14. Az első bonyodalmak

Csajszik! :)

Hoztam a következő részt. Bár lehet volt már ettől hosszabb is, de most csak ennyire futotta.!

A kommentek miatt szomorú vagyok és nem értem, miért nem írtok?! :( Azt remélem, ehhez a részhez összejön minimum 2-3 komment + 1 feliratkozó, mert csak akkor jön megint rész. :))

És akkor most búcsúzom, hétvégén jelentkezem!

Kellemes Olvasást! ♥

Sietősen az ajtómhoz mentem és kikukucskáltam.

  Elmosolyodtam a személy láttán.

- Szia, Carin – tártam ki előtte az ajtót mosollyal az arcomon.

- Szia, drága – ölelt meg. – Szia, másik drága – tette ugyanezt Clarával. Becsuktam az ajtót és visszahuppantam az ágyra.

- Eléggé királylányos? – nézte végig a szobát Carin.

- Sőt, mi több, egyenesen királyi – nevettem fel.

- Egymás közelében van a szobánk – kacsintott rám.

- Te is itt leszel? – esett le az állam. Nem is mondták, hogy Carin is velünk vart.

- Így a legegyszerűbb nekem – vont vállat, ennyivel elintézve a dolgot.

- Mihez kapcsolódva? – futottak össze szemöldökeim.

- Majd elmondom – terelt tovább.

- Hát jó – mondtam zavartan. Szívem szerint inkább kérdezősködtem volna még egy keveset.

- Szerintem menjünk a tárgyalóterembe. – szólalt meg Clara.

- A hova? – vágtam hülye fejet. Tárgyalóterem?

- Valójában megbeszélésekre szolgál, de mi egyszerűen csak tárgyalóteremnek hívjuk az ilyet – magyarázta kedvesen.

- Ó, értem – bólintottam aprót, mindentudó fejet vágva hozzá.

- Nem látnám – nevetett fel. – Gyere, megmutatom inkább a magyarázás helyett.

- Én is megyek – mondta Carin.

- Megfelelően vagyok öltözve a tárgyalóteremhez? – kérdeztem poénosan.

- Biztosíthatlak, hogy igen – mosolygott rám Clara.

  Lementünk egészen a földszintre, majd valami eldugott ajtón bementünk, ott még tovább mentünk lefele – már lassan olyan érzésem volt, mintha valami földbe ásott kivégzőterembe vinnének – de aztán liftbe szálltunk és felmentünk a másodikra. Hát ennek nem tudom mennyi értelme volt, de ők biztosan jobban értik ezt.

  A liftből kiszállva elég nagy meglepetés ért. Az én szobám emeletéhez képest ez teljesen más volt. Nem voltak folyosók, sem semmi egyéb eltérítő cuccok. Csak egy nagy, kör alakú tér, kismillió ajtóval. A közelebbieken lévő kiírásokat el tudtam olvasni. Volt táncterem, énekterem, kis- és nagyelőadó, igazgatói szoba, meg minden egyéb.

- Ez a hotel direkt ilyen célokra van kifejlesztve? – kérdezősködtem a számunkra szükséges ajtó felé vezető úton.

- Pár nap után, ha majd eleget kóborolsz a folyosókon és az emberek közt az egész épületben, akkor rájössz, hogy igen. Szóval az értéktárgyaidat nem igen kell féltened, mert a legjobb testőrök végeznek 24 órás munkát. Valahogy meg kell védeniük Brad Pittet.

  Clara egy huzamra többet is elárult, mint amennyit én szerettem volna. Ez kisebb galibát okozott a fejembe. Ha jól hallottam, Brad Pittet mondott. Ha Brad Pitt itt tartózkodik, vagy már járt itt, vagy hozzá hasonlók az itteni vendégek, akkor az már nem kis probléma. Hanem egészen nagy. Mondjuk úgy, hogy óriási. Ugyanis nekem semmi keresnivalóm ilyesfajta emberek közelében. Korántsem érdemlem meg.

- Csendben vagy – zökkentett ki Carin hangja mélázásomból.

- Csak.. elgondolkoztam – ráztam meg kicsit fejemet a gondolataim elsöprése érdekében.

  Clara kopogás után benyitott a sok ajtó egyikén, Carin és én pedig követtük.

- Sziasztok! – Clara otthonosan szambázott a terem végébe a már számomra is ismerős nőhöz.

- Te jártál már itt? – súgtam Carinnak.

- Nem – mosolygott rám. Egy szájhúzás után visszanéztem a tömegre, akik a legalább 10 méter hosszú asztal körül ültek.

  Az egész terem a bézs és a barna árnyalatokkal voltak keverve. A bútorok kellemesen sötét barnák voltak, a kárpitok pedig szép bézs színűek. A hatalmas ovális asztal pár árnyalattal halványabb barna volt, a terem végében díszelgő, egész falat elfoglaló ablakon beáradó fény pedig mindezt csak szebbé tette.

  Ahol mi álltunk, ott volt a kivetítő, előtte egy kisebb katedra. Senki nem állt még rajta, ebből szűrtem le, hogy az előadás, vagy bármi is legyen az, még nem kezdődött meg.

  3 szék kivételével mindegyik foglalt volt. Clara éppen akkor üdvözölte öleléssel Tylert, aki az asztal végén, a főhelyen ült. Bal oldalán egy öltönybe öltözött férfi, majd pedig sorba következtek a többiek. Voltak, akik jól öltözött férfiak voltak, és olyanok is, akik velem egykorúak, nálam idősebbek és egészen 40 körüli lányok, illetve nők. Mindannyian nagyon szépek voltak, még az idősebbek is. Volt egy sejtésem, hogy kik ők.

  Tyler mosolyogva igyekezett felénk.

- Olivia, nyugodtan ülj le bárhová – mutatott az üres székekre.

- Köszönöm – mosolyogtam vissza, bár kezdtem kissé feszültnek érezni magam. Félénken foglaltam el egy olyan 20 év körüli lány mellett a helyem, s onnan vizslattam tovább az emberkéket.

  Carin nem ült le, csak Clara. Tyler oldalán a katedrára mentek. Most fedeztem csak fel, hogy mikrofon is van a teremben, ami azért elég durva. Ezek szerint nem félvállról vett dolgokat rendeznek itt Most mégsem használta, bizonyára elég hangos lesz a saját hangja is.

- Most, hogy mindenki megérkezett és Olivia is sikeresen ideért a reptérről.. - a szívem majd’ megállt, mikor mosolyogva kiejtette a nevemet. - ..szeretném röviden összefoglalni jövőbeli terveinket, hogy mindenkiben tisztázódjon, ha esetleg belegabalyodott volna a szálakba.

  A beszéde, a környezet, a légkör, mind-mind teljesen hivatalossá tette ennek az egésznek a stílusát és úgy éreztem magam, mintha valami konferencián lennék, ahol irtó fontos személy vagyok. Pedig ez nem egészen így van…

- Az elmúlt bő 3 hónapot azzal, a kissé megterhelő feladattal töltöttük, hogy megfelelő személyeket keressünk a Vogue magazin címlapjára és egyben megtaláljuk a megfelelő embert Carin Morris parfümjének bemutató reklámozására – ekkor Carinra mutatott, aki a katedra jobb oldalán állt. – Amerika különböző pontjairól szedtünk össze benneteket, hogy a kalandot itt, New Yorkba kezdhessük együtt. Mindenféle korosztályból válogattunk, mert ugyebár a különböző kollekciók bemutatásához szükség van a korra – mosolyodott el. – Tehát.. mint a Vogue magazin jelenlegi főigazgatója, szeretném, ha kezdetét venné az utazásunk, amiért itt vagyunk – csapta össze halkan tenyereit, ami mindenkiből izgatottságot váltott ki. Nem is kezeinek a zaja, hanem az utolsó mondata. Az nagyon ott volt. Érzékeltem, hogy tapsolni kezdtek. Mire reagáltam, rajtam kívül már mindenki vigyorogva ütögette össze a kezét. Elmosolyodtam és én is azt tettem, amit ők.

  Hajdani feszültségem most izgatottságba vágott át. Izgatott voltam a jövő iránt, hogy mit tartogat számomra, hogy mi fog velem történni, hogy mi fog a magazinnal történni és persze azért is, hogy vajon milyen lesz ez az egész. Bírni fogom a sok strapát? Mert gondolom nem gyerekjáték lesz ez az egész. Én pedig még sosem voltam ilyen helyzetben. Még mindig várom a választ arra a kérdésemre, hogy hogyan is választottak ki engem. Nem győzöm hangoztatni, hogy vannak nálam sokkal profibbak is.

- Még annyit mondanék, hogy a még jobb közösség kialakítása érdekében a csajok trécselhetnek majd egymással szabadidejükben – mutatott rám és 2 korombeli másik lányra. Egymásra néztünk és abban a pillanatban mindannyiunk arcára kiült az a bizonyos „kényszer-mosoly”. Mikor nem tudsz szívből mosolyogni és csak azért teszed, hogy ne tűnj bunkónak. – A szobátok majdnem egymás mellett van. Na, akkor annyi lenne – nevetett fel bohókásan.

  Miután Tyler lejött a katedráról, elkezdett oszlani a tömeg. A „fontosabb” emberek felálltak és elhagyták a termet, vagy éppen vizet csapoltak abból a bizonyos valamiből, ami az irodák egyik fontos eleme.

Nekem viszont kérdésem volt, így megpróbáltam a lehető leghamarabb Tyler közelébe férkőzni. Jó 5 percig dumált valami öltönyös pasival, aki aztán lelépett, így végre én következtem.

- Tyler, lenne egy kérdésem.

- Mondd nyugodtan – mosolygott.

- Lesz valami még ma vagy esetleg holnap, amiről tudnom kell? – reméltem veszi, hogy a munkáról beszélek.

- Ma már nem lesz semmi, Oliv – mondta kedvesen. – A beosztásokat és a programokat pedig megtalálod a szobádban. Mindenhova vittem egy táblázatot, hogy ne kelljen külön minden nap szólnom a programokról.

- Ó, az jó. Hát.. akkor köszönöm szépen – viszonoztam törhetetlen mosolyát, de sajnos még mindig nem tudtam teljesen feloldódni jelenlétében.

- Igazán nincs mit. Ha elfogadod az ajánlatom, ma este korán feküdj le. Ha jól emlékszem, holnap elég korán kezdesz.

- Rendben, úgy lesz – bólintottam. Egy kicsit megijedtem. – Viszlát, Tyler! – intettem, majd hátrálni kezdtem.

- Szia! – köszönt ő is, majd a következő „pácienshez” fordult.

  Valójában gőzöm nem volt, hogy Carin és Clara hová tűnhetett, pedig most igenis nagy hasznukat vettem volna. Kissé féltem attól, hogyan fogok visszatalálni a szobámhoz.

  Próbáltam idefele jövet memorizálni az utat, ám a visszafele gondolkodás megnehezítette a dolgom. Nagy koncentrálások árán sikerült mégis eljutnom a hallba. A kanapékon elszórtan ültek az emberek, bőröndökkel az oldalukon. Valószínűleg most fogják elhagyni a hotelt. Nem az még odébb van… A lift felé igyekezve mákom volt, hogy két férfi nagy bőröndökkel volt, így a beszállás nehezebben ment nekik, tehát volt időm odaérni. Éppen be akarták zárni, mikor az ajtók közé tettem a lábamat, így az pont az ellenkezőjét csinálta.

- Elnézést, bejöhetek? – magam sem tudom, miért kérdeztem meg, hiszen ugyanannyi jogom van a lifthez, mint nekik. A kisugárzásuk viszont azt sugallta, jobb, ha ezt teszem. Az egyik férfi vaskos volt, kis sörhassal, ám kigyúrt izmokkal és öltönyben. A másik személyt inkább fiúnak néztem, mintsem férfinak. Korombelinek saccoltam. Talán pár évvel idősebbnek. Mindenesetre ezt nem tudtam kideríteni, mert sapkát húzott a fejére, arra egy kapucnit, sőt még napszemüveg is volt rajta. Biztos az eső ellen kellett.. jaj, sosem értettem az ilyen embereket…

  Az idősebb dörmögött valami igen-féleséget, de szíve szerint kitette volna a szűröm, láttam rajta. Megilletődötten léptem be a liftbe és nyomtam meg az én szintem gombját, az ötöst. Hátat fordítottam a két idegennek és a lábammal dobolva próbáltam levezetni feszültségemet. Utálok összezárva lenni nem kívánt személyekkel.

  Végig hallottam halk pusmogásukat, bár semmit nem értettem belőlük. Aztán csipogott a lift, én pedig automatikusan készültem a kiszállásra. Még szerencse, hogy egy pillantást vetettem előtte a szintjelzőre, így a 4-es szám láttán bent maradtam. A másik két személy viszont kikerült és olyan gyorsan kiszáguldott a liftből, mintha valami vírusos beteg lennék, akitől halálos betegséget kaphatnak el. Pedig azt hiszem annyira azért tisztán tarom magam, hogy ne ezt lehessen leszűrni.

  Arra viszont esküdni mernék, hogy a szívem is majd’ megállt, mikor rápillantottam a mellettem elrohanó fiú beárnyékolt arcára. Semmit nem láttam belőle, csak a száját. És én magam is majdnem letaglóztam azon, hogy úgy nézett ki, mint Justin Bieber szája. Anyám, komolyan kihagyott a szívem vagy kettőt. Megnyugodni viszont nem tudtam, ugyanis jobban megfigyelve a járását, míg az ajtó be nem zárult, arra jöttem rá, hogy még a járása is hasonlít. Ó, te jó ég, gyorsan felejtsem el! Ennyire megszállott lettem volna azzal a gyerekkel, hogy egy egyszerűfiúban is őt látom? Ez már több a soknál.

  Észre sem vettem, hogy újra csipog a lift, ezennel már az én szintemen. Sokkos állapotban sétáltam az ajtómig, nyitottam azt ki és vágódtam le az ágyra. Összekulcsoltam az ujjaim, tarkómra helyeztem és így könyököltem combomra. Kellett ez a kis lazítás. Felment a pulzusom amiatt a tudat miatt, hogy képes voltam beképzelni magamnak Justint.

  Megcsörrent a szobatelefon. Újabb szívroham. Az éjjeliszekrényhez sétáltam és felvettem.

- Igen?

- Jó napot, Miss Mitchell! – köszönt bele egy kedves hang. – Carin Morris üzenetet hagyott számára, amiben azt kéri, hogy keresse meg őt a 457-es szobában.

- Rendben. Köszönöm, hogy szólt.

- Kérem. Viszhall!

  Lehet bunkó voltam, de nem köszöntem vissza. Leraktam a telefont és elővettem az enyémet. Kikerestem anya számát. 3 csörgés után vette csak fel. Akkor már tuti, hogy elfoglalt…

- Szia, kincsem! – hangja boldog volt.

- Szia, anya! Ne haragudj, hogy zavarlak.

- Ugyan, dehogy. Na, mesélj! Mi történt eddig?

- Megérkeztem, a hotel az úgy, ahogy van luxus, már volt egy megbeszélés is, most pedig éppen Carin keresésére megyek – és amint ezt mondtam, ki is léptem az ajtón.

- Egy szállodában vagytok?

- Ööö.. igazából ezt még én sem tudom.

- Nagyon örülök, ha minden jól ment eddig – tudtam, hogy ez már az elköszönést jelenti.

- Igen, remélem a továbbiakban is jól fog menni a dolog.

- Szeretünk és mindannyian nagyon hiányolunk. Ashley és Mike is.

- Nekem is hiányoztok! – húztam el számat és az ajtószámozásokat kezdtem tanulmányozni.      Megállapítottam, hogy merre kell mennem és útnak is indultam.

- Drágám, ne haragudj, de le kell tennem. Amint tudunk, hívunk és te is hívj, ha tudsz.

- Rendben – mosolyogtam. – Puszi mindenkinek.

- Átadom. Szia. Szeretlek.

- Szia – de már csak a csipogó telefonba beszéltem. Ez az egyik hátránya anya munkájának…

  Nem is kellett sokat mennem, megtaláltam a 457-est. Kopogtam. Szerencsére Carin nyitott ajtót, tehát jó helyen járok.

- Örülök, hogy idetaláltál – mosolyodott el és otthagyva engem, visszament. Gondoltam bemehetek.    Becsuktam az ajtót és körülnéztem. Az ő szobája is elképesztő volt, de az enyém még annál is jobb. Bár ha nem is úgy lenne, akkor is azt mondanám, hiszen nem tudom kicserélni.

  Akkor vettem csak észre, hogy Carin éppen nagy munkában van. A körmeit festi kékre. És azon is megakadt a szemem, hogy volt 3(!) bőrönd a szobájában.

- Ez komolyan mind a tiéd? – esett le az állam. Érdeklődve nézett fel rám és tekintetem követése után, mikor rájött, hogy miről beszélek, felnevetett.

- Nem. Egy az enyém, egy Gertrude-é és egy Selenáé.

- Várj.. mi? – formált „O” alakot a szám. – Gertrude, a tanárom, és Selena Gomez? – ismét lesokkoltam.

- Meglepetés! – jött ki a fürdőszobából Gertrude.

- Gertrude, te jó Isten, hogyhogy itt vagy? – makogtam.

- Ma itt alszunk Selenával – mutatott maga mögé, jelezve, hogy az említett személy a fürdőben van.

- Jövök! – hallottam hangját, de még nem láttam. Aztán kilépett az ajtón, nőies kecsességgel, lobogó hajjal, tökéletességgel. A szívem kettéhasadt szépségének látványa miatt. – Szóval Olivia? – mosolygott rám.

- I-igen – nyögtem ki.

- Szia. Selena Gomez – nyújtotta kezét.

- Olivia Mitchell – ráztam meg döbbenten. Kissé nehezen fogta fel az agyam az előbbi pillanatokban történteket.

- Örülök, hogy látlak. Már kíváncsi voltam a tanárom másik tanítványára – kedvesnek látszott. Ennek ellenére szeretetem nem jött meg iránta.

  Erre csak vágtam egy kényszermosolyt, majd Gertudera néztem, aztán Carinra, végül Selenára, majd ezt megismételtem. Zavaromat Carin törte meg.

- Ha minden igaz hamarosan érkezik a hiányzó láncszem – csavarta be a körömlakkos üveget.

- Kicsoda? – érdeklődtem.                         

  Már szinte ijesztővé vált a dolog, hogy mindig akkor kopognak, mikor a legjobb része jönne a dolognak. Most is ez történt. Kopogtak.

- Hát, mindjárt kiderül – pattant fel Carin és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta és bejöttek a „vendégek”. Minden eddigi sokkot, amit az elmúlt fél órában kaphattam, ez felülmúlt. Nem. Nem akartam elhinni, hogy ő lehet az. Pedig a ruhája ugyanaz volt. Szürke nadrág, kék pulcsi, fekete Supra. Már ettől megijedtem. Mielőtt még letisztázódhatott volna bennem az egész ügy, felnéztem szemébe. És ekkorra már biztos voltam mindenben.

Hogy a liftben őt láttam, vele találkoztam és most újra látom. Hogy az az ismeretlen és ez az ismerős ugyanaz. Teljesen egy és ugyanaz.

  Amint felnézett és meglátott, elmosolyodott. Komolyan ilyen hamar felismert volna? Léptei kimértek voltak és lassúak, ám elég gyorsak ahhoz, hogy a szívemet is hevesebb dobogásra bírják.

  Kezét kihúzta zsebéből, mosolya kicsi vigyorrá alakult, szeme megcsillant. Vészesen közeledett. Szívem tempója hirtelen megtorpant, mikor rájöttem a valóságra. Nem ismert fel. Egyáltalán nem. Selenához igyekezett olyan nagy sebességgel, hogy megölelje.

  Ez fájt. Nem tudom, miért, de éreztem, hogy fájt. Szépen elnézett mellettem, majd elsétált mellettem. Anélkül, hogy felismert volna. Pedig pulcsija ütközött az enyémmel. És mégsem.

- Jó újra látni – szorongatta meg a fiú a dúsgazdag dívát. Ő csak kacéran elmosolyogott.

  Szememet nem bírtam leszakítani róla. Most mintha más lett volna, mint a találkozáskor. Nem tudom, miben. Azt sem tudom, hogy külsőleg, vagy belsőleg. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy más. Vagy lehet ez csak azért van, mert nem vett észre és én ezt felvettem, ezért próbálok valami kiutat keresni? Körbenéztem a szobában. Gertrude azt a két bizonyos személyt nézte, Carin és Scooter pedig éppen nagy ölelkezésben voltak. Velem szemben pedig az a férfi állt, aki a liftben volt Justinnal. Rá azt tippeltem, hogy a testőre.

Mindenki mosolygott, a sztárpár vigyorogva hülyéskedett, így legjobbnak láttam kihasználni az alkalmat, hogy az ajtó közelében állok.

  Sikerült sikeresen megszöknöm előlük és az idilli pillanat elől.

13. Hello, New York!

Sziasztok Drága Olvasóim! :)

Mérhetetlenül jól esett/esik, hogy összejött az a bizonyos 2 komment. Látjátok?! Tudtok ti, ha akartok. Tudom, hogy most lehet hülyének néztek, de nekem ez nagyon sokat jelent!:))

Már itt is van az új rész és belehúzok, hogy megpróbáljam ezt a blogot ismertebbé tenni, mint a másik blogomat. Remélem ebben számíthatok rátok.:)

A következő rész már fejben megvan, tehát ha nem szűkölködtök a kommentekkel, akkor talán még a következő hét közepén is jöhet az a bizonyos rész. Tehát hajrá, csajok! :))

Ennyi lenne mostanra. Remélem várjátok a következő részt, mivel ez éppen úgy fejeződött be, hogy kérdéses a vége.:)

Kellemes Olvasást!♥

Nem is értem, hogy választhattak engem. Természetesen nagyon örülök neki, viszont az már kevésbé kellemes élmény, hogy itt kell hagynom a családom.

  Reggel nem anyának kellett keltenie, magamtól is idő előtt észhez tértem. Az idő viszont egyértelműen nem az én pártomat fogta. Esett, de jóformán ez már nem is simán esett, hanem szakadt. Néha dörgött is, bár csak apróbbakat. Hurrá, beköszöntött az ősz! Szeretem az ilyen időjárást, de nem pont ma.

  Az eső kiváltotta belőlem azt a hatást, hogy sírnom kellett. Hiszen mégiscsak itt kell hagynom a családomat, a városom, az USA-t, a barátaimat és a szobám. Sajnos a tanulással nem lesz gond, mert Gertude meg tudja oldani, hogy New Yorkba is szolgáltassa nekem az órákat. Bár előreláthatólag jóval kevesebb lesz. Szerencsére…

  Alaposan rendbe szedtem magam a fogmosással, fésülködéssel és minden egyéb fontos tennivalóval, majd felöltözésre kényszerültem. Nagyokat sóhajtva vettem fel az egyszerű csőfarmerom, a fehér szíves pólóm és a fekete iskolacímeres pulcsimat. Belebújtam egy fekete magas szárú, vastagabb cipőbe, végül pedig egy macis nyaklánc-fülbevaló ékszer szettel próbáltam magam feldobni. Ezután felkerült a sminkem és a kedvenc parfümöm illata. Mindezt, amit még most használtam, beraktam a bőröndömbe. Újabb sóhajtás hagyta el számat, mikor a cipzár a végéhez ért. Kezembe fogtam repülőjegyem, s hosszasan tanulmányozni kezdtem. Valójában nem azt tettem, csak bámultam rá. Egy papír, ami az életem egy új részét jelképezi. Lehet, hogy egy apró döntés volt az, amikor elfogadtam Bruce ajánlatát, de mégis teljesen megváltoztatja az életemet. És ez csak egy kis döntés volt.

  Eljött a 7 óra, így fogtam a bőröndöm meg a kistáskám és lecipekedtem velük. Anya és apa kávézott, Miranda TV-t nézett, Audrina pedig épp felém közeledett.

- Reméljük azért indítják a géped az eső ellenére – állt fel apa és a konyhába ment.

- Azért szerintem nem jelent sok gondot a víz – vontam vállat.

- Kicsim, csináltam neked szendvicseket, hogy bármikor tudj enni.

- Köszi, anya – mosolyogtam rá. – Bruce nem hívott?

- Jaj, jó, hogy mondod! – rakta le kávéját és egy papírt vett a kezébe. – Ezt olvasd el – nyújtotta felém, mire elvettem és leültem a kanapéra.

  Anya kézírása volt és valószínűleg jegyzetelt, mert csak szavakat, illetve rövidebb mondatokat írt le.

reptéren vár Clara

Carin ott lesz

délután fél 3-kor találkozó

The Roosevelt Hotel

- The Roosevelt Hotel? Még művelődök is – vigyorodtam el. – Egyébként milyen találkozó?

- Fogalmam sincs, Bruce nem említette – rázta meg anya a fejét. Aztán elolvastam az utolsó feljegyzést.

magángép

- Magángép? Ez mire utal? – vontam fel szemöldökömet.

- Magángéppel mész – mosolygott anya.

- Ez komoly? – esett le az állam. – Hűha – haraptam ajkamba.

- Lassan indulnunk kellene a reptérre – jött vissza apa.

- Részemről mehetünk – vontam vállat még mindig döbbenten.

- Nem látok rajtad túl sok izgatottságot – mosolygott anya kedvesen.

- Csak az idő teszi – mondtam egyszerűen, ám nem egészen így volt. Nem akartam itt hagyni mindent és mindenkit, ráadásul féltem is az ottléttől. Tök király New York, meg minden, de akkor is. Egyedül leszek. Vagyis nem, de senki nem lesz ott, hogy vigyázzon rám. Minden felelősség rám hárul. Nehéz lesz.

- Akkor hát.. induljunk – állt fel.

~*~

  A reptérre érve anya meglehetősen otthonosan mozgott a folyosókon. Ennek egyrészt a munkája az oka, hiszem nem egyszer repült már, másrészt viszont ő tudta, hogy honnan indul a magángépem. Arra is rákérdeztem, hogy kinek kell akkor a repülőjegy. A válasz teljesen logikus volt: hogy bizonyítani tudtam, hogy én vagyok a várt személy. Ez megmagyarázza azt is, miért nem találtam rajta semmilyen nyomát annak, hogy hányas kapunál szállok be.

  A szívem hevesebb dobogásba kezdett, mikor befordultunk az utolsó folyosóra, amely végeláthatatlannak tűnt. A bal oldal teljesen üvegből állt, így ráláttunk a hatalmas gépekre.

  „Üvegdobozokban” ültek az útlevél- meg a minden egyebet vizsgálók. A harmadik ilyen doboz neve ez volt: „Magángéppel utazás”.

- Azt hiszem, ott kell kimennem – mutattam rá.

- Így van – bólintott anya.

  A folyosó szinte teljesen kihalt volt, mivel csak a 4-es kapunál állt sor, de ott is csak kevesen. Érthető, mivel innen a hivatalosabb járatok indulnak. Üzletemberek, hírességek helye ez, mert általában ők utaznak nagygéppel, valamint első osztályon. Illetve persze magángéppel, amely akkor indul a reptérről, ha nincs a közelben lehetősége a le- és felszállásra.

  Így történt tehát, hogy ismerős hangot hallottam a nevemet szólítani. Reménykedve fordultam hátra: tényleg ők voltak.

- Ó, skacok! – mosolyodtam el meghatódva, s magamhoz szorítottam a két, imádnivaló kis szerelmespáromat. – Mégis eljöttetek – suttogtam.

- Jó utat szerettünk volna kívánni – mondta Mike.

- És persze még egyszer, utoljára szorongatni – nevetett fel szipogva Ashley.

- Hiányozni fogtok, nagyon – váltam el tőlük, s könnyes szemekkel pillantottam hol az egyikre, hol a másikra.

- Hívj olyan gyakran, amennyire csak tudsz – kért Mike, de egyben rám is parancsolt.

- Úgy lesz – bólogattam szerényen és egy-egy puszit adtam mindkettejüknek, majd ők is visszaadták.

- Menj, köszönj el a családodtól is – tolt el Ashley. Rosszul esett, de mikor láttam, hogy csak azért tette, mert el akart fordulni, hogy ne lássam sírni, elmosolyodtam.

- Rendben – egyeztem bele. Mélyet sóhajtva szüleim és két testvérem felé fordultam. – Nem akarok sírni – szeltem át a közöttünk lévő távolságot és egyszerre öleltem őket magamhoz. Arcomat igyekeztem nem feléjük fordítani, hogy nemet tudjak mondani a könnyeknek.

- Tudjuk, hogy nagyon ügyes leszel, kicsim – suttogta anya.

- Te is olyan profi leszel, mint Audri – mondta apa.

- Nemsokára már a két profi testvérként leszünk híresek és aztán már csak Mirandának kell elkezdenie – Audri hangjában nem volt túl sok fájdalom, amit teljesen megértek. Ő már hozzászokott a búcsúzáshoz és az elválás sem nehéz neki. Majdnem minden nap ezt csinálja…

- Sikerüljön akárhogy is, megteszek majd mindent és legalább ott leszek New Yorkba – próbáltam elviccelni, de mosolyom alatt éreztem a könnyeket. – Megyek, jó? – váltam el szipogva.

- Nagyon szeretünk, kincsem – ölelt meg anya és egy „anyai útravaló puszit” adott, amit viszonoztam, csak nem anyaiul és nem útravalóul.

- Csak óvatosan a pasikkal! – nézett rám apa szigorúan. Normálisan most felvettem volna, de csak elmosolyodtam. – És nagyon vigyázz magadra – váltott át mosolygóssá. Ő is megölelt és hosszasan megpuszilt.

- Majd hívlak titeket, hogy mi a helyzet odaát – mondtam neki, de egyben többi családtagomnak is szántam.

- Én csak annyit mondok, Olivia: Fel a fejjel! Én is hasonlóan indultam, te is oda fogsz jutni, ahova én – kacsintott rám Audrina, majd jól megszorongatott.

- Remélem… - motyogtam.

  Hátrafordultam még a srácokhoz, majd végignéztem még egyszer családomon. Végül úgy döntöttem, jobb, ha gyorsan eliszkolok a könnyek elől. Táskámat a vállamra raktam, a bőröndöm pedig elvileg már a gépben van.

- Találkozunk 3 hét múlva – mosolyogtam rájuk, s persze, éppen most gördült le egy könnycsepp az arcomon.

  Integettem Ashleynek és Mike-nak, akik mindketten sírtak, s azt se tudták, hogy próbálják ezt takarni. Jó volt látni, hogy a családomon kívül vannak olyan emberek, akik annyira közel érzik magukat hozzám, mint én hozzájuk. És ennyire együtt éreznek velem.

  Családomnak is hasonlóan integettem, majd megköszörülve a tokom és a dobozban ülő pasas felé indultam.

- Jó napot! – mosolyogtam rá.

- New York? – kérdezte kedvesen.

- Igen – bólintottam. Kérésére megmutattam neki minden személyi iratom.

- Köszönöm. Jó utat! – mosolygott, majd megnyomta a gombot, ami kinyitotta nekem az ajtót.

  Nagyon nyelve hátranéztem családomra, amibe beletartozott Ash és Mike is. Mosolyogva integettem nekik, ők szintúgy, de mindannyian tudtuk, hogy belül úgyis sírunk.

  Magam mögött hagyva az életemet, most átléptem az ajtót, ami egy új életbe visz. Élhetem az álmom, hogy modell lehetek. Persze ezért sok mindent fel kellett adnom, de minden kezdet nehéz, nem?

  A már beizzított gép felé haladva olyan érzésen volt, mintha örvénybe kerültem volna. A fülem majd’ szétszakadt, a felém áramló levegő pedig majdnem elrepített.

  Szerencsére mikor már félúton jártam, egy férfi megjelent mellettem és felkaromnál fogva gyengéden, de elég erősen húzott, hogy nekem kevesebbet kelljen erőlködnöm. Mikor beültem a gépbe, ő is beült és a kezembe adott egy fülhallgatót. Ő is felvett egyet. A számhoz igazította a beszélőkét és beállított még valamit, majd meg is hallottam a hangját.

- Olivia Mitchell, ugye? – mosolygott rám.

- Igen – bólintottam. Bezárta az ajtót, majd jelzett a pilótának.

  A repülő elindult, én pedig még tudtam integetni az ablakban álló családomnak. Nem tudom, hogy ők láttak-e, de én szerencsére láttam őket. De aztán eltűntek. Nagy levegőt véve hátradőltem és az ölembe helyeztem a táskám.

- Elnézést, a bőröndöm itt van? – fordultam a férfi felé nyugtalanul.

- Természetesen – bólintott. – Én James vagyok, a pilóta pedig, Emett. Nyugodtan tegezz minket.

- Köszönöm – mosolyogtam. – Én Oli… Ja, már tudja.. vagyis.. tudod – javítottam magam. Mosolyogva bólintott.

- Olivia, repültél már valaha helikopterrel? – ez Emett volt.

- Nem, még soha.

- Nem félsz?

- Nem, egyáltalán nem – ráztam meg fejem, s kibámultam az ablakon. Nagyon szép volt innen New York.

~*~

  Fél óra múlva földet ért a gép, helyesebben a helikopter. James még azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy leállt volna a propeller, így ismét hangzavarba és erős széllökésekkel küszködve kellett az épületbe menekülnünk.

- Hozom a bőröndöd – mondta James félúton, majd visszafordult. Én mentem tovább, egyenesen be az épületbe és szintén egy férfi volt ott.

- Jó napot! Olivia Mitchell? – nem igaz! Mindenki tudja a nevem?

- Igen – bólintottam. Aztán megláttam a kezében lévő listát, melynek Érkező utasok volt a neve. Akkor érthető, hogy honnan tudja a nevemet…

  James betoppant, maga után húzva a bőröndömet.

- Köszönöm – vettem át tőle mosolyogva. Bólintott egyet és már igyekezett is vissza a géphez.

- Clara a hallban várja önt – mutatott a kijárat irányába a hapsi.

- Köszönöm – mondtam újra, majd cuccaimmal együtt elindultam.

  Mikor kiléptem az ajtón, rengeteg emberrel találtam szembe magam. Azonnal elfogott a rémület. Hogy fogom én itt megtalálni Clara-t? Még nem is ismerem olyan régóta, hogy rögtön felismerjem, ha meglátom.

Serényen kutattam a tömegben, s miután vagy négyszer végignéztem, ötödjére megpillantottam őt. Éppen felém közeledett. Megkönnyebbülve mosolyogtam el és igyekeztem felé.

- Szia, Olivia! – köszöntött egy öleléssel. – Milyen volt az utad? – támadott le kérdésével még azelőtt, hogy én köszönhettem volna.

- Jó volt, köszi Sosem repültem még helikopterrel – viszonoztam izgatottságát mosollyal.

- Akkor mehetünk a hotelbe?

- Természetesen – bólintottam.

  Fejével intett, hogy kövessem, én pedig így tettem. Végigbeszéltük az utat a halltól kivezető folyosókon keresztül New York utcájáig, majd a fekete autóba beülve egészen a hotelig folytattunk. Ekkorra már nehezebb volt koncentrálnom, mert jobban lekötött az, amit láttam. Bár kétség kívül Clara nagyon kedves és barátságos volt, szívesebben utasítottam volna el kérdéseit csak azért, hogy elmerülhessek ebben a világban. Igaz, Los Angeles sem semmi, a nem yorki épületek még magasabbak és még lenyűgözőbbek. Különösen tetszettek azok, amelyeknek az egész mindensége üvegből volt. Mégsem láthattunk be, mert vagy olyan magasan voltak, hogy emberi szem már nem látja, hogy mit csinálnak odabent, vagy pedig azért nem, mert sötétített volt. Vagy éppen azért, mert a fények rájuk világítottak. Mondanom sem kell, most az ok éppen az volt, hogy a sűrű esőzuhatagon keresztül még csak azt sem láttam, hogy mi van az utca végén. Ja, persze mert az utcák több száz méter hosszúak voltak és láthatólag az sem nagyon zavarta őket, ha elázik a hajuk.  Pedig volt sapkájuk és mégsem vették fel.

- Tetszik az outfited – kezdett el beszélni újra.

- Köszönöm – mosolyogtam rá.

- Carin ott lesz a szállodában – vetett fel egy új témát.

- Tényleg? Hogyhogy? – fordultam felé kíváncsian.

- Megérkeztünk – szólt hátra a sofőr.

- Köszi, Charles – mondta Clara. – Gyere, majd megtudod – intett és kiszállt. Ugyanígy tettem. Szerencsére a hotel forgóajtaja két méterre, ha volt tőlünk, így nem volt nehéz nem megázni.

  A hotelbe lépve viszont elállt a lélegzetem. Csodálatos volt.

- Én most komolyan itt fogok szállásozni? – tátottam el a szám.

- Egy Vogue modellt Vogue-hoz illő módon kell eltartanunk – mosolygott rám, s a recepciós pulthoz ment. Csodálkozva követtem. – Szia, Kate. Ő lesz a 634-es szoba tulajdonosa – mutatott rám.

- Jó napot – köszöntem mosolyogva.

- A kulcsod – tolta elém mosolyogva.

- Kulcsom? – döbbentem le újra.

- Egy Vogue modellt Vogue-hoz illő módon kell eltartanunk – ismételte meg magát.

- De akkor is.. saját szoba?! – kérdeztem kétségbeesetten, belül viszont annál izgatottabb voltam. Valójában minden pillanatban egyre jobban akartam azt az egészet.

- Amíg jössz velünk a 4 városba, mindig saját szobád lesz és ingyenesen kapod, tehát semmiért nem kell fizetned. Ha majd saját utakra térsz, úgy, mint a nővéred, akkor értelemszerűen drasztikusan változni fog a helyzet. De ezen még nem aggódj. Egyenlőre a mostani helyzeten törd a fejed – mosolygott.

  Sokkoltam bólintottam.

- Menjünk fel a szobádba – adta kezembe a kulcsot.

  Belegondolni is eszméletlen volt, hogy egy ilyen méregdrága, csúcs szuper helyen nekem saját szobám legyen. Tök fasza.. vagyis.. khm.. de jó!

  Fellifteztünk az 5.-re, ahol egyetlen folyosó volt, rajta végig szobák. Kilépve a liftből felfedeztem, hogy azért az egynél kicsit több folyosó van. De az én szobám pont az elsőn volt és teljesen jó helyen. Nem volt elzárt helyen, de nem is volt egykönnyen meglátható.

  Már előre féltem, hogy mennyire lesz puccos és csicsás, így a kulcsot vonakodva fordítottam el, de mikor beléptem és megpillantottam, sokkal jobban letaglóztam, mint mikor először beléptem a hotelbe. A hall sem volt semmi, de ez a szoba egyszerűen elképesztő.

- Clara, ez nem jár nekem – suttogtam, s hangom úgy hangzott, mintha legalábbis lenne mit megbánnom. Mert igen, bűntudatom volt. Mit csinálok én itt? Egy ilyen előkelő hotelben, egy ilyen szobában én? Nem értem…

- Azt mondom, szokj hozzá – válaszolt egyszerűen.

  Ámuldozva jártam végig a szobát és a fürdőszobát. Egy porszem sem volt sehol. Minden csillogott. Csodálatos volt.

- El sem hiszem – léptem ki a fürdőből. Clara teljes nyugodtsággal ült a kanapén.

- Majd megmu… - kezdett volna bele, de kopogtak.

  Sietősen az ajtómhoz mentem és kikukucskáltam.

12. Iszonyat vicces vagy...

Na. Végre megint itt vagyok. :DD

Elég gyorsan kész lett ez a rész. Bár úgy gondoltam, várom megint egy hetet és csak hétvégén rakom ki, de egyik, kedves barátnőm unszolására mégiscsak kiraktam.

Ja, igen. Ildi. Iszonyatosan köszönöm, hogy támogatsz az írásba, mikor másnak nem is nagyon tetszik/vagy csak nem ír komit egy-egy fejezethez. Örülök, hogy megismertelek.:) ♥

Térjünk is vissza, inkább a részről beszélek. Hát.. szerintem nem nagy valami lett ez a rész, de ígérem megpróbálom kihozni magamból a legtöbbet. :DD

Szeretném, ha nem csak egy komi érkezne… Szóval azt mondom: 2 komment után jön a következő rész.  Nem akarok ilyeneket megint kikötni és remélhetőleg ez is csak egy kivételes alkalom, de a több komment jobban inspirál a következő rész hamarabbi megírásához. Szóval 2 vagy több jó hosszú komi, oksi?*.* :D

Most pedig befejezem a dumát.(:

Kellemes Olvasást. ♥

- Menjünk vissza, nézzük meg a képeket, aztán majd még beszélünk. – kacsintott rám, majd kézen ragadott. Így mentünk vissza a többiekhez.

  A fotózás után úgy döntött anya, hogy meghívja hozzánk Carint. Ő úgy gondolta, hogy majd ők kettesben szépen elcseverésznek, de én meg úgy, hogy én fogok vele kettesben beszélgetni. Remélem Carin is felém fog hajazni…

- Hmm.. tetszik a ház – szállt ki mosolyogva a kocsiból. – Jó fekvésű és ez a szimmetriát hanyagoló stílus is bejön.

- Most jársz először nálunk – mosolygott anya is.

- Hát igen.. telefonon többet beszélünk, mint élőben – nevetett fel.

  Carint máris szeretem. A hazafele úton rengeteget nevettünk, nagyon kedves csaj.

A házba érve megmutogattuk Carinnak a ház minden szegletét. Az én szobámtól teljesen el volt ájulva, amire egyszerűen vágtam egy büszke mosolyt. Szinte könyörgött, hogy táncoljak neki valamit.

- Az Be Alright-ra nem tudsz?

- Hát.. ömm… - vágtam hülye fejet.

- Nekem az a kedvencem – mosolygott.

- Hát.. ha a kedvenced, akkor majd megpróbálom egyszer.

- Tényleg? – csillantak fel szemei.

- Majd meglátjuk – nevettem fel. – Mit szólnál ehhez? – gondoltam ki egy kedvenc lépéseimet.

  Kikerestem a dal címét laptopomon, ellazultam, s belekezdtem a talán egyik legszebb táncba, amit tudok. 

- Passenger? – kérdezte Carin meghatódva az első pár lépés után.

- Let her go. – mosolyodtam el, majd elmerültem a dalban és csak táncoltam.

  Örültem, hogy végigtudtam táncolni.

- Hány éve táncolsz? Őstehetség vagy – pislogott nagyokat a hitetlenségtől.

- Csak 7 éve és sajnos attól még messze állok – mosolyogtam.

- Melyik műfajokban tudsz a legjobban mozogni?

- Majdnem mindegyikben – kacsintottam rá.

- Képzeld el, Justin tud…

- Carin – vágtam közbe kelletlenül.

- Bocsi – nézett rám sajnálkozva.

- Tényleg ekkora csodagyerek, vagy mindaz, amit elmondtál és a média mond, kicsit túlozva van? – kérdeztem kedvesen, nehogy sértésnek vegye.

- Csodagyerek – mosolygott.

- Hát jó… - sóhajtottam fel, majd térdemre támaszkodva felálltam.

- Figyelj, Justin tényleg a semmiből jött. Egyedül élt az anyukájával. Szegények voltak.

- Tudom és elhiszem – néztem ki az ablakon.

- Sokan azt hiszik, hogy újgazdag gyerek volt, ezért utálják. Mert nem tudják, hogy mennyi mindent tett azért, hogy ott tartson, ahol most. Ezt mind magának köszönheti, meg persze Scooternek és az anyukájának. De nem a Disneynek.

- Igen, ezt is tudom – csücsörítettem elgondolkodva. – És te hogy tartozol a csapathoz?

- Scooter a barátom.

- Mármint.. fiúbarát?

- Igen. Vagyis.. a vőlegényem – nevetett.

- Oké, oké. Várj – tartottam magam elé a kezem. – Szóval Scooter menyasszonya vagy és ezt a rajongók hogyhogy nem tudják? – hajtottam hátra a fejemet.

- Mert nem akartunk nagy felhajtást.

- Tudod.. sok minden fura dolog történt mostanában. Találkoztam Justin Bieberrel, ami önmagában is lehidaló. Beszélgettem vele. Aztán msot találkozok a menedzsere csajával, aki nem legutolsó sorban a családunk barátja. Ráadásul a magántanárom Selena Gomez tanára is – soroltam, s így összefoglalva triplán rémesnek tűnt, mint ahogy külön-külön tűntek.

- És ez miért ekkora baj? Más lány erről csak álmodozik.

- Mert nem akarok belekerülni semmiféle pletykába senkivel kapcsolatban. Tudom, hogy mennyi minden terjeng Justinról és, ha bármi közöm adódna hozzá.. nem. Én nem akarok médiahír lenni.

- Ha modell leszel, akkor is beszélni fog rólad a média.

- De akkor úgy beszélnek rólam, mint Olivia Mitchellről. Ha viszont Justinnal kerülök kapcsolatba, akkor úgy, mint Justin Bieber ismerőse vagy barátja, vagy nem tudom. A kettő között nem kis különbség van.

- Audrina tudna mesélni arról, hogy hányszor állították már be ennek, meg annak. Ha bekerülsz a hírességek közé, előbb-utóbb úgyis ki fognak találni rólad pletykákat – láttam rajta, hogy kissé felhúzta magát az indokomon.

- Nem tudnám elképzelni, hogy én az életben most már valaha is megszeressem Justin Biebert. Lehetetlennek tűnik – vontam vállat mosolyogva.

- Csak tűnik, de nem az.

- Nem tudom, Carin – hajtottam le a fejem.

- Bocsi, csörgök. Mindjárt jövök – erre csak bólintottam.

  Miután kiment a szobámból, a telefonom után nyúltam. Tárcsáztam Ashleyt, mert ő volt a legelőrébb a névjegyzékben.

- Szia, Liv – szólt bele vidáman. – Hogy sikerült a fotózás? – tért rá egyből, amin felkuncogtam.

- Mindenkinek tetszettek a képek. 2 nap múlva kerülnek bele a következő számba, az októberibe – ekkor tűnt fel, hogy két nap múlva máris október lesz. Jól elment az idő.

- Tuti sikered lesz – mondta izgatottan.

- Majd kiderül… - mosolyodtam el halványan. Valamiért most nem voltam annyira izgatott efelől. Sokkal inkább törtem a fejem azokon, amit Carin mondott.

- Történt valami? – persze, rögtön megérezte, ha nem a szokásosan viselkedtem.

- Nem, semmi – ráztam a fejemet. – Csak.. gondolkodom valamin.

- Meg is jöttem – toppant be Carin.

- Ashley, mondd meg Mike-nak, hogy puszilom. Most le kell tennem, szeretlek titeket – hadartam, majd válasza után leraktam.

- Bocsi, nem akartam semmibe közbevágni – ült le.

- Semmi – mosolyogtam rá. – Kivel beszéltél, ha szabad tudnom? - kérdeztem óvatoskodva.

- Persze. Justinnal.

- Milyen véletlen – forgattam szemem mosolyogva.

- Nem tudta, hol maradok ilyen sokáig. Scoonak be kéne segíteni a munkába.

- Scooter? – tippeltem.

- Aha. Scoo vagy Scott. Mikor, hogy – vont vállat.

- Akkor menned kell? – húztam a számat.

- Attól tartok – mosolygott ő is szomorúan. – Megadod a telefonszámod? Beszélhetünk majd, ha van kedved.

- Persze - vidultam fel. Elővette a telefonját, én pedig bediktáltam neki. – Majd felhívlak és elmented. Ha nem gond. Csak most sietni…

- Persze, persze – bólogattam.

- Lesz jó pár óra, mire Miamiba érek… - nyafogott.

  Lekísértem a nappaliba. Mindannyian egy-egy öleléssel búcsúztunk el tőle, amit ő készségesen viszonzott. Tényleg nagyon megkedveltem.

- Akkor majd hívlak, Olivia – mosolygott rám. – Köszönöm szépen, hogy meghívtatok és bocsáss meg, Rose, hogy csak annyi időnk volt beszélgetni, amennyit hazafele töltöttünk a kocsiban. – nézett anyára sajnálkozóan.

- Semmi gond, marad a telefon – nevetett fel anya.

- Remélem mostantól többször fogunk személyesen találkozni.

- Az jó lenne.

- Na, hát akkor.. sziasztok – mosolygott még egyszer mindenkire. – Üdvözlöm Nate-et is.

- Átadjuk – mondta anya.

  Majd Carin eltűnt.

3 nappal később

  1 csörgés.. 2 csörgés.. 3 csör.. felvették.

- Befutottál, ugye? – sikították a srácok.

- Az igazság az, hogy… - vártam, hogy fokozzam a hangulatot. – BE!!! – ordítottam végül és őrült módjára, vigyorogva, ugrálásba kezdtem.

- Oh, yeahh – sikítgattak és ahogy kivettem a zajokból, ők is a nagy nevetés közepette voltak. – És most mi jön?

- Elsőként elmegyek New Yorkba – a vigyorom megszüntethetetlenül ékeskedett az arcomon. – És tudjátok mi a legborzasztóbb? Hogy holnap indulok – szinte remegtem az izgatottságtól.

- Te jó ég! – ámuldoztak egyszerre. – De.. várj – folytatta Mike. – Akkor.. most itt hagysz minket? – kérdezte rémülten.

- Dehogyis. Lélekben mindig itt leszek veletek – mosolyogtam.

- De.. most komolyan elmész? És mikor jössz vissza? – ezúttal Ashley aggodalmaskodott.

- Hát.. azt valójában én sem tudom. Elvileg 3 hétig leszünk New Yorkban, de hogy azután hazajövök, vagy nem, azt nem tudom.

- Hiányozni fogsz, Livia – szomorkodott Ash.

- Nyugi, manapság már nem probléma a távolság – bíztattam őket.

- Ez igaz.

- Átjöttök segíteni pakolni? – kérdeztem félénken.

- Persze – vágták rá. – Már ott is vagyunk.

  Azzal a beszélgetés már meg is szakadt.

- Ez a két bőrönd elég lesz, nem? – jött be anya a legnagyobb és a legkisebb bőrönddel küszködve.

- Várj, segítek – siettem mellé. – Igen, elég lesz. Köszi – hálálkodtam. Nagy nehezen, de sikerült az ágyamra cipelni őket. Kicipzáraztam és előkészítettem a bepakolásra. – És most jön a neheze – léptem a szekrényem elé, s kinyitottam. Hogy fogok én ennyi mindenből választani?

  Éppen nagyban gondolkodtam, mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám volt.

- Tessék? – szóltam bele kedvesen.

- Jó napot! Chuck Norris vagyok és arról szeretnék magával beszélni, hogy érdemes-e iPhone-t vásárolni eBay-ről? – dumált bele valami irtó mély hang. Totál beparáztam, mit akarhat tőlem. Chuck Norris, aha…

- Sajnálom.. de.. én nem… - kerestem a szavakat meglepődöttségemben.

- Szia, Olivia – nevetett fel egy ismerős hang, de nem tudtam hova rakni, ki lehet ő. De csak még jobban megijedtem, hogy a nevemet is tudja. – Remélem nem paráztál be – ez nem bizonyult valami bűnbánónak. – Justin vagyok, egyébként, ha nem jöttél volna rá – ó, hát persze. Hogy nem ismertem fel a hangját?!

- Justin? - öntött el egyszerre a düh és a megdöbbentség. – Honnan tudod a számom? – kérdeztem gyanakvóan.

- Carin telója. Gondoltam, kicsit megviccellek mindkettőtöket – kuncogott.

- Iszonyat vicces vagy, komolyan – forgattam meg a szememet.

- Ne már, Carin – szólt rá „valakire”. – Hagyd!

- Ott van Carin? Add! – kértem.

- Mit hallanak füleim! Modellkedünk a Voguenak? – hangjából simán leszűrtem, hogy vigyorog.

- Biztos, hogy ez Carin száma? – tereltem a témát.

- Tuti. Egyébként hogy van az én drága táncos lábú csajszim? – hangja most szemtelen volt, amitől egyébként elolvadtam volna, de ez a mostani helyzetben nem ment.

- Azt akarod, hogy még jobban utáljalak? – próbáltam bedobni a megfelelő dumát.

- Adom Carint – vágta rá. Ezen csak megforgattam szemem. Gyorsan feladta…

- Szia, Oliv – hallottam meg azt a hangot, amit akartam. – Bocsi, Justin helyett is.

- Szia, Carin – mosolyogtam. – Ugyan, mindig is tudtam, hogy dili – legyintettem vigyorogva.

- Mondd neki, hogy ezt meg sem hallottam – jött a háttérzaj. Ezen akaratlanul is felnevettem.

- Kiröhögött, drágám. Úgy látszik, nem jött be a Chuck Norrisos trükköd – először azt hittem, hozzám beszél, de aztán rájöttem, hogy a „csodagyerek”-hez. – Szóval ez lenne a számom. Mentsd el.

- Persze, úgy lesz.

- Le is rakom, mert túlteng a kölyökben az energia. Nagyon nem bír magával – hangja szakadozott az erőlködéstől. Szerintem Justin piszkálta és megpróbált védekezni ellene.

- Akkor majd beszélünk. Szia, Carin.

- Szia, Livia – köszönt, majd lerakta. Gyorsan elmentettem a számát.

- Te elhiszed, hogy Justin Bieber felhívott Carin telefonjáról és be akarta adni, hogy ő Chuck Norris? – fordultam anya felé.

- El. Audri mesélte, hogy őt is ugratta a Chuckos szöveggel – nevetett fel anya.

- Már kiráz a hideg ettől a gyerektől – borzongtam meg látszólagosan.

- Vendégeket hoztam – jött be Audri vigyorogva. Mögötte pedig bejött Ashley és Mike.

- Sziasztok – mosolyogtam rájuk és a szokások puszival, illetve öleléssel köszöntöttük egymást. – Ashley, ha egy perccel hamarabb jöttök, tudtál volna beszélni Justinnal.

- Micsoda? – taglózott le. – Viccelsz?

- Nem. Képzeld, azzal próbált beetetni, hogy ő Chuck Norris – röhögtem el magam.

- Ó, ne már. Nem lehet visszahívni? – nézett rám bizakodóan.

- Carin telójáról hívott, de próbáld meg – nyomtam kezébe a fehér, imádnivaló iPhone-t.

  Kivette a kezemből és azonnal nyomogatni kezdte.

  Azért durva, hogy gondolok egyet és felhívom Justin Biebert. Vagyis nem őt, hanem valakin keresztül őt. Én.. egy los angelesi lány…

- Foglalt – tette le csalódottan a telefont.

- Nyugi, csak lesz még alkalmunk – mosolyogtam rá. – Na, kezdhetjük a pakolást? – dörzsöltem össze a tenyerem.

- Már vagyunk öten. Még jó hogy! – vigyorgott Audri. - Szupi cuccokat válogatunk össze neked, csajos – elhaladva mellettem egy puszit nyomott arcomra, majd beállt a szekrényembe.

  Ezzel pedig elkezdtük a csomagolást az útra, amely talán meg fogja változtatni az életem. Talán csak kicsit, talán teljes mértékben, de mindenképp változni fog. A kérdés az, hogy mennyit és milyen irányba.

Az összes bizalmam ebben van. Remélem nem kell csalódnom.

  Bőröndömbe olyan cuccok is kerültek, amik eddig nem voltak a szekrényem tartozékai. Ennek egyetlen oka volt: Audrina. A pakolás közepén meglepett engem egy jókora táskával, ami tele volt a legújabb trendet követő ruhákkal. Nagyon hálás voltam, amiért feltuningolta „táramat”.

  Valójában én még annyira nem fogtam fel az egészet, hogy eddig még abba sem gondoltam bele, hogy mi lesz majd ott. De most ennek is eljött az ideje.

  Még semmit nem tudok arról, hogy hol fogok megszállni, vagy hova kell mennem, esetleg ki fog várni a reptéren. A témának ebből a részéből egy kukkot sem tudok. Bár annyit tuti, hogy Los Angelesből New Yorkba megyek. Viszont azt nem értem, hogy ilyen hosszú távnál mennyi időt kell utazni. De megkaptam a repülőjegyem(!), így hát nincs mit tennem, azzal megyek. A rajta lévő feliratot nem egészen értettem, ugyanis az adatokból nem derül ki, hogy honnan indul a gép.

  Amikor ott leszek, vajon hogy fognak működni a dolgok? Reggel-este fotózás? Vagy laza lesz az egész? És vajon lesznek még rajtam kívül? Biztosan lesznek és az is tuti, hogy milliószor profibbak lesznek. Nem is értem, hogy választhattak engem. Természetesen nagyon örülök neki, viszont az már kevésbé kellemes élmény, hogy itt kell hagynom a családom.