2014. január 3., péntek

8. Mi lenne, ha...?

Szia, mindenki! :D
Tegnap este elég sokáig ültem a gép előtt, hogy megalkossak egy elfogadható részt. :) Most éppen nem tanultam – igen még a szünetbe is kéne :/ - , így volt időm felrakni. :)
Az előző „Justinosabb” részhez képest ez most „Justin-mentes” rész lett. De! Már kiötlöttem a módját, hogyan hozzam össze őket megint, mármint csak találkozás szempontjából, viszont az még szerintem nem most lesz. :DD
Viszonylag hosszú lett és van benne nagyobb dolog is. Igazából nem tudom, milyen a hangulata, mert én nevetve írtam és olvastam vissza a jó részeket. Nagyon jó kedvem volt, mikor írtam és hát mikor visszaolvastam, akkor eszembe jutottak a dolgok és akkor is nevettem. Így tényleg nem tudom, hogy milyen. :DD
Ja és még valami… Iszonyatosan örülök, hogy átléptük a több, mint 1000 megtekintést! :))
Na, nem is beszélek többet.
Kellemes Olvasást Mindenkinek! :)

 

- Anya…én… - kezdtem óvatosan. – Magántanuló szeretnék lenni. – néztem rá a legtöbb magabiztosságomat összeszedve.

  Pár pillanatig csak nézett rám édesanyám, majd szemöldöke feljebb csúszott, láttam rajta az aggodalmat és féltést.
- Mi történt? – simogatta meg az asztalon lévő kezemet.
- Hosszú – sóhajtottam.
- Magyarázat nélkül nem egyezek bele. De az is lehet, hogy magyarázattal sem. Úgyhogy jó érvvel huzakodj elő – mosolygott, ám ez csak arra volt jó, hogy álcázza ijedségét.
- Belefáradtam ebbe az egész játékba. Az elején még jó mókának látszott, hogy eljátszok egy valakit, aki nem én vagyok, azután már unalmassá vált, most pedig már nem megy. És ott van April is.. – panaszkodtam gondterhelten. Tudtam, hogy ezt a lehetőséget kell megragadnom a célom eléréséhez, mert másodjára már nem fogja olyan komolyan venni, mint most. De egyébként nem túlzok.. tényleg elegem van ebből.
- Mi van April-lel? – csodálkozott.
- Egy hülye picsa – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
- Olivia… - szólt rám halkabban.
- Akkor is – nyavalyogtam.
- Mit csinált?
- Megint ugyanazt, mint először.. – tudtam le ezzel a mondattal. Nem volt szükség hosszabb magyarázkodásra, mert anyával mindent megosztok és ő is velem. Persze az alkalmak legtöbbjén én osztok meg vele mindent.
- Na ne – esett le az álla.
  Erre csak bólintottam és mély levegőt vettem.
- Simán el tudnék tűnni a suliból, hidd el, senkinek sem hiányoznék – vontam meg a vállam. Ebben azért nem voltam ennyire biztos, mert szerencsére van jó pár barátom, de meg tudnám oldani.
- A-a, azt már nem – rázta meg a fejét hevesen.
- De anya.. – kezdtem volna.
- Eltűnni nem fogsz, csak eljönni onnan – mosolyodott el.
- Istenem! Komoly?! – hirtelen nagy vigyor terült el az arcomon.
- Nem. Még nem – csillapított rögtön a boldogságomom. – Ez nem csak úgy megy. Alszok rá egyet, rendben? A holnapot még úgyis kibírod, úgyis hosszú hétvége van. Addigra eldöntöm.
- Rendben, anya – álltam fel az asztaltól. – Tudom, hogy jól döntesz. Bízom benned – tettem vállára a kezem, s eljátszottam, amit mindig szoktam. Ez amolyan kis ráadás a siker érdekében. – Nagyon szeretlek kedves, édes, egyetlen anyukám – öleltem meg szorosan és egy puszit nyomtam arcára. – Most megyek. Szia – intettem egyet, s fapofával kimentem a konyhából. Utoljára még hallottam egy halk kuncogást. A lépcsőhöz érve én sem bírtam tovább, engem is elkapott a nevethetnék.

~*~

  Reggel nagy ásítások közepette próbáltam elhitetni magammal, hogy anyáék jól döntenek és kivesznek a suliból. A puha ágyamból ez nem is tűnt annyira hihetetlennek. Reménykedtem, hogy talán mégis magántanuló lehetek.
  Kelletlenül bár, de kikecmeregtem az ágyból, és egyből a fürdő felé vettem az irányt. Lassú mozdulatokkal fésültem ki a hajam, majd ugyanilyen lassan mostam fogat is. A kanapéra kikészített ruháimat úgy akasztgattam magamra, mintha egy csigák számára rendezett versenyen lennénk. Mai öltözékem egy egyszerű póló-farmer-ing összeállítás volt.
  Miután felöltöztem, leslattyogtam a lépcsőn. A szokásoshoz híven óriási csend volt a házban. Sosem értettem a szüleimet, hogy minek ekkora ház négy személy részére. A nővérem, Audrina úgysem fog már velünk lakni.
  Utam a konyhához vezetett, ahol megtaláltam az említett személyeket.
- Sziasztok – köszöntem eléggé semleges hangnemben. Mindhármuknak adtam két-két jó reggelt puszit. – Hogy aludtál anya? – kérdeztem némi hangsúlyozással.
- Kérdezd meg apádat is – mosolyodott el.
- Szóval beavatott? – kaptam tekintetem apára, s átkaroltam a vállát, és mosolyogva néztem rá.
- Veled is ezt csinálta tegnap? – nézett anyára nevetve, miközben rám mutatott.
- Óh, velem még rosszabb volt! – nevetett ő is.
- A mai napot úgyis itthon töltöd. Még a hétvégén eldől, rendben? – paskolta meg a vállán pihenő kezemet.
- Persze. Végül is egy nap szenve… na mindegy – legyintettem.
  Anya elém rakta a reggelimet, amit majd a szobámba elfogyasztok, mert ők úgyis mennek dolgozni. Elindultam a lépcső felé és megfordultam.
- Sziasztok! – kukkantottam vissza a konyhába.
- Szia! – köszöntek egyszerre.
  Felbattyogtam és megettem a reggelimet. Kicsit elfoglaltam magam, majd levittem a tányért a konyhába és öntöttem narancslevet. Halkan lépdeltem a lépcső felé, majd lépteimet szaporáztam, s már a lépcső közepénél jártam, mikor halottam valamilyen nyikorgást. Azonnal megtorpantam, s egy pillanatra elfogott a félelem.
  Végigpásztáztam mindent, de senkit sem láttam. Síri csend volt, de az ilyen nagy, üveges házban az efféle csendek elég ijesztőek, akármennyire is otthonos a berendezés.
  Éppen indultam volna tovább, mikor megint hallottam a nyikorgást.
- Van itt valaki? – csúszott ki a számon, de még én is hülyének éreztem magam. Elhatároztam, hogy erőt veszek magamon és megnézem merről jön a nyikorgás. Elvégre nem kéne betörőnek lennie, mert én magam riasztóztam ki a házat pár perce.
  Óvatosan lejöttem a lépcsőről, s abba az irányba mentem, amerről a hangokat hallottam. A konyhába kötöttem ki. Áh, szóval tuti le akarnak késelni.
  Amikor beértem, megpillantottam a résnyire nyitott ablakot. Azonnal megkönnyebbültem. Már csak az volt a rejtély, hogy hogyan nyitódott ki. Ezzel már kevésbé foglalkoztam, gyorsan becsuktam és felfelé vettem az irányt.
  A szobámba érve letettem a poharat, s abban a minutumban megcsörrent a telefonom. Hirtelen elfogott az izgalom, lehet anya az. Gyorsan előkaptam a zsebemből és azonnal felvettem.
- Igen? – szóltam bele izgatottan.
- Kicsicsaaaj! – majdnem, hogy ordított a telefonba Bruce.
- Bruuuce – nyafogtam. Hát ez nem jött össze..
- Hát így örülsz nekem? – kapta fel a vizet.
- Bocsi, mást vártam – vontam vállat, mintha látná. – Na miujság? – mondtam valamivel vidámabban.
- Van számodra egy ajánlatom – mondta izgatottan.
- Az elmúlt 2 hónapban majdnem minden nap felhívtál ezzel a dumával. Nem unod még az örökös nem válaszom? – nevettem fel.
- Addig hívogatlak, amíg el nem fogadod.
- Szerintem akkor sok lesz a telefonszámlád – vigyorogtam, s leborultam az ágyra.
- Megéri – mondta. Elképzelem, ahogy most kacsint.
- Na akkor mondd. Bár tudod, mi lenne a válaszom, de meghallgatlak. De csak azért, mert nincs itthon senki és unatkozok – hecceltem.
- Ó, édesem, de sajnállak – játszotta el. – Látod, ha elfogadnád az ajánlatom, akkor nem unatkoznál sohasem.
- Rendben, még ma, Bruce – forgattam meg a szemem.
- Ja, hogyne. Szóval, szeptemberi fotósorozatot akarunk készíteni, és mindannyian téged találtunk a legalkalmasabb modellnek.
- Aha. Múlt hónapban is ezt mondtad, csak akkor augusztusit akartatok csinálni – forgattam újból a szememet.
- Akkor is te lettél volna a legalkalmasabb. Most is te vagy. Mindig te vagy. Nem tudom miért nem akarod tovább csinálni ezt az egészet, Livia – hangjában kétségbeesés és kiadós dorgálás volt.
- 13 fotósorozat után még mindig nem mentem semmire. Minek strapáljam magam akkor? – egyszerűen csak megvontam a vállam.
- Kiscsaj, hülye vagy? Azok a fotósorozatok profik.
- És mire mentem vele, Bruce? Tudod mit? Szerintem hagyjuk.
- Olivia! – hallottam meg anya hangját.
- Megjött anya. Szia – mondtam Bruce-nak, majd válaszra sem méltatva ki is nyomtam. Próbált szegény tiltakozni, de mind hiába. – Megyek! – kiáltottam anyának, majd felálltam, és szinte rohantam is lefele.
Mint általában, most is a konyhában találtam meg.
- Hogyhogy már itthon vagy? – léptem mellé és egy óriási cuppanós puszit adtam neki.
- William felvett egy gyakornokot, és mivel már a héten túlóráztam, így hazaengedett – anya divattervezőként dolgozik a cégnél, ami jelenleg a híressé válás útján van.
- Szuper. Na és tudod már a választ? – tértem rá a lényegre.
- Holnap reggel fél kilenckor megkapod az áhított válaszod – vigyorgott rám.
- Áh, ne mááár – nyöszörögtem. – Még egy nap? Legalább annyit mondj, hogy jó vagy rossz?!
- Majd azt te eldöntöd – mosolygott.
- Köszi – húztam el a szám.
- Milyen volt a napod?
- Átlagos, mint mindig. Bruce már megint zaklatott az állásajánlatával – mondtam unottan.
- Ha engem kérdezel, szerintem is hülyeség lenne abbahagynod. Tiszta modellalkat vagy, a nővéred is ebben a szakmában mozog, az apád pedig akár a fotósod is lehetne. Minden megvan. Más lányok csak álmodoznak erről.
  A helyzet az, hogy igaza van. Audrina, a nővérem már 9 éves kora óta modellkedik. Apa meg fotós Bruce cégénél. Így mikor én is modellkedtem, szinte egész nap találkoztam apával.
- Mit szólnál hozzá, ha mondanék egy ajánlatot? – jutott hirtelen eszembe.

2 megjegyzés: