25. Zongoratermi történések

Halihóóó, emberkék! ♥:)
Gyorsan el is mondanám, hogy a címen ne nevessetek, tudom, hogy borzalmas:D De nem jutott eszembe semmi jó.
És akkor örömmel bejelentem, hogy a fényévekkel korábbi jelentkezésem óta ismét itt vagyok:) A suliban sok dolgozatot kikaptunk, írtunk is jó pár dologból, közben magándolgokat is el kellett rendeznem, egyszóval minden összejött, ez a magyarázata a hosszas kimaradásomnak.
Annyira örülök, hogy megjött a kedvetek a kommenteléshez:’) Ez maradjon csak így, mert nagyon jól esnek a szavak:))

Túl sok mindent nem akarok most írni, csak még annyit, hogy ezt a részt elég nagy hangulatingadozások közepette írtam, de befejeztem. Ennek viszont az az „ára”, hogy a saját érzéseim is kihatottak a részre és a szereplők is meglehetősen olyanok voltak, mint én:D De aztán rájöttem, hogy ezt még jóra is fordíthatom, úgyhogy ma úgy döntöttem, hogy nem írom meg újra:)

És akkor…
Kellemes Olvasást.♥

- Jó a kártyám, nem? – vigyorodtam el hangulatoldásképpen. Végighúztam az érzékelőn a plasztik tárgyat, majd visszacsúsztattam farzsebembe és benyitottam az ajtón.

- Nem is tudom, kitől van. – zárta be maga mögött a bejáratot, szintén elvigyorodott, akárcsak én.

  A zongorához sétáltam, leültem a kellemesen kemény székre és eltöprengtem a billentyűket bámulva. Ez az eltöprengés leginkább abból állt, hogy az engem körülvevő zajokra próbáltam összpontosítani. Igyekeztem eldönteni, hogy mit csinál a magam mögött hagyott fiú; utánam jön vagy amint bejött, ki is fordult. Bosszantó volt, hogy nem észleltem semmit. Még csak szuszogást sem. De nem akartam feladni. Én már megtettem a nehezét, hiszen miattam vagyunk itt. Azt akartam, hogy a beszélgetést ő kezdje, mivel az ő érdeke, hogy megismerjem, nemde?

  Ujjaimat lágyan végighúztam a fehér billentyűkön és próbáltam úgy tenni, mintha egy otthonos környezetben lennék, kicsit sem feszült állapotban. Az utóbbiban kevésbé voltam sikeres. Sajnos még mindig nem tudom elengedni magam, mikor egy légtérben vagyok vele. Vagy nem is az a baj. A baj inkább az, hogy egy légtérben vagyok vele kettesben. Nincs itt senki, akiről elvárhatnám, hogy kihúzzon a kínos pillanatokból. Nekem kell egyedül megoldani a helyzetet.

- Oké – pattantam fel a helyemről. Szavam a gondolatomra volt válasz, de egyben elővezette az elkövetkezendő kimondott gondolataimat is. Megfordultam, valahogy éreztem, hogy az ajtónál áll. Keresztbe font karral és lábbal, sunyin mosolyogva. Utálom ezt. Ezt az egész helyzetet. – Ha már egyszer idejöttünk, legyen értelme. Nem akarok kimaradni a semmiért. Beszélsz vagy mehetek? – határozottan tártam elé két választási lehetőséget, nem állt módomban ettől eltérő választ elfogadni.

- Csak vártam, hogy mikor kérsz meg. Elvégre te akartál beszélgetni vagy rosszul emlékszem? – elrugaszkodott az ajtótól és laza testjárással felém közeledett. Másfél méterrel előttem végre megállt, ami bár kevés volt, de roppant örültem neki, mert már megijedtem, hogy még tovább akarja csökkenteni a távot.

- Arról még a sarkadra állhatsz – ezt a választ jobbnak találtam, mint egyetérteni vele.

- Ha megtettem volna, az lett volna a baj. Mindegy, mit csinálok, neked az baj – komoly volt, mosolya is eltűnt, de szemében láttam, hogy bár tisztában van mindezzel, mégsem sértődött meg érte.

- Felejtsük el – javasoltam.

- Amint alulmaradsz, felejtsük el? – folytatta a kötekedést.

- Veled nem lehet komolyan beszélni – feladván a küldetésemet egy sóhajjal az ajtó felé indultam. A baj csak az volt, hogy míg én megtettem a köztünk elterülő másfél méternyi távot, neki volt ideje kapcsolni, így semmi esélyem nem volt a távozásra.

- Ne add fel ilyen könnyen – állt be elém, épphogy nem sétáltam belé. Dühödten néztem fel rá. – Mindig addig kell kiállni magadért, míg el nem fogadják az akaratod.

- Átmegyünk lelkizésbe?

- Egy tanács miért lelkizés? Ezek szerint én minden percben lelkizek, csak mert ellátnak tanácsokkal? Nem – képletes kérdésére meg is adta a választ, amelyre én nem is tudtam volna mit mondani.

- Volt már bajom abból, hogy túlságosan kiálltam magamért – magyaráztam ki magam.

- Akkor ülj le és meséld el. Azért vagyunk itt, nem? – vonta fel a szemöldökét, szemei felcsillantak. Újra sikerült elmerülnöm a barnaságában, csakúgy, mint múltkor. Akkor történt először és talán azóta sem volt ilyen mély.

- Tudod mit? Igazad van – léptem hátra egyet és egy nagyon rövid szemezés után leültem a zongoraszékre. Kedvesen elmosolyodott, majd becserkészte a zongora túloldalán lévő pótszéket és leült elém, persze meghagyva a szükséges távolságot.

- Akkor? Hallgatlak – szólalt meg halkan hosszas némaságom után.

- És mit meséljek?

- Mesélj arról, hogy milyen volt az életed, mielőtt idejöttél – persze, jobb témát nem is találhatott volna. Miért is ne pont a legnehezebbe vágjunk bele?

- Az életem eléggé érdekes. Kissé érthetetlen és én sem mindig tudom, hogy mi miért történt.

- Miért érzem azt, hogy ez az én életemre is tökéletesen jellemző? – elcsodálkozott, akárcsak én. A végén apró mosollyal mutatta, hogy inkább érdekesnek találja, mintsem kellemetlennek.

- Nem egyszer volt olyan, hogy mások irányítottak. Egészen kicsi korom óta modellkedem, az apukám annál a cégnél dolgozott, ahol legtöbbször készültek rólam képek, anya szintén nagy szerepet töltött be az irányításokban. Mindig kontroll alatt voltam és mindig volt valaki, aki figyeljen rám. Nem jó, ha nincs senkid, de az sem, ha mindig van valaki az oldaladon – gyorsabban jöttek a szavak, mint vártam. Máris belemélyültem az emlékekbe, de innen tovább nem tudtam folytatni, mert olyan részhez értünk, amit nem biztos, hogy meg szeretnék vele osztani.

- Nekem pont, hogy alig volt valakim. A szüleim elváltak.. – ekkor nagyot nyeltem. - ..a nagyszüleimnek kellett néha kisegíteniük anyagilag, házunk is sok volt. Volt olyan év, mikor nem is mondhattam igazán, hogy „hazamegyek”, mert folyamatosan váltogattuk a lakhelyünket. És valójában ennyim volt: az anyukám, a nagyszüleim, meg a hangszereim.

  Megdöbbentő volt ezt hallani. Párat pislognom kellett, mire felfogtam. Teljesen más volt ezt az ő szájából hallani…

- Mesélj még – csúszott ki a számon. Meglepődtem, de már nem akartam visszaszívni.

- Legközelebb mesélek még. Ne pocsékoljuk az én unalmas élettörténetemre az időt – kuncogott fel. – Folytatod a tiéd? – noszogatott izgatottan. Lehajtottam a fejem, időt próbáltam nyerni gondolkodásra, így hajam végével kezdtem játszadozni. Gondolatom témája az volt, hogy elmondjam-e vagy sem. De végül is ő elmondta, mi történhet, ha én is elmondom? Így hát felpillantottam rá, hogy beszédbe kezdjek, éppen jókor, mert pont ő is meg akart szólalni, de gondolom csak a szokásos „ha nem akarod, nem kell” témát lökte volna.

- Mikor 12 éves voltam, a dolgok rosszra fordultak. Még mindig emlékszem, milyen érzés depressziósnak lenni. Szóval az történt, hogy a szüleim folyton csak veszekedtek, mindig találtak egymásban valami kivetnivalót és ez addig fajult, hogy egy nap bejelentették: „Beadtuk a válópert.” – idéztem szó szerint édesanyám hangját.

- Tudom milyen érzés az egyik szülő nélkül felnőni.

- Nekem mégsem kellett megtapasztalnom – mosolyogtam. – Nem váltak el. 5 nappal később meggondolták magukat és mielőtt továbbkerült volna a papír, visszavonták. De ez a pár nap nekem elég volt. És igazából azért vonták vissza, mert látták, ahogy szenvedek. Így úgy döntöttek, hogy megpróbálják tovább is együtt. Megtanulták kezelni a másik hibáját – újra – és több időt szakítottak egymásra. Egy jó dolog volt az egészben: rajtuk keresztül megtanultam, hogy mit ne tegyek, ha kapcsolatom van – nem törtek rám semmiféle sírógörcsök vagy valami egyebek, mert nekem ez a visszaemlékezés szerencsére már alig fáj. Csupán rossz emlékként lappang bennem.

- Akkor te szerencsés voltál – sóvárgó tekintettel nézett rám, de emellett volt még valami, ami megdöbbentett. Irigység. Igen. Irigyelt. És ez jól esett. Hogy egy ekkora világsztárnak nincs meg valami, ami nekem megvan. Először jó érzés volt, de aztán belegondoltam, hogy neki milyen rossz lehetett apa nélkül felnőni és rögtön másképp láttam a helyzetet.

- Mondhatni – bólintottam rá és vártam, hogy mondjon még valamit, mert nem szándékoztam elmondani életem azon részét, mikor a „kettős énemmel” éltem együtt, legalábbis egyenlőre nem.

  Láthatólag ő is rám várt, így ismét csend állt be közénk. Egyszerre mosolyodtunk el, végül ő szólalt meg.

- És hogy kerültél ide? Úgy értem, hogy talált rád a Vogue?

- Az ügynökségnél, ahol modellkedtem, volt és még mindig van is egy nagyon jó barátom, Bruce, és őt kereste fel valójában a Vogue. Bruce pedig meg van húzatva velem, fogalmam sincs miért, de nagyon szerette volna, ha én nyerem el a megtiszteltetést, hogy kiválasztanak. És meg is történt. A fotózáson találkoztam Carinnal és mint kiderült, anya egyik régi nagyon jó ismerőse. Ez már csak egy pont volt az i-n, hiszen ezelőtt sok olyan dolog történt, ami nagy változást hozott az életembe.

- Mint például? – kérdezte azonnal.

- Komolyan érdekel az unalmas élettörténetem? – használtam szavait mosolyogva.

- Igen – bólintott határozottan.

- Mint például az, hogy magántanuló lettem és Selena Gomez tanára lett az én magántanárom, hogy találkoztam Justin Bieberrel, hogy a nagy Justin Bieber írt Twitteren, hogy beszélő viszonyban vagyok Justin Bieberrel, aki miatt eddig ölni tudtam volna, de ez alábbhagyott és nem utolsó sorban beindult a modellkarrierem. „Csupán” ennyi – vigyorodtam el a végén.

- Milyen gyakori szereplő lett ez a Justin Bieber az életedben – tettetett meglepődöttséget, majd elmosolyodott.

- Meglehetősen… - helyeseltem bólogatva.

- Bánod? – szegezte egyenesen a szemembe a kérdést.

- Erre a kérdésre még nem tudok válaszolni – ez félig igaz volt, de félig csak kibúvó az igazi válasz alól.

- Én tudom, hogy nem fogod megbánni – kacsintott rám, mire nagyot néztem, de a végén nevetésben törtünk ki.

- Oooké – húztam el a szót, majd ajkamba harapva fojtottam el a nevetést.

- Beszéljünk valami vidámról. Hány pasid volt eddig?

  Nem tudtam, hogy ezt most viccnek szánja vagy komolyan kérdezi.

- Ez olyan vidám téma? – néztem értetlenül, majd felkuncogtam. – Egyébként 4.

- 18 éves vagy, ugye?

- Nem, 16.

- 16?? – kitágult szemmel meredt rám.

- Valójában 1 hónapja töltöttem a 18-at – vontam vállat egyszerűen, majd elnevettem magam. – Ha láttad volna magad! – erre gondolva még jobban nevetni kezdtem.

- Komolyan megijedtem. Ne csinálj ilyet! – vágta be a durcit, ami abból állt, hogy keresztbe vonta a kezét mellkasánál és lehajtotta a fejét, így nézett fel rám. Oké, bevallom, ebben a pózban nagyon cuki volt. Khm.. hogy mi?? Olivia, te tényleg ezt gondoltad? Hmm.. mikre nem vagyok én képes mostanában..!

- Te is csináltál már velem ilyet – rántottam vállat. – Egyébként miért kérdezted?

- Csak hogy bemérjem, mennyire vagy pasi faló – vigyorodott el.

- Mondja ezt egy nőfaló – forgattam a szemem.

- Mi? Én nem is vagyok az – elképedve nézett rám.

- Te is tudod, hogy de. Hány barátnőd is volt eddig?

- Hmm.. nézzük csak – ujján kezdett számolni. Mikor már a 9.-et nyitotta fel, rendesen meglepődtem. Felpillantott rám, elvigyorodott. – 3 – mondta végül. Most ő nevetett arckifejezésemen, mire én csak egy fintort vágtam. – Vagyis ha úgy nézzük, 3 és fél – komoly lett, elnézett a távolba.

- Miért, kentaurokkal is randizol? – kérdeztem cinikusan.

- Jaj, nem úgy értem – nézett rám. – Az a fél.. nos…

- Az a fél Selena – mondtam ki. Azonnal meglepődtem. Ez valójában a gondolatomban született meg, nem szándékoztam kimondani, de a megdöbbentségtől, amit gondolatom okozott, nem tudtam kontrollálni magam.

- Eltaláltad – mondta halkan, fejét lehajtotta.

- Szóval akkor jártok – jelentettem ki könnyedén.

- Ez a gond. Ő nem akarja, én meg.. hát…

- Te meg akarod. Értem én – fejeztem be helyette. – A rajongók biztos örülnének.

- Nem, nagyon nem – fintorgott. – De, figyelj, hagyjuk inkább ezt az egészet. Én gondom, még véletlenül sem akarlak terhelni – sunyi mosollyal próbálta elrejteni érzéseit. Igenis láttam rajta, hogy szívesen kibeszélné magát, sőt azt is láttam, hogy fáj neki ez a dolog. Persze, megértem, Selena Gomez nem csúnya csaj. – Már ha ilyen szépen elhelyezkedtél a zongora előtt, ideje, hogy játssz is rajta – váratlanul ért kérése, én már el is felejtettem, hogy még azzal is tartozom.

- Justin, nagyon muszáj? – görbítettem le a szám, nyűgösen döntöttem oldalra a fejem.

- Semmi sem muszáj, de örülnék neki – mosolygott kedvesen. – Az én számaim közül tudsz valamit?

- Nem – mosolyodtam el kínosan.

- Ja, oké – most pedig ő. – Akkor játssz akármit. Lassú, gyors, bármi.

- Nem, Justin, nem szeretnék – hajtottam le szégyenlősen a fejem. Vártam, hogy erősködni kezd, de nem történt semmi. A pillanatok gyors telte után sem. Így kénytelen voltam felnézni rá. Mikor megtettem, elmosolyodott, de nem akárhogy! Mosolyában keveredett a sunyiság, a cukiság és a félénkség is, ehhez kapcsolódott az oldalra döntött fej és az ajkait harapó fogak. Újabb olyan arckifejezés, amire azt mondom: igen, ez tetszik.

- Gyorsat – mondtam halkan, mire arcmimikája rögtön boldog mosolyt formált, amire én csak megforgattam a szemem és a zongorához fordultam. Lábammal megkerestem a pedált, ujjaimmal a kezdőhangokat. Épp mikor lenyomtam volna a billentyűket, meggondoltam magam a dalt illetően. Nem, az nem ide illik. Inkább játszom azt.

  Megkerestem az újonnan kigondolt dalomnak a kezdőbillentyűit, majd nagy levegőt vettem, megpróbáltam a lehető legjobban kizárni a tényt, hogy Justin Bieber ül mellettem és úgy fogtam fel az egészet, mintha magamnak játszanék.

  Az első hangok lejátszása után rápillantottam, reakciójára várva. Meglepődött, de egyben kíváncsi is volt. A billentyűket kémlelte, mikor pedig fenézett rám, én néztem vissza a fehér és fekete mozgó testekre.

  A refrén első eljátszása után jött az összekötő dallam. Átadtam magam a zenének. Úgy ahogy sikerült megfeledkeznem a mellettem ütő, engem vizslató fiúról. Megnyugtató volt ilyen sok kihagyás után végre újra játszani. Aztán mikor újra jött a refrén, a zongora hangja mellett énekhangot is meghallottam.

Csukott szemem magától nyitódott ki és fordult a hang irányába. Justin felől jött. Ő énekelte a refrént. Belehibáztam. De gyorsan javítottam. De hogyhogy hibáztam? Ebben a dalban még sosem sikerült hibát ejtenem, ha mégis, az is maximum egy félrenyomás volt, de most egy teljes akkorddal tértem el az eredetitől. Nagyot nyelve koncentráltam rá a billentyűkre, nem pedig az ő hangjára. Egy pillanatra begörnyedtem, hogy megelőzzek egy újabb hibát és ezúttal sikerrel jártam.

  Végigvittem a dalt, az utolsó refrént már nem énekelte. Érzékeltem, ahogy ritmusra mozogtatja a lábát, kezével combján dobol, sőt szemem sarkából még azt is láttam, hogy felsőtestével is átérzi a zenét. Örömmel töltött el, hogy nem csak engem jár át a zene által adott energia, mikor játszom, hiszen ez azt jelenti, hogy ha nem is mindent, de valamit jól csináltam.

  Az utolsó, halk hangok befejezte után megvártam, míg kicseng a legeslegutolsó is, majd kezemet levettem a billentyűről, kicsivel később pedig lábamat a pedálról. Mély levegőt vettem és felé fordultam. Pár pillanatig csak néztük egymást, majd mosolyogva, elismerően megtapsolt. Ezen csak felkuncogtam és zavartan lehajtottam a fejem.

- Nem szükséges, de köszönöm – mondtam, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ekkor vettem csak észre, hogy szívem hevesen vert az izgalomtól. Tényleg izgultam volna?

- Jobban játszol, mint gondoltam, Olivia. Nagyon durva, ahogy bele tudod élni magad. És komolyan.. tényleg profin csináltad – sorolta hitetlenkedve.

- Közel sincs a profihoz, Justin – ellenkeztem. – Mindenesetre köszönöm – mosolyogtam rá.

- Játssz még valamit – csúszott előrébb a széken, mohón nézett rám.

- Mi? Dehogy – ráztam a fejemet erősen ellenkezve, kínosan elnevettem magam.

- Kérlek, Oliv – harapott ajkába szomorúan. Mi van, ez a gyerek nem érti, ha azt mondom, hogy nem? – Légyszi, Stella – lebiggyesztett ajka kaján mosolyra húzódott.

- Ezt ne – vágtam rá azonnal.

- Stell? – folytatta pimaszul.

- Drew – vágtam vissza.

- Játssz – ismét kérlelőre fogta. Átsuhant egy gondolat az agyamon.

- Rendben. Játszok – vigyorodtam el ezennel én kajánul. Tudok egy dalt, ami tuti bejönne neki.

  Visszafordultam Szerelmemhez, ismét megkerestem a kezdőhangokat és mosolyogva kezdtem el játszani a fejemben kigondolt dalt.

  Az első pár másodperc után vigyorogva fordultam Justin felé, aki még egy pár pillanatig gondolkodott a semmibe nézve, majd mikor megcsillant a szeme és vigyorogva felém fordult, tudtam, hogy rájött a dalra.

- Oh, yeah – kezdett bele valami hülye mozgásba.

  Játszottam tovább a dalt, s csak egy mosollyal nyugtáztam a viselkedését. Aztán elérkeztem a várva várt részhez.

- I’m sexy and I know it! – énekelte hangosan és még hülyébb táncba kezdett, mint ami az előbbi volt.

  Szinte megijedtem a látványtól, a nevetés rögtön kitört belőlem. Az ujjaim is néha-néha megremegtek, de ettől függetlenül sikeresen játszottam tovább. Úgy nézhettem ki, mint aki részegen ült zongorához.

- Tü-tü-tü-tü-tü-tü… - „énekelt” és mozgott a zenére. Rosszallóan megcsóváltam a fejem, s egy mosollyal nyugtáztam, hogy mennyire bejön neki ez a dal. – Figyu, mindjárt jön – utalt ezzel a várva várt mondatra. – Mondd te is – hangjából éreztem, hogy vigyorog.

  Bólintottam és csak játszottam. Nagyon beleéltem magam. Majdnem el is felejtettem, hogy mit kell tennem, de a darab szerencsére a fejemben van, így felkészületlenül bár, de sikerült „énekelnem” a legjobb részt.

- I’m sexy and I know it – mondtuk egyszerre, a vigyor mindkettőnk arcát elöntötte. Testemen végigfutott az energia, amit a billentyűk érzete adott, így szinte erőlködés nélkül nyomtam jobban a billiket, mikor szükséges volt.

  A befejező, utolsó hangokat jó erősen játszottam, ujjaim hirtelen vettem le a billentyűkről, ezzel tökéletes véget adva a darabnak.

- Ez kétségbeejtően jó volt – vigyorgott a zongora végéből. Úristen, komolyan eltáncolt addig! – Girl look at that body, girl look at that body, girl look at that body, I work out – folytatta az éneklést és ezúttal hozzáadta azt a bizonyos „shuffling”-es mozdulatot is.

- Átalakíthatnánk a dalszöveget „We’re sexy and we know it”-ra – vigyorodtam el játékosan.

- Haláli vagy, komolyan mondom – elismerően nézett rám, majd mellém sétált, közben kezét a magasba emelte. Reflexszerűen csaptam tenyerébe, mire mindketten elégedetten mosolyodtunk el.

- És most te játszol – jelentettem be, s felálltam a székről.

- Én? – fagyott arcára a mosoly.

- Talán nem szabad hallanom, hogy milyen csodabogárul játszol? – vontam fel szemöldököm pimaszul.

- Fogadjunk Carintól loptad ezt a szót.

- Ő így jellemzett téged – vontam vállat. – Most bebizonyíthatod első lépésként, hogy zongorából milyen profi vagy.

*Justin szemszöge*

Rémisztően pontosan kezdett el csörögni a telefonom. Ez mentett meg. Mintha csak egy filmben lettünk volna és mintha így kellett volna lennie. Mintha meg kellett volna akadályoznia valaminek, hogy játsszak.

- Egy pillanat – mondtam Livnek, mire bólintott, én pedig felvettem a telefont. – Mondd, Scoo.

- Nem tudom, hol a fenében vagy, de 10 perced van, hogy vissza gyere. Édesanyád a körmét rágja, hogy mi van veled testőr nélkül.

- A zong…

- Nem érdekel. Majd itt elmondod. 10 perc – mondta mérgesen.

- Rendben – mondtam megadóan, de magamban dühöngtem. Scooter lecsapta a telefont, én pedig felsóhajtva vettem el fülemtől. – Utálom ezt – vágtam a zsebembe a készüléket.

- Menned kell – mondta, mintha teljesen egyértelmű lenne. Bár lehet az volt.

- Sajnos igen – bólintottam.

- Értem – bólintott ő is aprót, s elnézett az ablak felé. Úgy láttam rajta, kissé mintha megsértődött volna.

- Nem én vagyok a hibás – próbáltam mentegetőzni. – Legközelebb játszom neked, jó? – ajánlottam fel kedvesen.

- Aha – bólintott ismét, majd rám sem nézve felállt és a kijárat felé indult. Meglepődve néztem utána. Most miért kapta fel a vizet?

  A kilincsért nyúlt, de nem nyitotta ki. Másodpercekig csak állt ott, majd visszanézett rám.

- Köszi még egyszer a szívességet – utalt ezzel az Ashley-s dologra, gondolom én. Épphogy befejezte, már nyitotta is az ajtót.

- Olivia, várj már! – indultam el utána, lépteimet szaporáznom kellett, ha nem akartam, hogy rám zárja az ajtót. Idejében kislisszoltam, belöktem magam után, ezzel be is zártam (ugyanis az ajtó belülről bármikor nyitható, kívülről csak kártyával, így ahányszor bezárul, kívülről nem lesz nyitható) és még Olivia kezét is sikerült elérnem. – Most tényleg megharagudtál vagy csak én érzem úgy? – ezt a kérdést a „Miért haragudtál meg?” helyett kérdeztem, mert így hátha nem veszi fel annyira.

- Nem haragudtam meg, miért tettem volna? Csak mindig akkor kell elmenned valahova, mikor.. ó, tudod mit? Semmi. Majd beszélünk, Justin. Szia – vette ki kezét az enyémből és szinte futólépésben haladt a lift felé. Ezt a „Majd beszélünk, Justin”-t egyáltalán nem úgy gondolta, hogy tényleg beszélni is fogunk, láttam rajta.

  Utánamentem volna, de nem volt már időm. 10 perc. Tisztában voltam vele, hogy ha nem érek oda időben, anya elveszi valamimet. Még mindig nem szokott le erről a baromságról, pedig már éppen ideje lenne, mégiscsak nemsokára 21 leszek…

  Idegesített, hogy vajon miért haragudott volna most meg. Tényleg nem csináltam semmit. És most ezen fogok gondolkodni. Fantasztikus.