze mert az utcák több száz méter hosszúak voltak és láthatólag az sem nagyon zavarta őket, ha elázik a hajuk.  Pedig volt sapkájuk és mégsem vették fel.

- Tetszik az outfited – kezdett el beszélni újra.

- Köszönöm – mosolyogtam rá.

- Carin ott lesz a szállodában – vetett fel egy új témát.

- Tényleg? Hogyhogy? – fordultam felé kíváncsian.

- Megérkeztünk – szólt hátra a sofőr.

- Köszi, Charles – mondta Clara. – Gyere, majd megtudod – intett és kiszállt. Ugyanígy tettem. Szerencsére a hotel forgóajtaja két méterre, ha volt tőlünk, így nem volt nehéz nem megázni.

  A hotelbe lépve viszont elállt a lélegzetem. Csodálatos volt.

- Én most komolyan itt fogok szállásozni? – tátottam el a szám.

- Egy Vogue modellt Vogue-hoz illő módon kell eltartanunk – mosolygott rám, s a recepciós pulthoz ment. Csodálkozva követtem. – Szia, Kate. Ő lesz a 634-es szoba tulajdonosa – mutatott rám.

- Jó napot – köszöntem mosolyogva.

- A kulcsod – tolta elém mosolyogva.

- Kulcsom? – döbbentem le újra.

- Egy Vogue modellt Vogue-hoz illő módon kell eltartanunk – ismételte meg magát.

- De akkor is.. saját szoba?! – kérdeztem kétségbeesetten, belül viszont annál izgatottabb voltam. Valójában minden pillanatban egyre jobban akartam azt az egészet.

- Amíg jössz velünk a 4 városba, mindig saját szobád lesz és ingyenesen kapod, tehát semmiért nem kell fizetned. Ha majd saját utakra térsz, úgy, mint a nővéred, akkor értelemszerűen drasztikusan változni fog a helyzet. De ezen még nem aggódj. Egyenlőre a mostani helyzeten törd a fejed – mosolygott.

  Sokkoltam bólintottam.

- Menjünk fel a szobádba – adta kezembe a kulcsot.

  Belegondolni is eszméletlen volt, hogy egy ilyen méregdrága, csúcs szuper helyen nekem saját szobám legyen. Tök fasza.. vagyis.. khm.. de jó!

  Fellifteztünk az 5.-re, ahol egyetlen folyosó volt, rajta végig szobák. Kilépve a liftből felfedeztem, hogy azért az egynél kicsit több folyosó van. De az én szobám pont az elsőn volt és teljesen jó helyen. Nem volt elzárt helyen, de nem is volt egykönnyen meglátható.

  Már előre féltem, hogy mennyire lesz puccos és csicsás, így a kulcsot vonakodva fordítottam el, de mikor beléptem és megpillantottam, sokkal jobban letaglóztam, mint mikor először beléptem a hotelbe. A hall sem volt semmi, de ez a szoba egyszerűen elképesztő.

- Clara, ez nem jár nekem – suttogtam, s hangom úgy hangzott, mintha legalábbis lenne mit megbánnom. Mert igen, bűntudatom volt. Mit csinálok én itt? Egy ilyen előkelő hotelben, egy ilyen szobában én? Nem értem…

- Azt mondom, szokj hozzá – válaszolt egyszerűen.

  Ámuldozva jártam végig a szobát és a fürdőszobát. Egy porszem sem volt sehol. Minden csillogott. Csodálatos volt.

- El sem hiszem – léptem ki a fürdőből. Clara teljes nyugodtsággal ült a kanapén.

- Majd megmu… - kezdett volna bele, de kopogtak.

  Sietősen az ajtómhoz mentem és kikukucskáltam.