7. Egy döntés... vagy A döntés?

Sziasztok, csajok!:DD

Sikerült megírnom egy részt, miközben zenéket töltöttem le…-.-’ Úgyhogy kérlek nézzétek, ha nem lett jó.:S

Ebbe a részbe igazából azt szerettem volna feltétlenül belerakni, hogy Olivia egy kicsit inogjon meg Justin-ban. Na és persze avassa be barátait az egész történetbe.:) Van benne más dolog is, de ezt a kettőt szerettem volna hangsúlyozni. Na, hát majd kiderül..:)

Vannak ötleteim, hogy hozzam vissza Justin-t a történetbe, de eddig egyikkel sem vagyok igazán megelégedve.xd

Amit szeretnék nagyon kiemelni, hogy az állam jóformán a földet súrolta, mikor megláttam a kommentek számát. 3 komment. Eddig egy sem volt, és most három. És ha már itt vagytok, akkor remélem itt is maradtok.:))

Nem szaporítanám a szót. Elég ennyi is bőven.:D

Ui.: A kép sehogy sem kapcsolódik ide.xd De nekem tetszik.:)

Kellemes Olvasást!

 

Megpillantottam egy, nekem háttal álló, kapucnis férfit. Félve, de közelebb mentem és óvatosan megérintettem vállát, mire ő szépen lassan megfordult. Szembe találtam magam, teljes életnagyságban Justin Bieber-rel!

- Szia, Olivia – köszöntött.

- Szia, Justin. Hát te? – próbáltam higgadt maradni, mert mégiscsak a nagy Justin Bieber van előttem.

- Látom, megkaptad a levelemet – mosolygott irtó édesen.

- Hogy mi van? – felvette a szám az „O” alakot. – Te küldted a levelet? És egyáltalán honnan tudod a címem?

- Igen, én küldtem. És nyugodj meg vannak embereim – kacsintott.

- Vannak embereid. Chh – ismételtem. Azért ez kicsit durva, hogy csak így megtudják az emberek címét.

- Hé, most mi a baj?

- Te kérdezed? Mert szerinted normális, hogy csak így megtudod az emberek címét? – háborodtam fel, és elmondtam neki az elméletem.

- Mert nem az? Én vagyok Justin Bieber. El tudok intézni dolgokat – akis egós. Teljesen félreismertem. Igaz, hogy mindenki csak a „tökéletes” Justin Bieber-t látja, de nem tudják milyen is valójában.

- Hát nem az! De mit akartál? A levélben írtad, hogy van egy ajánlatod – tértem a lényegre.

- Figyelj, sajnálom az előbbit, de számomra fontos, amiért most itt vagyunk – talán nem is nagyképű. Nem Olivia, nem! Az előbbi húzása durva volt. Tartsuk a távolságot.

*Justin szemszöge*

- Heh, a híres Justin Bieber bocsánatot kért  – flegmáskodott.

- Ezt most úgy veszem, mintha nem hallottam volna – mosolyodtam el. – Szóval, azt találtuk ki Scooter-rel, hogy lehetnél a Journals turnémon – ami majd csak egy év múlva kezdődik, de jó most szólni - az egyik háttértáncosom – hadartam el. – Mielőtt még bármit is mondanál, láttalak az Ellen Show-ban táncolni és hogy is mondjam.. csodálatos volt! – néztem fel rá, mert mindvégig a földet bámultam. Láttam, ahogyan az álla a földet súrolja.

- Ööö, nem is tudom mit mondjak. Ez most tényleg meglepett. Hát figyelj, Justin. Az egyik dolog, hogy meg kell kérdeznem a szüleimet. A másik pedig, nekem iskolába kellene járnom. Az tény, hogy a tánc az életem, de ez mégse 1-2 hét lenne. Át kell gondolnom, hogy dönteni tudjak – magyarázott, ami jogos volt.

- Én teljesen megértelek, de remélem jól döntesz – kacsintottam. – Akkor megadom a telefonszámom és hívj, ha rájössz mit szeretnél.

- Köszönöm, ígérem értesítelek – nevetett. Olyan szép ilyenkor.

- Ennyit szerettem volna, ez volt az a „nagy” ajánlat. Szia, Livia – köszöntem el és közeledtem felé ölelést kérve, de nem engedte.

- Szia, Justin – köszönt ő is és elment. Csak ennyi? Azért egy ölelést vártam volna…

*Olivia szemszöge*

  Nem tudom mit gondoljak Justin-ról, az elején kedvesen köszöntött, aztán nagyképű lett, és a végén megint kedves. Még ölelést is kért, de nem viszonoztam, mert tényleg nem tudom, mit gondoljak. Abban biztos vagyok, hogy, ha elfogadom az ajánlatot, ha nem én magántanuló akarok lenni. Csak még azt nem tudom hogy mondjam el anyának, mert ha ő belemegy, apa is áldását adja rá. Igazán el kell gondolkoznom, mit szeretnék. Lehet, hogy ez egy óriási lehetőség, amit nem szabadna kihagynom, mert kitudja mikor lesz még egy ilyen esélyem.

  Gyorsan hazaértem és már hívtam is a srácokat. 10 perc és itt lesznek, talán ők tudnak segíteni mindkét döntésben. Átöltöztem egy kényelmesebb szettbe, meg pakolásztam egy kicsit, amikor csörgött a telefonom és rányomra az Elfogad gombra.

- Igen? – szóltam bele.

- Szia, kicsicsaj – köszönt bele vidáman a számomra jól ismert hang.

- Bruce? – lepődtem meg.

- Hogy vagy mostanság? – kérdezte kedvesen.

- Akarsz valamit – jöttem rá rögtön.

- Dehooogy.

- Dehogyneeem.

- Oké, de – adta meg magát. – Egy munkáról lenne szó…

- Bruce. Nem – vágtam azonnal közbe. – Nem vállalok semmilyen munkát.

- Olivia, hallgass meg – kért.

- Tudod jól, hogy már letettem erről. Kész. Sajnálom – szögeztem le, mielőtt még belemennék előbb utóbb.

- Nem hagyhatsz fel olyasmivel, amiben profi vagy – dorgált.

- Nem vagyok profi. És sajnálom, de mindjárt itt van Mike és Ashley, szóval leteszem. Csók, Buce! – köszöntem el, majd válaszra sem várva kinyomtam.

  Nagyon sokan mondják, hogy modellkedjek, a tánc mellett, mert megvan az alakom és a szépségem hozzá. Ezt most nem azért mondom, mert egós vagyok, hanem ezt szokták mondani, de szerintem nem igaz. Szóval Bruce, ezért szokott hívogatni.

  Közben csengettek, így lementem. Behívtam őket és felmentünk a szobámba.

- Mesélj, csajos. Mi volt? – kíváncsiskodott Ashley.

  Elmeséltem mindent, töviről-hegyire, de nem teljesen ezt a reakciót vártam. Össze-vissza sikongattak – még Mike is.

- De hát ez szuper! Ilyet kihagyni hülyeség lenne – felelték, mintha ez annyira természetes lenne.

- Na jó, erre majd visszatérünk, mert van más is. Nem akarok suliba járni – feleltem egyszerűen, mire mindketten elképedve néztek rám.

- De akkor…?

- …magántanuló?

- Így van - bólintottam mosolyogva Mike okos gondolatára.

- Olivia, ne csináld már – szomorodott el Ashley. – Hogy fogunk mi minden nap találkozni? Pár évvel ezelőtt is így volt. Ne kövesd el ugyanazt a hibát, hogy távolt maradj April-től.

- Nem csak ez a baj, Ash – hajtottam le a fejem.

  Nem jött rögtön válasz. Valószínűleg - ahogy ismerem őket – összenéztek, és azt latolgatják, hogy melyikőjük kérdezzen rá.

- Mondd el Oliv – tette Mike a kezét térdemre, mire felnéztem rá, így szembetaláltam magam féltő szemeivel. Ezek a szemek, és persze Ashley-é is, mindig megnyugtatnak valamelyest.

- Túl sok ez így nekem – sóhajtottam fel.

- Micsoda?

- Csakis ti tudjátok az egész suliban, hogy ki vagyok valójában. Senki más. Senki – suttogtam a végét. – És éppen emiatt vagyok más a suliban, mint itthon. És elegem van ebből.

- Te szeretted volna így, nem?

- Igen, én. De suliba járni nem én akartam. De mivel muszáj volt, így ki kellett találnom valamit, amivel beilleszkedhetek. Mára már belejöttem a szerepem eljátszásába, és ugyebár néha még titeket is sikerült megtévesztenem… - pillantottam fel rájuk mosolyogva, mire ők elvigyorodtak. - …de most elég volt. Nehéz több éven keresztül másnak mutatkozni, mint aki igazából vagy – vontam vállat, mintha nem lenne valami nagy dolog ez az egész, pedig belül túlságosan is sokat foglalkoztam ezzel.

- És ha feladnád ezt az éned, és a sulis csaj lennél? – vetette fel az ötletet Ashley.

- Az nem én lennék.

- Megértünk – mondta együtt érzően Mike.

- Olyan édesek vagytok – néztem Ashley-re, majd Mike-ra hálásan, s a végén még egy-egy puszit is adtam arcukra.

- Megjött anyukád? – fordult Ash az ablak irányába.

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem, majd az ablakhoz siettem, hogy választ tudjak adni a kérdésére. Anya tényleg akkor parkolt fel a feljáróra. – Nagyon jó füled van – fordultam meg mosolyogva, ám a következő pillanatban mosolyom eltűnt, mikor egy óriási ütést éreztem az arcomon. Ezt pedig két, magas hangon nevető barátom hangja követte. Csodáltam Mike-ot, milyen magas hangja van.

- Borzalmasan viccesek vagytok – vágtam fapofát, s mikor láttam, hogy mindketten ledermedtek, kikaptam a kezükből a párnát, és mindkettejüknek egyszerre adtam vissza, amit én kaptam. Jól jártak, mert csak negyedakkorát kaptak, mint én.

  Most én nevettem el magam arckifejezésükön, ekkor viszont ők visszaszedték a kezemből a párnát, én pedig azt sem tudtam hogy meneküljek előlük. Legjobb döntésként az ajtómat láttam. Sprintelve indultam meg felé, és addig semmi baj nem volt, ám mikor kiértem a szobámból a szőnyeget felváltotta a kő, így a zokniban nem igazán tudtam futni.

- Menj arról! – hallottam Mike hangját, mire még gyorsabban kezdtem szedni a lábaim.

- Liv, úgyis elkapunk – szólalt meg ezúttal Ashley nevetve.

  Céltudatosan futottam a nappali felé, remélve, hogy onnan szerzek én is egy párnát, ám még csak be sem értem, beleütköztem valakibe.

- Ne üssetek, nincs párnám! – tartottam magam elé a kezem, és össze is görnyedtem, ám a várva várt ütés nem érkezett meg.

- Te jól vagy, kincsem? – hallottam meg anya meglepődött hangját, mire rögtön megkönnyebbültem.

- Ja, persze, csak..khm... – szedtem magam elegánsabb tespozícióba. – Ashley üldözőbe vett – nevettem fel.

- Megvagy! – éreztem a hátsómon egy ütést, mire vigyorogva megfordultam. Mike állt előttem, ám ő elnézett mellettem. – Ó, csókolom, Mrs. Mitchell – mosolygott félénken.

- Szia, Mike – köszönt anya kedvesen, majd két puszit adott nekem, aztán Mike-nak, és az időközben megérkezett Ash-nek is. A srácok nagyon közel állnak hozzám, ezáltal a családhoz is, és tényleg családtagnak tekintek őket. Annyira édesek, és aranyosak, na meg oltári jó barátok.

- Képzeld, Bruce megint hívott – újságoltam anyának, miközben kivettem a kezéből a bevásárlószatyrot, ami eléggé tele volt, és segítettünk neki becipekedni a konyhába.

- Csak nem újabb munkaajánlat? – tippelt mosolyogva.

- De – dörmögtem. – Nem érti meg, hogy nem vállalok többet.

- Pedig, ebbe is profi vagy, Oliv – próbálkozott be Ashley.

- Ash. Most ezt úgy mondtad, mintha csodabogár lennék – szóltam rá kedvesen.

- Most nem? – húzta fel egyik szemöldökét.

- Úgysem tudod neki megmagyarázni – vigyorgott Mike. Ő még a legrosszabb napomon is fel tud vidítani, annyi energia árad belőle. Ő mosollyal segít, Ashley pedig szavakkal.

- Anya, beszélnem kell veled – mondtam a lehető legegyszerűbben, miközben kikaptam egy almát a zacsiból, megtöröltem, és beleharaptam.

- Mondd – nézett rám egy pillanatra, majd tekintete tovább is vándorolt a vásárolt dolgokra s azzal szöszmötölt tovább.

- Majd, ha ráérsz. Komoly – nyeltem le a falatot, majd ismét beleharaptam.

- Ashley Morgan, nekünk már haza kéne mennünk, nem? – tette fel Mike költőien a kérdést.

- Ne menjetek már – estem hirtelen kétségbe.

- Jó beszélgetést – mosolygott Ash, majd arcon puszilt és megölelt, ahogy Mike is, aztán ugyanezt megtette anyával ölelés nélkül, és már húzták is a cipőjüket.

- Kikísérem őket – mondtam anyának, majd az ajtó felé indultam. – Szurkoljatok – álltam meg előttünk, mire mindketten rám pillantottak, miközben öltöztek.

- Bármennyire nem akarom, hogy magántanuló légy, remélem sikerül meggyőznöd anyukádat – mosolygott Ash, majd egy segítő vállba veregetést adott.

- Sajnálom – húztam el a szám. – Tudjátok, hogy szeretlek titeket. Nagyon. De meg kell próbálnom.

- Megértünk, Livia – mosolygott Mike. – Hétfőn meg majd elrendezzük April-t – állt be támadó pozícióba, erős öklét maga előtt lebegtetve, ami nevetésre kényszerített.

- Azt hiszem megoldom – vigyorogtam rá. – Szeretlek titeket – öleltem át egyszerre őket, ők pedig egyszerre adtak puszit, mint általában.

- Mi is – mondták egyszerre.

  Mosolyogva néztük pár pillanatig egymást, majd sarkon fordultak, és hazafelé vették az irányt. Bezártam az ajtót és visszaslattyogtam anyához a konyhába.

- Ezt majd később elrendezem – tolta arrébb a szatyrot. – Miről szeretnél beszélni? – ült le az egyik székre, én pedig leültem mellé.

- Anya…én… - kezdtem óvatosan. – Magántanuló szeretnék lenni – néztem rá a legtöbb magabiztosságomat összeszedve.