11. Ismeretlen ismerős

Íííííííííííí.. megérkezett az új rész. :$

Csajok, rengeteg minden összejött ezen a héten. Szerintem mindenki tudja miről beszélek. Justinról. Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy rengeteget sírtam, de most már kezdek megnyugodni. Hála Istennek, kijött és reméljük, hogy visszatér hozzánk Kidrauhl. ♥ Gondolom mindenki így van vele…

Szóval, végül sikerül összehoznom egy elfogadható részt. És akkor most, ha nem haragszotok, nem beszélek sokat.

Remélem tetszik. Nagyon szépen kérnélek titeket, hogy írjatok véleményt, ha rossz, ha jó, akkor is, mert így tudom, hogy min kell javítanom. :) Talán hamarabb is lenne rész, ha inspirálnátok a kommentekkel. :))

Ennyi lenne most.

Kellemes Olvasást Mindenkinek! ♥

 

Vagy talán az a sok jó, amiket azért hallani róla és szemének a különös varázsa elég lenne ahhoz, hogy megszeressem annyira, hogy elfelejtsem azt az incidenst? Érdekes kérdés és be kell vallanom, kíváncsi lennék a válaszra…

- Kicsim, ideje felkelni! – rázogatott hátulról valaki.

- De mért? – nyöszörögtem.

- Van itt valaki, akinek örülni fogsz.

- Ki? – keltem fel nyűgösen és ásítozva.

- Nézd meg, a nappaliban van.

- Előbb egy kicsit rendbe szedem magam.

- Nem kell. Nem idegen.

- Oksi, mindjárt megyek – próbáltam lerázni szegényt, remélve, hogy tovább aludhatok.

- Most – rázogatott megint, mivel „rájött tervemre”.

- Jól van már – forgattam szemeimet, s most már fel is ültem. Végignézte, ahogyan kikelek ágyamból és felveszem köntösöm.

  Lecsoszogtunk – levánszorogtam – a lépcsőn nyomomban anyával. Eléggé dörzsölgettem a szemem, ezért, mikor megláttam az illetőt a kanapén ülni, először el sem hittem, hogy tényleg itt van.

- Audrina? – kérdeztem illetődötten. Pislogtam egy jó párat, hátha eltűnik, mint egy látomás, de apa is ott állt mellette, tehát nagy valószínűséggel igaz – Komolyan? – sikítottam egy kisebbet s őrült módjára ugrottam rá.

- Szia, szívem – ölelt meg nevetve, s ugrálni kezdtünk körbe-körbe.  – Oké, elég lesz. Nem bírja a magas sarkúm – nevetett jóízűen.

- Hogy a francba kerülsz ide? – toltam el magamtól, de rögtön vissza is rántottam és tovább ölelgettem. Úgy hiányzott már!

- Nem szeretném kihagyni a tesóm első komolyabb fotózását, főleg, hogy a Vogue-ról van szó – kócolta össze még jobban hajamat. Még nem volt időm elvégezni a reggeli teendőimet…

- Tessék? – húztam össze szemöldökömet. – Honnan tudod…? – ugrott fel ezután a szemöldököm.

- Tegnap hívott anya.

- De.. én még nem is említettem nektek – néztem rájuk.

- Bruce minket is felhívott – ecsetelte apa, mintha ez annyira érthető lett volna.

- Tényleg? – lepődtem meg újra.

- Mikor lesz a fotózás?

- Nem biztos, hogy engem választanak – célozgattam arra, hogy nem értem miért jött haza ilyen kis dologért.

- Ahogy anya elmondta, mit mondott Bruce, elég egyértelműnek hangzik.

- De hogy-hogy hazajöttél? Már majdnem 2 éve, hogy elmentél és azóta alig hívtál – húztam el szám.

- Tudom, mennyit jelent egy Vogue fotózás és részese szeretnék lenni az enyém után a tiédnek – kacsintott. – Mellesleg hozzáteszem, lehet együtt leszünk benne a következő számban. Persze, ha téged választanak – nevetett ismét.

- Annak kicsi az esélye.

- Az álmokhoz nem így kell hozzáállni. Ahogy Justin Bieber mondaná: Soha ne mondd, hogy soha! – vigyorgott.

  Ezen kissé leesett az állam…

- Te.. most.. komolyan Justin Biebertől idéztél? – háborodtam fel.

- Aranyos kis kölyök – vonta meg vállát mosolyogva.

- Csak nem találkoztál már vele?

- Egy fotózáson futottunk össze. Egyébként meg.. mesélj, nem te voltál oda érte? – bökdösött. – Másrészt, csiripelte a net, hogy te vagy a táncos lábú csajszi.

  Na ezen meg aztán duplán leesett az állam.

- Táncos lábú csajszi? – csúszott feljebb hangom. – Hol olvastad te ezt?

- Justin Twitterén.

- Áh – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Azt hittem már elterjedt. Egyébként meg büszke vagyok magamra. Nem ájultam el, mikor találkoztunk – vigyorogtam.

- Mert találkoztatok? – ámuldozott.

- Igen.

- Mindent el kell mondanod, ami a találkozáskor történt – nézett rám parancsolóan.

- Igenis, főnök – tisztelegtem nevetve. – Örülök, hogy itt vagy, Audri – váltottam komollyá, de mosolyom megmaradt.

- Én is nagyon – ölelt meg.

- Akkor reggelizünk? – szólt közbe anya.

- Persze – ugrott apa elsőnek, mire mindannyian elnevettük magunkat.

~*~

  Elmeséltem Audrinának mindent, ami a találkozáson történt. Az reakciója meglepő volt, vagyis nem annyira, mert ő már tudja, milyen hírességekkel találkozni. Bár kicsit meglepődött Justin ajánlatán, de még jobban azon, hogy nem fogadtam el. Anyáéknak direkt nem meséltem el a történetet. Ahhoz képest, hogy Audri csak 20 éves, sok mindent elért már. Elég ritkán látjuk egymást, ezért nem a legnagyobb bizalmason, mégis az egyik példaképem.

  Szerencsére a tegnap estét együtt tölthettük s elszórakoztunk néhány csajos, tesós dologgal. Ha belegondolok, Ashleyvel sem szoktunk nagyon eltérő dolgokat csinálni és ennek magyarázata, hogy úgy kezeljünk egymást, mint egy nem vérszerinti testvérek. Ám, előző este megtapasztalhattam, milyen – így 18 évesen – az igazi tesóddal hülyülni. Bevallom, az elején fura volt, hogy egy fiú és egy lány helyett egyetlen emberrel csináltam ezeket a dolgokat.

  Pár perccel ezelőtt csörgött Bruce, hogy döntött a Vogue, és – számomra még mindig felfoghatatlan, de – én lettem a kiválasztott. Tényleg nem értem, mert annyi sok nálam profibb modell van. És mégis én…

- Szerintem ez és ez jó lesz. Ők majd úgyis átöltöztetnek – nyomott a kezembe egy türkizkék felsőt és egy itt-ott szakadásos farmert. Egy egyszerű fekete magas sarkú és fekete blézer felvétele után indultunk is a fotózásra. Semmi smink, semmi giccs. Alkalmasnak és normálisnak szerettem volna látszani a feladatra. Meg minek is sminkelnék, mikor azt ők fogják megcsinálni.

  Úton Los Angeles másik oldala felé – mivel mi a legészakiabb oldalán lakunk, a stúdió pedig délen van – Audrina ellátott néhány jó tanáccsal. Kettőnkön kívül még anya volt a kocsiban, mert apa nem tudott jönni, ugyanis dolgoznia kellett. Azért röhej, hogy negyed órával hamarabb megy oda dolgozni, mint ahova én megyek fotózásra.

- Izgulsz? – mosolygott rám a visszavillantóból anya.

- Egy kicsit – néztem továbbra is ki az ablakon. Láttam Los Angeles nyüzsgő életének pár pillanatát; ahogy egy bácsi kutyát sétáltat, egy másik bácsi szájharmonikázik, egy lány pedig egy könyvet olvas, melynek ráláttam a borítójára. Justin Bieber könyve volt.

  Mikor befordultunk az ismerős sarokra s megpillantottam az ügynökség feliratát egy jókora tízemeletes házon, némiképp rám jött a pánik.

- Deja vu érzésem van – szólalt meg anya izgatottan, miközben a bejárat felé lépkedtünk. – Audrit is hasonlóképpen hoztam anno.

- Remélem a sikerem is akkora lesz – nyeltem nagyot.

- Nyugi. 18 vagy. Ha ez nem sikerül, van még időd, hogy újrapróbáld – bíztatott tesóm.

- De én menni akarok Európába – morcoskodtam.

- Hát jól van – nevetett.

  A recepcióstól megkérdeztük, hogy pontosan hova is kell mennünk. A liftben töltött perceket és a lifttől a 526-os szobáig vezető utat izgatottan tettem meg.

- Kicsim… - állt meg anya az ajtó előtt. – Tudom, hogy mennyire szeretnéd ezt és ezért nagyon, de nagyon fogunk szurkolni neked és azt kívánom, hogy sikerüljön neked ez az egész – simogatta folyamatosan az arcom.

- Köszönöm szépen, anya – mosolyogtam és megöleltem.

- Én is szurkolni fogok neked, de már tudom, hogy úgyis sikerül, drágám – szorított magához Audrina, miután anya elengedett.

- Úr..is..ten – nyögdécseltem nagy nehezen. – Kösz, Audri – kapkodtam levegő után, mikor ő is elengedett.
  Hálásan mosolyogtam rájuk, majd kopogás után benyitottam.

- Jó napot! – köszöntem illedelmesen 2 férfinak és 3 nőnek, akiket először megpillantottam.

- Olivia Mitchell? – mosolyodott el az egyik nő.

- Így van – bólintottam szintén mosolyogva, majd bementem, nyomomban anyával és Audrinával.

- Nagyon pontosan érkezett – fogott velem kezet.

- Igyekeztem – ráztam meg a felém nyúló kezet.

- Tyler Evans vagyok, a Vogue főigazgatója – ennek hallatán kissé lehidaltam, de mosolyomat megtartottam. - Ők a kollégáim.

  Egyesével kezet ráztam mindegyikkel. A nevük; Jim Ford, Lewis Turner, Lydia Cox, és Crystal Peterson. Oké, azt hiszem elég lesz egyenlőre a keresztnevüket megjegyeznem…

- Szia, csajos – jelent meg a függöny mögött Bruce.

- Bruce – vigyorodtam el, várva, hogy mellém érjen, hogy megölelhessem.

- Ők lennének az álmod testesítői – mutatott végig az előbb megismert embereken.

- Remélem igazad van.

- Én is – kacsintott egyet. – Akkor át is adlak – tolt meg egy kicsit.

- Kezdhetjük a tesztfotózást? – mosolygott.. öhm.. azt hiszem Jim.

- Persze – bólintottam magabiztosan. Legalábbis próbáltam…

- Audrina? – állt fel hirtelen Crystal, s hitetlenkedve nézett a mögöttem állő nővéremre.

- Tádá – nevetett Audri, majd mosolyogva megölelték egymást.

- Hogy kerülsz te ide?

- Elkísértem a testvéremet az első Vogue fotózására.

- A tesód? – lepődött meg ezúttal Lewis.

- Máris előnyben van – nézett rám vigyorogva Lydia.

- De jó nekem – viszonoztam a lelkesedést.

  Ezután elkezdődött a sminkelésem és öltöztetésem, majd pedig a fotózás.

A ruhám nagyon tetszett. Egyszerű volt, mégis elegáns. A fotó hátteréhez pedig különösen illett.

~*~

- Nagyon ügyes voltál. Tényleg igazi modellalkat vagy – veregette meg a vállamat Jim.

- Köszönöm – mosolyogtam – Szerinted, hogy fog tetszeni az olvasóknak?

- Szerintem nagyon is be fog nekik jönni. Főleg, hogy ki sem retusálnak, mert felesleges. Csodaszép bőröd van.

- Igazán? – vontam fel szemöldököm.

- Nézzük meg – kacsintott rám, majd belehuppant a forgószékébe, begörnyedt a laptop elé, s ujjai szélsebesen kezdtek mozogni ide-oda. Látszott rajta, profi a dologban. – Emberek! – szólt a szoba másik végébe, mire mindenki felénk pillantott, majd rövid időn belül körénk is gyűltek.

  Épp belekezdtünk a népek nézegetésébe, mikor nyitódott az ajtó, s valaki lihegve belépett rajta. Egy számomra kicsit ismerős nő volt.

- Srácok, nagyon sajnálom, hogy késtem. Kis gondja adódott Scooternek és segítenem kellett neki. Plusz még a forgalom sem volt a leggyorsabb Miamiban… - vette le blézerét. Majd miután rendbe szedte magát és körülnézett, meglepődött.

  Legelőször akkor, mikor Audrinára nézett, majd még jobban, mikor anyára és a legjobban akkor, mikor rám.

- Ti mit kerestek itt?

- Carin, te mit keresel itt? – kérdezte anya ugyanolyan meglepődötten.

- A fotózásra jöttem. Úgy értem, a modellkereső fotózásra.

- Ti ismeritek egymást? – lépett közbe Tyler. Na, erre én is kíváncsi lennék…

- Persze – s mintha észbekapott volna, anyához sietett és megölelte. – Szia, Audri – tette ugyanezt nővéremmel is. – És az ifjú hölgy – fordult felém mosolyogva. – Hova ilyen szépen kiöltözve? – nézett végig rajtam kedvesen, majd megölelt.

- Csak a fotózási ruhám.

- Fotózási? Miért, fotóznak?

- Ő a kiválasztott modell, Carin – szólt közbe újra Tyler. Ennek hallatán Carin szemei kitágultak, s anyára meredt.

- Én nem igazán értem – nézett hol rám, hol Tylerre zavarodottan.

- Hát én sem nagyon – mondta Ty. – Az van, hogy ez a fotózás Cariné. Mármint most fog megjelenni a parfümje és ahhoz kell egy modell, akivel ezt fotózzuk és bekerül az újságba. Brucet kértük fel erre a feladatra, vagyis, hogy segítsen profikat válogatni, mert ez a modellügynökség nagyon híres, ráadásul nincs messze Las Vegastól. De azt nem vágom, hogy ti honnan ismeritek egymást – nevetett kínosan.

- Tyler.. Rose, Audri és Olivia, valamint az édesapjuk régi ismerőseim – ez most engem lepett meg. De akkor én miért nem ismerem?

- Olivia nem igazán ismeri Carint, mert legtöbbször.. na jó, mindig csak telefonon beszélek vele, így ők személyesen most találkoznak először – vette át a szót anya. Áh, már érthető.

- De akkor én hogy jövök a képbe, ha a Vogue magazinhoz fotóznak? A parfümöd nem ahhoz kapcsolódik – vetettem fel elméletem.

- Megkértem a szerkesztőséget, hogy a parfüm népszerűsítése érdekében az újságba kerüljön bele – adta a választ. Igen, ez logikus. – De ezen kívül sok más helyen is meg fog jelenni.

- Mint például? – ráncoltam homlokomat. Elbizonytalanodtam, hogy biztos jó ötlet-e ez.

- Olivia, lehetne egy kérdésem? Most, hogy jobban megnézlek, mintha jól emlékeznék.

- Emlékezni? Mire?

- Nem te.. nos.. nem te voltál véletlenül.. az Ellen Showban legutóbb? És Justin is mesélt… - bökte ki nagy nehezen. A Justin nevet pedig különös gonddal és figyelemmel.

- A „táncoslábú csajszi”? – forgattam meg a szemem. – De.

- Szóval akkor te vagy a twitteres @OliviaM.

- Pontosan – bólintottam. – De.. hogy jön ide Justin? – ezt a részét nem értettem.

- Tudod, én.. Justin bandájában vagyok. Scooternek segítek a munkákban és persze ott, ahova éppen bedobnak.

- Ez komoly? – lepett meg a dolog. Akkor ezért volt ilyen ismerős… A család egyik ismerőse Justinnak dolgozik? Hát ez.. fantasztikusabb már nem is lehetne…

- Te jó ég, mik derülnek itt ki – fogta homlokát Ty.

- Nekem mondod? – hüledeztem.

- Justin tényleg mesélt rólad – mosolygott rám Carin.

- Na ne. Mit? Várj. Gyere – érzelmek hada söpört keresztül rajtam, végül megragadtam karját és kihúztam a szobából a folyosóra. – Mondj el mindent – kértem izgatottan. Én sem értettem miért érdekel ennyire a rólam alkotott véleménye.

- Annyit mondott csak, hogy találkoztatok. Kicsit faggatni kezdtem, s akkor elmondott pár egyéb információt. Például, hogy „bemutatkozott” neked elég egósan. Aztán kiderült, hogy Belieber voltál. Vagy most is az vagy, nem tudom, mert változott a véleményed róla. De azért nem irtózol tőle. Még meg is ölelt – vigyorgott. – De végeredményként úgy összegezte, hogy szép csaj vagy – most még jobban vigyorgott. – És most, hogy látlak, ebben nincs ellenvetésem.

- Hű – motyogtam.

- Te komolyan híres vagy és még nem találkoztál vele?

- Nem vagyok híres és találkoztam vele – cáfoltam meg mindkettőt, ám kissé elábrándoztam előbbi rövid kis „meséjén”.

- Oké, azt a találkát leszámítva.

- Mondd, szerinted is jó fej?

- Abszolút. Imádom, mikor olyan sokat röhögünk – nevetett fel. Azt szűrtem le a viselkedéséből, hogy eléggé nyitott, életvidám és kedves csaj. A beszéd persze nem esik nehezére. – A következő fotózásra elhozhatom magammal.

- Tessék? Jaj, dehogyis!

- Tényleg nem szeretnéd? – ráncolta a szemöldökét.

- Hazudtam volna neked?

- Ja, nem, csak fura, hogy mégis érdekelt, mit gondol rólad – mosolygott sunyin.

- Carin – forgattam meg szemeimet nevetve. – Csak kíváncsi voltam – vontam vállat.

- Menjünk vissza, nézzük meg a képeket, aztán majd még beszélünk – kacsintott rám, majd kézen ragadott. Így mentünk vissza a többiekhez.

10. Twitter-ügy

Drágáim, most nem beszélnék. :')
Mindenkinek Kellemes Olvasást.♥

- Dehogyis lettem híres, skacok. – nyugtattam meg őket. Mindketten szomorúan néztek rám. – Ezek nekem semmit nem jelentenek. Ugyanaz az Olivia vagyok, ti pedig a legjobb barátaim. – mosolyogtam rájuk.

Másnap 10:27

  Anyáékat is ideje volt beavatnom a „Justinnal találkoztam” történetbe, így meg is tettem. Először azt hitték, hogy az egészet kitaláltam. Úgyhogy végül a telefonszámot vetettem be annak bizonyítékául, hogy mindaz, amit elmondtam, igaz. Azt javasolták, én döntsem el, mit szeretnék, de nem mentem bele. Igaz, hogy a tánc az életem, de anyáéktól ennyire távol lenni és ilyen sokáig.. nem tudom elképzelni.

  Őszintén szólva, nagyon meginogtam Justinban. Nagyon szeretem őt, félreértés ne essék, csak teljesen más volt, mint ahogyan képzeltem. Közben lehet, hogy csak meg kellene ismernem közelebbről, de ez most úgysem fog menni, mert nem megyek vele a turnéra.

- Olivia, sikerült lefordítani? – csapkodott valaki előttem a kezével. Kissé megijedtem. – Min gondolkodtál? – sóhajtott fel megadóan Gertrude.

- Jaj, annyira sajnálom, Gertrude, csak… - kezdtem kétségbeesett magyarázatba, de igazából nem tudtam az okát annak, hogy miért kalandoztam el Justinon.

- Már csak fél óra van hátra – bíztatott. Volt már fél óra matekóra, aztán fél óra angol, majd fél óra történelem. Most pedig francia. Kissé meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Gertrude angolul, olaszul, spanyolul, franciául és németül is tud.

- Nem, nem az a baj – hajtottam le a fejem, s most igazán jól jött, hogy kiengedett hajam a szemembe lógott.

- Tartsunk pár perc szünetet vagy legyünk gyorsan túl rajta?

- Fura, hogy akiről azt gondoltad volna, hogy az életbe nem tudsz csalódni benne, most hirtelen mégis ez van – mondtam ki hangosan a gondolataim. – Neked volt már ilyen? – néztem fel rá.

- Hmm.. azt hiszem igen – mosolyodott el rövid tanakodás után. Az elmúlt másfél órában egyébként úgy megismertük egymást, mintha napokat töltöttünk volna együtt. Gertrude nagyon jó fej, szigorú, de mégis nevetve telt el az a másfél óra. Onnantól kezdett kicsit slamposodni, amikor fáradni kezdtem a matektól és a gondolataim kalandozni kezdtek, így nem fogtam a vicceket. – Jól tippelem vagy jól tippelem, hogy Justin Bieber az a személy, akiről névtelenül beszélsz most?

  Hát igen, talán kicsit túl jól is megismert…

- Csak az a furcsa, hogy olyan gyorsan kezdet el változni a véleményem. Esküszöm tegnapelőtt még ölni tudtam volna, hogy találkozzak vele. Ha most találkoznék vele, talán még a fejemet is elfordítanám – vigyorogtam.

- Azta – nevetett fel. – Nagy teljesítmény. Szerintem még mindig szereted, mint énekes, de személyesen nem biztos, hogy jól kijönnétek – váltott mosollyá.

- Te találkoztál már vele?

  Erre arcán a mosoly kicsit megingott, de ügyelt rá, hogy ne legyen feltűnő. Hát, mégis az volt.

- Mi az?

- Csak nem tudom, hogy beszélhetek-e erről – vonta meg vállát szomorúan.

- Hát, oké – tettem én is ugyanúgy. – Megbízható vagyok, efelől biztosítalak. De persze, ha nem szabad elmondanod, akkor nem – mosolyogtam rá. Erre felsóhajtott.

- De nem mondd el senkinek – figyelmeztetett, mire bólintottam. – Fél évvel ezelőtt elég gyakran láttam Justint, mivel Selena és ő.. hát hogy is mondjam.. kavartak – ingatta a fejét jobbra-balra.

- Jellemző.. a dúsgazdag poronty… - nevettem fel, de ekkor ledermedtem. Ezt nagyon nem kellett volna, Olivia. Még a szusz is megfagyott bennem, ahogy szemeztem Gertrude-dal és vártam, hogy mit fog reagálni. Lesütöttem a szemem és felkészültem a legrosszabbra. Ilyen szégyent, komolyan mondom…

- Tényleg nem csíped Selenát, ugye? – kérdezte baráti hangnemben. Erre csodálkozva néztem fel rá. – Ne aggódj, megértem, ha nem a kedvenced. Nem lehet mindenkit szeretni, nemde? – mosolygott.

- De azért mégis… - vontam vállat.

- Szerintem Justin is és Selena is nagyon jó fej. Egyikük sincs elszállva magától és mindketten tehetségesek.

- Akkor valószínűleg csak az én fülemet bántja Selena hangja – vontam vállat.

- Bármit mondhatsz rá, csak két dolgot nem. Az egyik, hogy nincs jó hangja, a másik, hogy Selena nem szép. Ezenkívül bármit állíthatsz róla.

- Folytassuk a fordítást – kerültem ki egyszerűen a kissé kínossá vált témát. Ne kezdjünk el arról papolni, hogy Selena szép-e, vagy sem… - Szóval az úgy van, hogy Il ya une table à côté d'une chaise.

- Et derrière la chaise?

- Le siège derrière les deux chaises – válaszoltam monoton hangon.

- Oké, ennyi képleírás elég volt.

- Merci! – hálálkodtam vigyorogva.

- Rien. Mais maintenant, nous continuons avec la leçon…

- Kitalálom – szakítottam félbe, mielőtt folytathatta volna. – Beszéd.

- Kezdheted is – dőlt hátra a székbe kényelmesen.

  Én pedig beszélni kezdtem a mára kapott témáról.

~*~

  A kíváncsiság manója szinte lyukat vájt az oldalamba. Folyamatosan arra akart rávenni, hogy nyissam meg azt az átkozott Twittert és keressek rá Justin lapjára. Megérintettem a laptop padját, az oldal pedig már töltött is befelé. Beírtam a keresőbe, hogy @justinbieber, a találatok között megjelent a név, mellette a kis fehér pipával. Meglett, de nem is haboztam, tudtam, hogy ő az.

  A tweetjeit megnézve egy csomó fanját retweetelte és sokszor mondott köszönetet nekik. Más celebeknél nem észleltem még ilyesfajta hálát.

  A szívem hirtelen megállt egy pillanatra, mikor megláttam az egyik tweetjét. Tegnap írta. „azon gondolkozom, vajon van-e Twittere a táncos lábú csajszinak?”

  Most ezzel tényleg rám akart célozni? Táncos lábú csajszi? Hát ez.. nagyonjó. Szóval már táncos lábú csajszi vagyok. Még nem is Olivia vagy valami. Chh, komolyan. Pedig tudja a nevem.

  Hirtelen ötlettől vezérelve feltekertem az oldal tetejére és az üres mezőbe írni kezdtem azt, amit abban a pillanatban eszembe jutott.

„@justinbieber igen, van Twitterem. és nem „táncos lábú csajszi”-nak hívnak.”

  Mielőtt végiggondolhattam volna, mit írok, el is küldtem. Abban biztos voltam, hogy nem fogja megkapni, viszont az eszembe jutott, hogy mi van, ha mások viszont látni fogják és bekövetnek? Mert biztosan látták az Ellen Show-t.

  Ezután megnéztem az üzeneteimet, a nekem küldött tweeteket és mindent, amit általában is szoktam.

Pár másodperce írt Ashley.

„te komolyan írtál Justin Biebernek? Oo”

  Óh, szuper. Ezt aztán hamar észrevette. Gyorsan gépelni kezdtem a választ.

„igen és remélem veszi a lapot, hogy nem vagyok táncos lábú csajszi”

  Válaszoltam úgy, mintha félvállról venném a dolgot, ám ez nem így volt. Bár tudtam, hogy Justin nem fogja észrevenni, valamiért titkon mégis szerettem volna. Pár perc múlva jött a válasz.

„abban biztos lehetsz, hogy el fog hozzá jutni. csak azért mondom, mert lefogadom, hogy azt gondolod, hogy nem fog. pedig el fog.”

  Ezen leesett az állam. Dehogyis fog. Hogy venne már észre, hiszen nem is követ, ráadásul van vagy 10 millió követője. Hogy a fenébe szúrna már ki pont engem?

„miért vagy ennyire biztos benne?”

  Reméltem, hogy erre a kérdésemre majd bővebben kifejti, hogyan is vehetne észre Justin.

„a Belieberek majd RT-nek és megírják Justinnak, hogy te vagy az. lehet, hogy a trendek közé is bekerül majd a neved. és ezt azért fogják csinálni, hogy hátha ezáltal majd őket is észreveszi Justin.”

  Hát ez gáz. Nagyon nagy gáz. Lehetetlen, hogy megtörténjen. Nem, nem akarom. Jaj, ha ez megtörténne… Nem. Nem fog megtörténni. Ó, a fenébe, ezt jól elrendeztem!

Most pánikolni kezdtem…

Kisebb szívbaj jött rám, mikor megcsörrent a telefonom. Gyorsan felvettem…

- Igen?

- Szia, Livia. Bruce vagyok – hangja vidám volt, mint mindig.

- Szia, Bru – köszöntem vigyorogva.

- Na, végre egyszer jó kedved van.

- Nem jobban, mint máskor – vontam vállat.

- Gondolom van ötleted, miért hívlak.

- Nem öltetem van. Tudom, mért hívsz.

- Figyelj, Olivia. Ez a fotózás tényleg nem kismiska. Maga a Vogue magazin kért fel minket, hogy találjuk egy profi modellt – hangjában kisfajta kérlelés hallatszott.

- A Vogue magazin? – haraptam ajkamba. Régi vágyam, hogy a kedvenc magazinom oldalairól tekintsek vissza magamra.

- Így van. Egy szobával arrébb vannak és éppen az általam ajánlott modellekről készült képeket nézegetik. Te is közöttük vagy.

- Na ne – esett le az állam. – Bruce, ez most komoly?

- Mondd, hogy elvállalod, ha téged választanak.

- Úgysem engem fognak.

- Meg fogom győzni őket, hogy téged válasszanak – ez fenyegetésként hatott.

- Bruce, vannak nálam sokkal profibbak.

- Oliv… - sóhajtott fel. – Megértem, ha a kisebb fotózásokat nem vállalod el, de ez a Vogue, könyörgöm. Csinálnak rólad pár tesztfotót, ami bekerül a következő havi újságba és, ha tetszik az olvasóknak, akkor felkérnek majd, hogy menj velük New Yorkba, Los Angelesbe, Londonba és Párizsba.

- Tessék? – vigyorodtam el. – Ne csináld, Bruce. Komolyan? – nagyon izgatott lettem. Úristen.. LA, London, NYC, Párizs.. álmaim városai.

- És ez még csak a kezdet lenne. Nagyon sokra vihetnéd ezzel. De csak, ha megpróbálod – tudtam, hogy mosolyog.

- Rendben. Elvállalom, ha kiválasztanak – mondtam azonnal.

- Köszönöm, csajos – hálálkodott.

- Bár nem hinném, hogy engem fognak…

- Pedig nekem van egy olyan érzésem, hogy igen.

  Valami zajt hallottam a háttérből.

- Itt vannak. Majd beszélünk – azzal már le is csapta.

  Húh.. ez durva. Komolyan megtörténhetne? Bejárni a kontinenseket, modellkedni és emellett ki tudja még milyen lehetőségek… Jaj, Bruce, kellett neked felcsigázni!

Ma 21:07

  Teljesen lesokkoltam az adatokon. Délután volt vagy 1100 követőm, most pedig 2401 lett. Hát azt meg hogy?

  Közöltem Ashleyvel is a tényt, ám a várt reakciója elmaradt. Azt vártam, hogy majd ő is teljesen meglepődik, de üzenetében, amit válaszként írt, ennek nyomát sem mutatta. Csupán közölte, hogy ő megmondta. Na, hát köszi.

  Elmagyarázta, hogy ez az egész dolog úgy történt, hogy a Belieberek látták a válaszom Justin tweetjére és mivel eléggé hihető a szöveg, amit írtam, így bekövettek...

- Komolyan nem hiszem el – az államat folyamatosan be kellett zárnom, mert mindig visszaesett. A fejemet fogtam hitetlenségemben.

- Most mondjam azt, hogy én megmondtam…? – vigyorgott Ash a kamerába.

- De Ashley, ez képtelenség… - tártam szét a karom, bár nem láthatta, mert az már nem fért bele a webkamba.

- Olivia, én megmondtam. Nézd meg, ott van a trendek közt a neved. Justin követ. A követőid száma is megduplázódott. Folyamatosan írnak neked. Bocs, ezt az utolsót talán kihagytam.

- De, basszus... nem lehetséges – álltam ki magam mellett. – Hogy a fenébe tudna már észrevenni?

- Oliv, nem fogom még egyszer elecsetelni – forgatta szemét.

- Rohadt szerencsés vagy, te csaj – Mike a tükörképem is lehetett volna. Én is úgy néztem ki, mint ő.

  Tehát Justin észrevett. Behalok, komolyan. És retweetelt, válaszolt, követett. Ez már sok(k).

A válasza.. egyszerre röhögök rajta és égőnek is gondolom.

„meglepő, hogy írtál nekem. nem gondoltam volna, hogy valaha is fogsz. lol. tudod, hogy bírlak, te kis táncos lábú csajszi”

Na, most erre mit kellene reagálnom? Egy, azért is így hívott, pedig tudtára adtam, hogy ne tegye. Kettő, bír…? Szuper, és ezt az egész világnak tudnia kell? És három.. hát.. az nincs.

- Olivia! – szóltak a mikrofonba erőteljesen.

- Mi az? – néztem rájuk meglepődve.

- Hányadik fellegfokon jársz már?

- Nem vagyok a fellegekben – nyújtottam rájuk a nyelvem.

- Válaszolj Justinnak – buzdított Ashley.

- Drágám, az nem fog megtörténni.

- Írj neki személyes üzit.

- Ja, majd válaszol is – forgattam a szemem.
  Ekkor jelzett, hogy újabb tweet érkezett Justintól. Kíváncsian rákattintottam.

„érdekes show volt. tetszett. főleg a fellépő csaj!!”

Ó, még a végén odarohanok, meg vissza.

- Csajszi, nézd már mit írt – röhögött Ash.

- Olvastam – püfögtem.

- Írj már neki. Légyszi, légyszi, Livia! – jóformán könyörgött barátnőm.

  Újabb tweet érkezett.

„örülök, hogy megtaláltam @OliviaM-t, a táncos lábú csajszimat. tényleg, srácok, hogy tetszett az Ellen Show?”

Azt hittem felrobbanok. Milyen kedves, hogy így emlegeti ezt a hülye „fellépés” baromságot. Tisztelet…

- Srácok, lehetne egy kérdésem? – óvatoskodtam.

- Mondd – vigyorogtak mindketten.

- Nos.. szóval… - dadogtam. Nem tudtam, mit fognak reagálni erre. És igazából én sem tudtam, hogy jut ilyen eszembe. Egyáltalán minek gondolkodok én ilyenen? – Szerintetek miért említ ennyit a tweetjeiben? – kérdeztem félénken. Remélem értik, mire gondoltam.

- Ez egyszerű. Én már megmondtam neked, hogy abban a pillanatban, mikor meglátott, beléd zúgott. Ennyire egyszerű – mondta Ashley komolyan.

- Értelmes választ várok – néztem vissza rá unottan.

- Örülnöd kéne, hogy ilyen nagy népszerűséged van – vigyorgott Mike.

  De engem zavar a tudat, hogy ennyiszer említett. Nem tudom, hogy más lányokkal hogy viselkedik, mindenesetre én úgy érzem, mintha úgy kezelne engem, mit egy friss ismerőst, akivel jó barátságot kötött. De nem. Én nem vagyok a haverja.

- Mondtam már, hogy hívott Bruce? – én sem tudom, hogy jutott eszembe.

- Nem. Na mi történt?

- A Vogue magazin tőlük kérte, hogy találjanak egy jó modellt. Bruce megkérdezett, hogy ha engem választanának, akkor elvállalnám-e. De nem tudom, miért választanának engem…

- Komolyan a Vogue magazin? – kérdezték meglepődve.

- Tuti, hogy téged fognak. Érzem – vigyorgott Ashley.

- Ó, menj már! Profi modellt keresnek. Tuti, hogy nem én leszek.

- Pedig te pont annyira vagy profi, amennyire ők akarják, hogy profi legyen a modell – kacsintott rám Mike.

- Kicsim, lefekvés – nyitott be anya. Ugrottam egy kisebbet az ijedségtől. – Holnap korán kell kelned. Jó éjt!

Mielőtt kérdezhettem volna, kiment. Hát, ez érdekes volt.

- Mi történt? – kérdezték egyszerre.

- Anya berontott és közölte, hogy lefekvés. Mi a fene üthetett belé? – gondolkodtam el.

- Majd feltétlenül hívj, hogy téged választottak-e vagy nem! Ja és mielőtt lemész, még írj Justinnak.

- Ashley… - nyöszörögtem – Már… - a képernyőre pillantottam - .. 5 perce nem írt. Tuti lement – kerestem kifogást.

- Ó, dehogyis! Még negyed óráig itt lesz.

- Dehogy lesz – legyintettem. - Na, jó éjt, srácok! Majd értesítelek titeket. És bocsi, Ashley. Ígérem, megkérem majd őt, hogy kövessen be téged – kacsintottam rá. Szeme felcsillant. Valahogy éreztem, hogy ez hiányzik neki. – Szeretlek titeket – küldtem puszit, majd kiléptem minden futó programból és kikapcsoltam a laptopot. Bebújtam az ágyba, kényelmesen elhelyezkedtem, így készen voltam az alváshoz.

  Ám tervem nem jött be. Gondolataim nem voltak még elég álmosak, most is élénken dolgoztak. Jelenleg azon törpöltek, hogy vajon milyen lenne újra találkozni vele? Felismerne? Á, nem. Nem hiszem. Miért is emlékezne rám? Na és vajon akkor is elkápráztatna gyönyörű barna szeme, mint múltkor?

  Ó, Olivia, hát miket mondasz te! Elkápráztat? Gyönyörű szem? Hát.. hú.

Vagy talán az a sok jó, amiket azért hallani róla és szemének a különös varázsa elég lenne ahhoz, hogy megszeressem annyira, hogy elfelejtsem azt az incidenst? Érdekes kérdés és be kell vallanom, kíváncsi lennék a válaszra…

9. Komolyan?!

Jó estét mindenkinek! :DD
Végre meghoztam a részt. Sajnálom, hogy ennyit késtem vele, de mindjárt itt a félév és tanulni kell. :/ Valószínű, csak hétvégente hozok részeket.
Sajnos nincs sok időm beszélni. Annyit szeretnék mindenképpen mondani, hogy ebben a részben remélem kisebb meglepetést tudok nektek okozni. Sokat agyaltam, de ez pattant ki a fejemből. Nekem eléggé bejön, remélem nektek is. :)
Kérhetek véleményt, hogy mennyire jött be?:))
Most nem hanyagoltam a részletezést, mert nem sok mindent akartam beletenni.
Azért remélem tetszik nektek.
Kellemes Olvasást. ♥

- Mit szólnál hozzá, ha mondanék egy ajánlatot? – jutott hirtelen eszembe.

- Általában az ajánlataiddal én járok rosszul, de mondd – nevetett.
- Egy alku lenne, így senki nem járna rosszul. Szóval, mi lenne, ha ti megengednétek, hogy magántanuló legyek, én pedig elvállalok egy fotózást? – vázoltam fel tervem.
- Egy. Már elintéztem mindent a tanulásoddal kapcsolat van, azon már nem lehet változtatni. Kettő. Én nem erőltetnélek semmire. Ha akarod azt a fotózást, akkor vállald el, ha nem, akkor ne. Ennyire egyszerű – mosolygott és belekortyolt a kávéjába, amit időközben csinált.
- Ezzel nem sokra mentem – haraptam ajkamba. – Mindegy, megyek – sóhajtottam, s miután feltápászkodtam a székről, a lépcső felé indultam. Vártam, hogy anya utánam szól, de nem így történt.

~*~

  Az egész estém abból állt, hogy forgolódtam az ágyamban. Sehogy sem volt kényelmes az egyébként mindig testhezálló, tökéletesen puha ágyam. Most valami miatt még sem kedvezett. Vagyis nem is az ágy nem kedvezett, hanem a hangulatom. Igazából nem is az ágyam miatt volt a gond, hanem hogy a hangulatom miatt nem éreztem puhának. Ezért nem tudtam aludni.
  Nagy megkönnyebbülés volt, mikor eljött a reggel. Az első mozdulatommal a telefon után nyúltam, majd mikor megtaláltam, a kezembe vettem. Az órám 8:13-at mutatott. Óh, királyság. Most már aludni sem hagy az iskolakérdés.
  Hanyagul az ágyba dobtam az iPhone-t, miután különösen könnyen kimásztam az ágyamból. Gyorsan felvettem a földön heverő zoknimat, melyen egy kis zsiráf van. Lehet dedósnak néztek, de szeretem a zsiráfokat.. Imádom ezt a zoknit.
  Utam ezután a fürdő helyett a laptopomhoz vezetett. Még tegnap hagytam rajta a lapot - amire rá vannak írva a tánclépések – és ez most jól jött, mert nem kellett keresgetni.
Tudom, hogy korán van a táncikáláshoz, de úgy volt most kedvem kitalálni pár új lépést. A billentyűzeten végigszaladt az ujjam és bekapcsoltam egy gyors zenét. Csak, hogy ne keltsek zajt, különösen halkra vettem a hangot.

  Táncolásom után leslattyogtam a földszintre, a nappaliban anya és apa beszélgetett látszólag egy komolyabb témáról.
- Sziasztok – sétáltam melléjük és mindkettőjüknek adtam egy puszit. – Mi a téma?
- Vázoljuk a jövő és az utáni hét programját – sóhajtott fel anya egy fáradt arckifejezéssel. Hát igen… elég nehéz megtervezniük egy hetüket, nem hogy kettőt.
- Bő negyed óra múlva megtudod a döntésünket a sulival kapcsolatosan.
  Apa szavai úgy értek, mint derült égből villámcsapás. A nagy táncolás közepette ez teljesen ki is ment a fejemből.
- Igen, igen, tudom – mosolyogtam el izgatottságomat tettetve. Könnyebb volt, mint elmagyarázni, hogy elfelejtettem.
  Ekkor megszólalt a csengő. Anya és apa összenéztek, elmosolyodtak, majd anya felpattant és az ajtóhoz sietett.
- Most kiderül, hogy hogyan döntöttünk – súgta apa, majd rám kacsintott.
- Jó napot, Mrs. White! – hallottam anya hangját, majd ezt követve egy ismeretlen hangot. A nő visszaköszönt és az ajtó bezárult.
  Értetlenül meredtem apára, aki csak mosolygott. Leszálltam a székről és óvatosan elindultam, hogy megnézzem a vendéget.
- Olivia! – szólt utánam apa. Megfordultam és a szék felé bökött. Megráztam a fejem és tovább mentem. – Olivia! – most hangosabb volt.
- Psszt – fordultam ismét hátra, s ujjamat ajkamra nyomva mutattam neki, hogy maradjon csendben.
  Ekkor hallottam lépteiket hangosodni, így sprintelve visszafutottam a székhez és levágtam magam. Igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
  Mikor belépett anya, oldalán egy 40 év körüli, jól öltözött nővel, érdeklődve fordultam feléjük.
- Ő lenne a lányom – mutatott felém anya. A nő elmosolyodott és felém közeledett.
- Olivia, ugye? – nyújtotta kezét. Kicsit furán néztem rá, de rögtön rendeztem vonásaim.
- Igen – ráztam meg a felém nyúló kezet.
- Jaj, nem említettem még. Livia-nak nem mondtuk el. Afféle meglepetés – szólt közbe anya.
- Ó, értem – bólintott a nő.
- Miről van szó? – néztem anyára gyanúsan. Aztán apára pillantottam, végül a nő szólalt meg.
- A szüleid engem kértek meg, hogy legyek a magántanárod, mivel – ha jól tudom – szerettél volna magántanuló lenni, én pedig elfogadtam – mosolygott.
- Tessék? – esett le az állam és elképedve bámultam a nőre. – Ez most komoly? - tereltem tekintetem anyára, majd apára, aztán megint anyára.
- Igen – bólintottak mosolyogva.
- Úristen! – vigyorodtam el és éreztem, ahogyan a boldogságtól megnő az adrenalin szintem, így késztetést éreztem, hogy felálljak és ugrálni kezdjek. – Köszönöm szépen – öleltem meg apát, mivel ő volt közelebb, majd anyát. – Istenem, ezt fel kell fognom – kaptam a homlokomhoz.
  Mindhárman felnevettek. Ennyire vicces vagyok? Sebaj, most ez a legkevesebb.
- A nevem Gertrude White. Kifejezetten magántanár vagyok. Mostantól, ha minden jól megy, egy darabig egymást fogjuk boldogítani – nevetett az eddig idegen nő.
- Én Olivia Mitchell vagyok, bár bizonyára már tudja – vigyorogtam egyfolytában.
- Azt is említsük meg, hogy nem akárkiről van szó – szólt közbe anya némi figyelmeztetéssel a hangjában, mintha egy fontos dolgot még nem említettünk volna.
- Mielőtt ezt megbeszélnénk, szeretném megkérdezni, hogy nem-e tegezhetnénk egymást? Egyszerűbb lenne mindannyiunk számára – mondta Gertrude.
- Persze, ha így jobb – mosolygott anya. – A férjem nevét még nem is említettem. Nate Mitchell – mutatta be apát anya, ezután apa és a nő kezet fogtak.
- Mi az a dolog, amit még nem mondtál? – néztem anyára kíváncsian.
- Nos... – hezitált, majd mély levegőt vett és kifújta. – Gertrude nem csak a te magántanárod,hanem egy másik lányé is – kezdett bele finoman. – Kicsit különböztök, mind korban, mind.. hogy is fogalmazzak.. na mindegy. Egyszerűbb lenne, ha elmondanám. Szóval.. Gertrude Selena Gomez tanára is – nyögte ki anya nagy nehezen.
  Megállt bennem az ütő.
- Tessék? – kérdeztem kínosan nevetve, de lassacskán eltűnt a jókedvem. Nagy gombóc került a torkomba, alig tudtam nyelni.
- Így van. Ezért lesz, hogy elmaradnak órák, máskor pedig tovább fog tartani, hogy bepótoljuk.
- Selena Gomez? – ismételtem a nevet.
- Jó vagy rossz dologként gondolsz rá? – mosolygott rám Gertrude.
- Hát… semleges. De Úristen.. Selena Gomez?! Hogy lehet ez..? – egyszerűen képtelen voltam felfogni. – Maga tényleg egy sztártanár? – néztem a nőre.
- Kérlek, te is tegezz, ha nem gond.
- Persze, Mármint nem. Vagyis… - dadogtam.
- Nyugodj meg. Ha amiatt aggódsz, hogy sokan ismernek engem, nincs rá semmi okod. Selenán, a családján és a csapatán kívül nem ismer senki.
- Nem aggódom emiatt, csak… - nem tudtam folytatni. Nem tudtam, hogy mi miatt is nehéz ezt felfognom. – Nehéz elhinni, hogy egy ekkora sztár tanára fog engem, egy senkit tanítani.
  Próbáltam felfogni és megemészteni az egész dolgot. Meg kell mondani nehéz volt. Nagy falatot kaptam be egyszerre.

Délután 5:27

  Leraktam a gabonapelyhes tálat a dohányzóasztalra és azon tanakodtam, hogy máris beavassam Ashley-t és Mike-ot abba, hogy magántanuló lettem, vagy még várjak? Hiszen, ha elmondom, akkor azt is el kell, hogy Selena Gomezt is Gertrude tanítja. Az pedig nem igazán lenne jó.  Selena Gomeztől már csak pár apró lépés vezet  Justin Bieber-ig, akivel nem nagyon szeretnék találkozni mostanság a múltkori húzása miatt.   Visszatérve, ha  - némi hátsószándékkal nézve – Ashley kitalálná, hogy segítsek neki egy találkozót szervezni Justinnal, na az sok lenne. Nem akarok semmi ilyet feltételezni az én kis drágaságomról, nagyon szeretem őt, nem azzal van a gond, csak azért mégsem szeretném, ha már az első alkalommal szívességet kellene kérnem Gertrudetól, ráadásul még a végén azt hinné, hogy csak azért választották anyáék őt, hogy így én megpróbáljak kapcsolatot teremteni a celebekkel.
  Húh, ebbe még az én fejem is belefájdult. Hogy juthatott ez most eszembe? Mindenesetre szerintem jól gondolom.

Vasárnap 13:09

  Éppen megjöttek a srácok és bele akartam kezdeni mondandómba, mikor megcsörrent a telefonom. A képernyőre néztem, ismeretlen szám volt.
- Igen? – szóltam bele.
- Szia, Olivia. Gertrude vagyok.
- Ó, szia Gertrude – kicsit fura volt tegezni, de ezt beszéltük meg. – Adódott valami gond?
- Nem, nincsen semmi. Csak azért hívlak, mert megbeszélhetnénk az órák időpontját. Most már tudok mondani pontos időt.
- Rendben, máris szerzek egy papírt – Ashley érdeklődve nézett rám, mire csak egy „majd elmondom” pillantást vetettem oda, s az íróasztalomhoz siettem. Az első kezembe akadó papírt megfogtam, majd egy tollat és felkészültem az íráshoz – Mondhatod.
- Hétfőn délelőtt 9-től 11-ig. Kedden fél 11-től délután 1-ig. Szerdán délután 3-tól 5-ig. Csütörtökön 9-től 12-ig – sorolta. – Pénteken nem lenne órád. Szombaton viszont délelőtt 10-től 12-ig. Vasárnap megint nincs órád. Jó lesz ez így neked?
- Persze – vágtam rá egyből. Végül is mi mást tehetnék?
- Rendben. Akkor holnap.. hétfő van, igen.. akkor holnap fél 9 előtt ott vagyok – egyeztette velem is és magával is.
- Rendben. Várlak – vigyorogtam.
- Így van. Szeretem a lelkesedést – nevetett fel. – Holnap viszem a könyveket, amik szükségesek.
- Rendben, köszönöm szépen.
- Ez természetes. Akkor holnap!
- Holnap – mosolyogtam.
  Elköszönés után leraktam a telefont és vigyorogva fordultam Mike-ék felé.
- Ez ki volt? – érdeklődtek kíváncsian.
- A magántanárom.
- Komolyan? Erről nem is meséltél!
- Tudom. Most akarok – sétáltam feléjük és visszaültem eredeti helyemre. – Arra kérlek titeket, hogy ne verjétek nagy dobra a dolgot és próbáljátok a lehető leghiggadtabban lereagálni – néztem rájuk komolyan.
- Hú, miről van szó? Csak nem Justin lesz az? – vigyorgott Ash.
- Nem. De... na – nem akartam nekik elmondani még a turnés dolgot. Túl sok lenne nekik egyszerre, meg még nem is tudom rá a választ. – Inkább mondom. Szóval a magántanárom Gertrude White és ő nem csak az én magántanárom, hanem… - mély levegőt vettem. – Selena Gomez tanára is.
  Erre mindkettejük szeme kitágult és csodálkozva néztek rám.
- Te-Jó-Isten. – szótagolta a szavakat Mike. – Az jó csaj – röhögött. Hát, igen, férfiből van. Ashley csak egy szúrós pillantással reagált az előbb mondottakra.
- Justin Bieberrel találkoztál és Selena Gomez tanára a te tanárod? Oliv, te most komolyan híres lettél? – tátotta el a száját Ashley.
- Dehogyis lettem híres, skacok – nyugtattam meg őket. Mindketten szomorúan néztek rám. – Ezek nekem semmit nem jelentenek. Ugyanaz az Olivia vagyok, ti pedig a legjobb barátaim – mosolyogtam rájuk.

8. Mi lenne, ha...?

Szia, mindenki! :D
Tegnap este elég sokáig ültem a gép előtt, hogy megalkossak egy elfogadható részt. :) Most éppen nem tanultam – igen még a szünetbe is kéne :/ - , így volt időm felrakni. :)
Az előző „Justinosabb” részhez képest ez most „Justin-mentes” rész lett. De! Már kiötlöttem a módját, hogyan hozzam össze őket megint, mármint csak találkozás szempontjából, viszont az még szerintem nem most lesz. :DD
Viszonylag hosszú lett és van benne nagyobb dolog is. Igazából nem tudom, milyen a hangulata, mert én nevetve írtam és olvastam vissza a jó részeket. Nagyon jó kedvem volt, mikor írtam és hát mikor visszaolvastam, akkor eszembe jutottak a dolgok és akkor is nevettem. Így tényleg nem tudom, hogy milyen. :DD
Ja és még valami… Iszonyatosan örülök, hogy átléptük a több, mint 1000 megtekintést! :))
Na, nem is beszélek többet.
Kellemes Olvasást Mindenkinek! :)

 

- Anya…én… - kezdtem óvatosan. – Magántanuló szeretnék lenni. – néztem rá a legtöbb magabiztosságomat összeszedve.

  Pár pillanatig csak nézett rám édesanyám, majd szemöldöke feljebb csúszott, láttam rajta az aggodalmat és féltést.
- Mi történt? – simogatta meg az asztalon lévő kezemet.
- Hosszú – sóhajtottam.
- Magyarázat nélkül nem egyezek bele. De az is lehet, hogy magyarázattal sem. Úgyhogy jó érvvel huzakodj elő – mosolygott, ám ez csak arra volt jó, hogy álcázza ijedségét.
- Belefáradtam ebbe az egész játékba. Az elején még jó mókának látszott, hogy eljátszok egy valakit, aki nem én vagyok, azután már unalmassá vált, most pedig már nem megy. És ott van April is.. – panaszkodtam gondterhelten. Tudtam, hogy ezt a lehetőséget kell megragadnom a célom eléréséhez, mert másodjára már nem fogja olyan komolyan venni, mint most. De egyébként nem túlzok.. tényleg elegem van ebből.
- Mi van April-lel? – csodálkozott.
- Egy hülye picsa – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
- Olivia… - szólt rám halkabban.
- Akkor is – nyavalyogtam.
- Mit csinált?
- Megint ugyanazt, mint először.. – tudtam le ezzel a mondattal. Nem volt szükség hosszabb magyarázkodásra, mert anyával mindent megosztok és ő is velem. Persze az alkalmak legtöbbjén én osztok meg vele mindent.
- Na ne – esett le az álla.
  Erre csak bólintottam és mély levegőt vettem.
- Simán el tudnék tűnni a suliból, hidd el, senkinek sem hiányoznék – vontam meg a vállam. Ebben azért nem voltam ennyire biztos, mert szerencsére van jó pár barátom, de meg tudnám oldani.
- A-a, azt már nem – rázta meg a fejét hevesen.
- De anya.. – kezdtem volna.
- Eltűnni nem fogsz, csak eljönni onnan – mosolyodott el.
- Istenem! Komoly?! – hirtelen nagy vigyor terült el az arcomon.
- Nem. Még nem – csillapított rögtön a boldogságomom. – Ez nem csak úgy megy. Alszok rá egyet, rendben? A holnapot még úgyis kibírod, úgyis hosszú hétvége van. Addigra eldöntöm.
- Rendben, anya – álltam fel az asztaltól. – Tudom, hogy jól döntesz. Bízom benned – tettem vállára a kezem, s eljátszottam, amit mindig szoktam. Ez amolyan kis ráadás a siker érdekében. – Nagyon szeretlek kedves, édes, egyetlen anyukám – öleltem meg szorosan és egy puszit nyomtam arcára. – Most megyek. Szia – intettem egyet, s fapofával kimentem a konyhából. Utoljára még hallottam egy halk kuncogást. A lépcsőhöz érve én sem bírtam tovább, engem is elkapott a nevethetnék.

~*~

  Reggel nagy ásítások közepette próbáltam elhitetni magammal, hogy anyáék jól döntenek és kivesznek a suliból. A puha ágyamból ez nem is tűnt annyira hihetetlennek. Reménykedtem, hogy talán mégis magántanuló lehetek.
  Kelletlenül bár, de kikecmeregtem az ágyból, és egyből a fürdő felé vettem az irányt. Lassú mozdulatokkal fésültem ki a hajam, majd ugyanilyen lassan mostam fogat is. A kanapéra kikészített ruháimat úgy akasztgattam magamra, mintha egy csigák számára rendezett versenyen lennénk. Mai öltözékem egy egyszerű póló-farmer-ing összeállítás volt.
  Miután felöltöztem, leslattyogtam a lépcsőn. A szokásoshoz híven óriási csend volt a házban. Sosem értettem a szüleimet, hogy minek ekkora ház négy személy részére. A nővérem, Audrina úgysem fog már velünk lakni.
  Utam a konyhához vezetett, ahol megtaláltam az említett személyeket.
- Sziasztok – köszöntem eléggé semleges hangnemben. Mindhármuknak adtam két-két jó reggelt puszit. – Hogy aludtál anya? – kérdeztem némi hangsúlyozással.
- Kérdezd meg apádat is – mosolyodott el.
- Szóval beavatott? – kaptam tekintetem apára, s átkaroltam a vállát, és mosolyogva néztem rá.
- Veled is ezt csinálta tegnap? – nézett anyára nevetve, miközben rám mutatott.
- Óh, velem még rosszabb volt! – nevetett ő is.
- A mai napot úgyis itthon töltöd. Még a hétvégén eldől, rendben? – paskolta meg a vállán pihenő kezemet.
- Persze. Végül is egy nap szenve… na mindegy – legyintettem.
  Anya elém rakta a reggelimet, amit majd a szobámba elfogyasztok, mert ők úgyis mennek dolgozni. Elindultam a lépcső felé és megfordultam.
- Sziasztok! – kukkantottam vissza a konyhába.
- Szia! – köszöntek egyszerre.
  Felbattyogtam és megettem a reggelimet. Kicsit elfoglaltam magam, majd levittem a tányért a konyhába és öntöttem narancslevet. Halkan lépdeltem a lépcső felé, majd lépteimet szaporáztam, s már a lépcső közepénél jártam, mikor halottam valamilyen nyikorgást. Azonnal megtorpantam, s egy pillanatra elfogott a félelem.
  Végigpásztáztam mindent, de senkit sem láttam. Síri csend volt, de az ilyen nagy, üveges házban az efféle csendek elég ijesztőek, akármennyire is otthonos a berendezés.
  Éppen indultam volna tovább, mikor megint hallottam a nyikorgást.
- Van itt valaki? – csúszott ki a számon, de még én is hülyének éreztem magam. Elhatároztam, hogy erőt veszek magamon és megnézem merről jön a nyikorgás. Elvégre nem kéne betörőnek lennie, mert én magam riasztóztam ki a házat pár perce.
  Óvatosan lejöttem a lépcsőről, s abba az irányba mentem, amerről a hangokat hallottam. A konyhába kötöttem ki. Áh, szóval tuti le akarnak késelni.
  Amikor beértem, megpillantottam a résnyire nyitott ablakot. Azonnal megkönnyebbültem. Már csak az volt a rejtély, hogy hogyan nyitódott ki. Ezzel már kevésbé foglalkoztam, gyorsan becsuktam és felfelé vettem az irányt.
  A szobámba érve letettem a poharat, s abban a minutumban megcsörrent a telefonom. Hirtelen elfogott az izgalom, lehet anya az. Gyorsan előkaptam a zsebemből és azonnal felvettem.
- Igen? – szóltam bele izgatottan.
- Kicsicsaaaj! – majdnem, hogy ordított a telefonba Bruce.
- Bruuuce – nyafogtam. Hát ez nem jött össze..
- Hát így örülsz nekem? – kapta fel a vizet.
- Bocsi, mást vártam – vontam vállat, mintha látná. – Na miujság? – mondtam valamivel vidámabban.
- Van számodra egy ajánlatom – mondta izgatottan.
- Az elmúlt 2 hónapban majdnem minden nap felhívtál ezzel a dumával. Nem unod még az örökös nem válaszom? – nevettem fel.
- Addig hívogatlak, amíg el nem fogadod.
- Szerintem akkor sok lesz a telefonszámlád – vigyorogtam, s leborultam az ágyra.
- Megéri – mondta. Elképzelem, ahogy most kacsint.
- Na akkor mondd. Bár tudod, mi lenne a válaszom, de meghallgatlak. De csak azért, mert nincs itthon senki és unatkozok – hecceltem.
- Ó, édesem, de sajnállak – játszotta el. – Látod, ha elfogadnád az ajánlatom, akkor nem unatkoznál sohasem.
- Rendben, még ma, Bruce – forgattam meg a szemem.
- Ja, hogyne. Szóval, szeptemberi fotósorozatot akarunk készíteni, és mindannyian téged találtunk a legalkalmasabb modellnek.
- Aha. Múlt hónapban is ezt mondtad, csak akkor augusztusit akartatok csinálni – forgattam újból a szememet.
- Akkor is te lettél volna a legalkalmasabb. Most is te vagy. Mindig te vagy. Nem tudom miért nem akarod tovább csinálni ezt az egészet, Livia – hangjában kétségbeesés és kiadós dorgálás volt.
- 13 fotósorozat után még mindig nem mentem semmire. Minek strapáljam magam akkor? – egyszerűen csak megvontam a vállam.
- Kiscsaj, hülye vagy? Azok a fotósorozatok profik.
- És mire mentem vele, Bruce? Tudod mit? Szerintem hagyjuk.
- Olivia! – hallottam meg anya hangját.
- Megjött anya. Szia – mondtam Bruce-nak, majd válaszra sem méltatva ki is nyomtam. Próbált szegény tiltakozni, de mind hiába. – Megyek! – kiáltottam anyának, majd felálltam, és szinte rohantam is lefele.
Mint általában, most is a konyhában találtam meg.
- Hogyhogy már itthon vagy? – léptem mellé és egy óriási cuppanós puszit adtam neki.
- William felvett egy gyakornokot, és mivel már a héten túlóráztam, így hazaengedett – anya divattervezőként dolgozik a cégnél, ami jelenleg a híressé válás útján van.
- Szuper. Na és tudod már a választ? – tértem rá a lényegre.
- Holnap reggel fél kilenckor megkapod az áhított válaszod – vigyorgott rám.
- Áh, ne mááár – nyöszörögtem. – Még egy nap? Legalább annyit mondj, hogy jó vagy rossz?!
- Majd azt te eldöntöd – mosolygott.
- Köszi – húztam el a szám.
- Milyen volt a napod?
- Átlagos, mint mindig. Bruce már megint zaklatott az állásajánlatával – mondtam unottan.
- Ha engem kérdezel, szerintem is hülyeség lenne abbahagynod. Tiszta modellalkat vagy, a nővéred is ebben a szakmában mozog, az apád pedig akár a fotósod is lehetne. Minden megvan. Más lányok csak álmodoznak erről.
  A helyzet az, hogy igaza van. Audrina, a nővérem már 9 éves kora óta modellkedik. Apa meg fotós Bruce cégénél. Így mikor én is modellkedtem, szinte egész nap találkoztam apával.
- Mit szólnál hozzá, ha mondanék egy ajánlatot? – jutott hirtelen eszembe.

Boldog Új Évet Mindenkinek! :))

Nos, hát az a helyzet, hogy a másik blogomon már írtam egy rövidke kis üzenetet számotokra. :) De mégsem mondhatom, hogy menjetek oda és olvassátok el. :D
Kezdeném gyorsan azzal, hogy 'pár szó a történetről'..:) Szóval, a következő rész nem tudom mikorra várható, de valószínűleg még pihizek egy kicsit. Még nem kezdtem bele, de már megszületett a kép a fejembe. Ígérem nagyon igyekszem vele!:)
És akkor amiért írok, az az lenne, hogy Mindenkinek Nagyon Boldog Új Évet Kívánok!! ♥  Visszatérve még a karácsonyra, remélem elégedettek voltatok az ajándékokkal, és ti is szép ajándékokat adtatok.:) És azt is remélem, hogy a fátok alatt Justin volt. :DD

Nagyjából ennyit akartam.:)
Sürgetem magam a következő résszel.