5. A titkos levél

Halihóó, csajszik!

Féltem tőle, hogy mennyire fogom tudni megírni ezt a részt, hogy átadjam azokat az érzelmeket és érzéseket, amiket akarom, hogy érezzetek. :))

Kérhetném, hogy tájékoztassatok majd? :))

A kommentekről is ejtenék pár szót… ugyebár új blog, még csak az 5. rész. De reméltem még az elején, hogy talán jobban fog ez menni, mint a másik blogom ment. De sajnos nem. :/ Nem igazán kapom a komikat. Sőt, semmit. Ne értsetek félre, kérlek titeket, mert ezzel csak annyit akarok kifejezni, hogy nem tudom behatárolni, hogy mennyire tetszik nektek, és mennyire nem.

Arra szeretnék mindenkit megkérni, hogy, ha tetszett, akkor írjon egy kommentet, ha nem tetszett, akkor szintén írjon egy kommentet. És az is rettentő jól esne, ha bővebben kifejtenétek a véleményeteket, csajok.!:/:)

Rendben ennyi lenne. Szeretnék még most hétvégén egy következő részt hozni, mert már megvan a folytatás, és nagyon szeretném írni. :D Akkor most legyek gonosz, és mondjam azt, hogy minél több komment, annál hamarabb jön a rész? :$

Na, oksi, ennyi lenne. Nem akartam túl sokat írni, pedig már sikerült. Még csak annyi, hogy mostantól szeretnék minden részt egy képpel indítani. Igyekszem a témának megfelelőt hozni. :) Ehhez például most nem sikerült. :D Nincs benne semmi extra, nekem mégis annyira tetszik.:)

Kellemes Olvasást.♥:)

  Rettenetesen rossz éjszakám volt. Köszönhető az iszonyú fáradságomnak, egész éjjel forgolódtam. Most pedig suli van. Hurrá. Nagy nehezem kikászálódtam az ágyból, elcsoszogtam fürdőszobámba egy kicsit rendbe tenni magam, végül pedig felöltöztem. A konyhába érve felkaptam egy almát a pultról, és mivel senki nem volt itthon bezártam az ajtót és elindultam iskolába. Bedugtam fülembe a fülhallgatót és gondolkozni kezdtem. Apának teljesült a kívánsága, gyalog megyek suliba, kuncogtam magamba. Ha valaki arra járt volna, biztos idiótának nézett volna.
  Még mindig aggódtam Ashley miatt a tegnapi miatt. Nyugtatás képpen azért küldhetett volna egy üzenetet, hogy tudjam mi van vele. Ekkor rezgett a telefonom. Hála Istennek. Fújtam ki szaggatottan a levegőt.

„Szia, csajszi! Először is rettentően sajnálom a tegnapot, majd mindent elmesélek. Másodszor pedig, a suliban várlak!xx Ash.”

  Nyugalom árasztotta el szívemet. El sem tudja képzelni mennyit aggódtam miatta. Időközben beértem a suliba. Mindenhol sürgés-forgás, szokásos hétfő reggel.
- Szia, szívem – pillantottam meg barátnőmet – El sem tudod képzelni, hogy aggódtam miattad. Mesélj, mi van?
- Szia! – jelent meg szája szélén egy aprócska mosoly. – Gyere, menjünk be a terembe, mert ezt nem akarom mindenki előtt mondani – kezdett megijeszteni, de követtem.
- Na, szóval.. Nagyapán szombaton rosszul lett, de anyuék akkor nem szóltak, nem akartak megijeszteni, mert tudták, hogy akkor nem mennék el veled másnap, de én kihúztam belőlük. Elmesélték, hogy akkor este bevitték a kórházba és kiderítették, hogy.. rákos – csuklott el a hangja. – Ezért nem mentem el veled. Ne haragudj! – küszködött könnyeivel, de nem bírta sokáig. Eltörött a mécses, sírva borult nyakamba.
- Ne sírj! Kérlek, nem szeretlek így látni! – nekem is könny szökött a szemembe. Megfogtam fejét állánál fogva és felemeltem. – Bármi történjék is, megoldjuk együtt, rendben? – egy pici mosolyt csaltam arcomra. Ő is ugyanígy tett, aminek nagyon örültem. Letörölte könnyeit és pár perc múlva már nyoma sem volt a sírásnak.
  Közben Mike is megérkezett és nagy lendülettel levágódott mellénk. Beszélgettünk egy darabig, Ashley elmesélte neki fájdalmát, amit megértően végighallgatott. Elképesztő, hogy fiú létére mennyire megtudja érteni a gondjainkat.
  A nap elképesztően gyorsan elment, és mire feleszméltem, kicsengettek az utolsó óráról. Mindenki gyors tempóban sietett kifelé. Voltak akik csak köszöntek nekünk, kellemes délutánt kívánva, de voltak akik gyilkos pillantásokat vetettek felénk. Pontosabban rám, amivel ne törődtem, persze nem értettem mért kapom ezeket, de körülbelül az ötödik ilyennél már kezdett idegesíteni. Pár másodperc szembesülnöm kellett vele.
- Lám, lám, lám – jött felénk April, a suli cicababája és csak egy hanyag pillantással illetett meg minket. - Kit látnak szemeim. A „híres” Olivia Mitchell és „bandája” – formázott idézőjelet folyamatosan ujjaival. – Azt hiszed, felvághatsz azzal, hogy te találkoztál Justin Bieber-rel? Most azt hiszed, hogy nagy lettél? Hát tévedsz, kis angyalom. Ugyanis, nem te vagy az egyetlen, aki ilyen helyzetben van – húzta gúnyos mosolyra száját. – Jah és hogy csak tudd. Ha nem szállsz le a hírnév és a karrier építéséről, megkeserítem az életedet ÖRÖKRE! – hangsúlyozta ki az utolsó szót. – És még valami. Ha azt gondolod, senki nem tud a „titkos” kis életedről, tévedsz – jelent meg száján ugyanaz az idegesítő félmosoly.
- Először is, hogy jössz te ahhoz, hogy „megfenyegess”? – kezdtem én is, mert irtó ideges lettem. – Másodszor is, ha most gondolkozol egy kicsit azzal az okos kis buksiddal, rájössz, hogy nem tudsz ellenem semmit tenni. Egyébként mit érdekel téged, hogy mit kezdek én az életemmel? Semmit se tudsz rólam! Le lehet szállni rólam, az életemről és ahogy te fogalmaztál, a hírnevem és a karrierem építéséről! – szinte már ordítottam.
- Jaj, most én is megijedtem! Majd meglátjuk kinek lesz igaza.
- Ne is álmodj róla! – éreztem, nem kell sok, hogy megtépjem.
  Közeledni kezdett felém és a fülembe súgta: - Retteghetsz, de amit mondtam mind igaz. Senki nem veheti el tőlem a hírnevet.
- Hah, valakinek mekkora arca van – szűrtem ki fogaim között, mire lendítettem kezemet és elcsattant a pofon. Hirtelen arcára tette kezét, visszafordult és csak egy „Megöllek!” nézést hagyott maga mögött. Mit képzel magáról ez a kis liba? Még, hogy ő fogja megkeseríteni az én életemet? Semmit sem tud rólam és az életemről. Nem is értem mit foglalkozok ilyen kis… khm.. idióta picsákkal.
- Oliva, te egy.. egy.. hihetetlenül szuper csodás csajszi vagy! – jelentették ki Ash-ék.
- Sosem értettem, mit kell vele foglalkozni vagy félni tőle. Hülye liba – megrántottam vállamat, amivel nem hazudtam, mert félvállról vettem.
  Elindultunk haza a kb. negyed órás úton. Megbeszéltük, hogy délután átjönnek és tartunk egy „filmdélutánt”. Hoznak jó sok édességet, pattogatott kukoricát és még több.. filmet!! És kit érdekelnek a pattanások?! Hazaérve lepakoltam a cuccom és ledobtam magam a kanapéra. Kapcsolgattam a TV-t egy jó darabig, de semmi jót nem találtam.
  Ki kell találnom valami programot, hogy ne unatkozzak. Kezdhetném azzal, hogy kiürítem a postaládát egyszer az életben. Utána pedig, meglepem szüleimet és feltakarítok. Nem is rossz ötlet. Kimentem az udvarra és kikotortam a postaládát. Befele menet megakadt a szemem egy levélen. Olivia Mitchell-nek címezve. Leraktam a többit, de ezt kezemben hagytam és felbontottam. Mivel nem volt rajta név, persze, hogy még kíváncsibbá tett.

„Kedves, Olivia! Tudom, még nem tudod, ki is lehetek, de van egy ajánlatom számodra. Holnap este 5 órakor találkozzunk a Wall Street-en! Ne ijedj meg, nem akarlak elrabolni vagy valami. xx”