Gyorsan el is mondanám, hogy a címen ne nevessetek, tudom, hogy borzalmas:D De nem jutott eszembe semmi jó.
És akkor örömmel bejelentem, hogy a fényévekkel korábbi jelentkezésem óta ismét itt vagyok:) A suliban sok dolgozatot kikaptunk, írtunk is jó pár dologból, közben magándolgokat is el kellett rendeznem, egyszóval minden összejött, ez a magyarázata a hosszas kimaradásomnak.
Annyira örülök, hogy megjött a kedvetek a kommenteléshez:’) Ez maradjon csak így, mert nagyon jól esnek a szavak:))
Túl sok mindent nem akarok most írni, csak még annyit, hogy ezt a részt elég
nagy hangulatingadozások közepette írtam, de befejeztem. Ennek viszont az az „ára”,
hogy a saját érzéseim is kihatottak a részre és a szereplők is meglehetősen
olyanok voltak, mint én:D De aztán rájöttem, hogy ezt még jóra is fordíthatom,
úgyhogy ma úgy döntöttem, hogy nem írom meg újra:)
És akkor…Kellemes Olvasást.♥
- Jó a kártyám, nem?
– vigyorodtam el hangulatoldásképpen. Végighúztam az érzékelőn a plasztik
tárgyat, majd visszacsúsztattam farzsebembe és benyitottam az ajtón.
- Nem is tudom, kitől
van. – zárta be maga mögött a bejáratot, szintén elvigyorodott, akárcsak én.
A zongorához sétáltam, leültem a kellemesen
kemény székre és eltöprengtem a billentyűket bámulva. Ez az eltöprengés
leginkább abból állt, hogy az engem körülvevő zajokra próbáltam
összpontosítani. Igyekeztem eldönteni, hogy mit csinál a magam mögött hagyott
fiú; utánam jön vagy amint bejött, ki is fordult. Bosszantó volt, hogy nem
észleltem semmit. Még csak szuszogást sem. De nem akartam feladni. Én már
megtettem a nehezét, hiszen miattam vagyunk itt. Azt akartam, hogy a
beszélgetést ő kezdje, mivel az ő érdeke, hogy megismerjem, nemde?
Ujjaimat
lágyan végighúztam a fehér billentyűkön és próbáltam úgy tenni, mintha egy
otthonos környezetben lennék, kicsit sem feszült állapotban. Az utóbbiban
kevésbé voltam sikeres. Sajnos még mindig nem tudom elengedni magam, mikor egy
légtérben vagyok vele. Vagy nem is az a baj. A baj inkább az, hogy egy
légtérben vagyok vele kettesben.
Nincs itt senki, akiről elvárhatnám, hogy kihúzzon a kínos pillanatokból. Nekem
kell egyedül megoldani a helyzetet.
- Oké –
pattantam fel a helyemről. Szavam a gondolatomra volt válasz, de egyben
elővezette az elkövetkezendő kimondott gondolataimat is. Megfordultam, valahogy
éreztem, hogy az ajtónál áll. Keresztbe font karral és lábbal, sunyin
mosolyogva. Utálom ezt. Ezt az egész helyzetet. – Ha már egyszer idejöttünk,
legyen értelme. Nem akarok kimaradni a semmiért. Beszélsz vagy mehetek? –
határozottan tártam elé két választási lehetőséget, nem állt módomban ettől
eltérő választ elfogadni.
- Csak
vártam, hogy mikor kérsz meg. Elvégre te akartál beszélgetni vagy rosszul
emlékszem? – elrugaszkodott az ajtótól és laza testjárással felém közeledett.
Másfél méterrel előttem végre megállt, ami bár kevés volt, de roppant örültem
neki, mert már megijedtem, hogy még tovább akarja csökkenteni a távot.
- Arról még
a sarkadra állhatsz – ezt a választ jobbnak találtam, mint egyetérteni vele.
- Ha
megtettem volna, az lett volna a baj. Mindegy, mit csinálok, neked az baj –
komoly volt, mosolya is eltűnt, de szemében láttam, hogy bár tisztában van
mindezzel, mégsem sértődött meg érte.
- Felejtsük
el – javasoltam.
- Amint
alulmaradsz, felejtsük el? – folytatta a kötekedést.
- Veled nem
lehet komolyan beszélni – feladván a küldetésemet egy sóhajjal az ajtó felé
indultam. A baj csak az volt, hogy míg én megtettem a köztünk elterülő másfél
méternyi távot, neki volt ideje kapcsolni, így semmi esélyem nem volt a
távozásra.
- Ne add fel
ilyen könnyen – állt be elém, épphogy nem sétáltam belé. Dühödten néztem fel rá. – Mindig addig kell kiállni magadért, míg el nem fogadják az akaratod.
- Átmegyünk
lelkizésbe?
- Egy tanács
miért lelkizés? Ezek szerint én minden percben lelkizek, csak mert ellátnak
tanácsokkal? Nem – képletes kérdésére meg is adta a választ, amelyre én nem is
tudtam volna mit mondani.
- Volt már
bajom abból, hogy túlságosan kiálltam magamért – magyaráztam ki magam.
- Akkor ülj
le és meséld el. Azért vagyunk itt, nem? – vonta fel a szemöldökét, szemei
felcsillantak. Újra sikerült elmerülnöm a barnaságában, csakúgy, mint múltkor.
Akkor történt először és talán azóta sem volt ilyen mély.
- Tudod mit?
Igazad van – léptem hátra egyet és egy nagyon rövid szemezés után leültem a
zongoraszékre. Kedvesen elmosolyodott, majd becserkészte a zongora túloldalán
lévő pótszéket és leült elém, persze meghagyva a szükséges távolságot.
- Akkor?
Hallgatlak – szólalt meg halkan hosszas némaságom után.
- És mit
meséljek?
- Mesélj
arról, hogy milyen volt az életed, mielőtt idejöttél – persze, jobb témát nem
is találhatott volna. Miért is ne pont a legnehezebbe vágjunk bele?
- Az életem
eléggé érdekes. Kissé érthetetlen és én sem mindig tudom, hogy mi miért
történt.
- Miért
érzem azt, hogy ez az én életemre is tökéletesen jellemző? – elcsodálkozott,
akárcsak én. A végén apró mosollyal mutatta, hogy inkább érdekesnek találja,
mintsem kellemetlennek.
- Nem
egyszer volt olyan, hogy mások irányítottak. Egészen kicsi korom óta
modellkedem, az apukám annál a cégnél dolgozott, ahol legtöbbször készültek
rólam képek, anya szintén nagy szerepet töltött be az irányításokban. Mindig
kontroll alatt voltam és mindig volt valaki, aki figyeljen rám. Nem jó, ha
nincs senkid, de az sem, ha mindig van valaki az oldaladon – gyorsabban jöttek
a szavak, mint vártam. Máris belemélyültem az emlékekbe, de innen tovább nem
tudtam folytatni, mert olyan részhez értünk, amit nem biztos, hogy meg
szeretnék vele osztani.
- Nekem
pont, hogy alig volt valakim. A szüleim elváltak.. – ekkor nagyot nyeltem. - ..a
nagyszüleimnek kellett néha kisegíteniük anyagilag, házunk is sok volt. Volt
olyan év, mikor nem is mondhattam igazán, hogy „hazamegyek”, mert folyamatosan
váltogattuk a lakhelyünket. És valójában ennyim volt: az anyukám, a
nagyszüleim, meg a hangszereim.
Megdöbbentő volt ezt hallani. Párat pislognom
kellett, mire felfogtam. Teljesen más volt ezt az ő szájából hallani…
- Mesélj még
– csúszott ki a számon. Meglepődtem, de már nem akartam visszaszívni.
-
Legközelebb mesélek még. Ne pocsékoljuk az én unalmas élettörténetemre az időt
– kuncogott fel. – Folytatod a tiéd? – noszogatott izgatottan. Lehajtottam a
fejem, időt próbáltam nyerni gondolkodásra, így hajam végével kezdtem
játszadozni. Gondolatom témája az volt, hogy elmondjam-e vagy sem. De végül is
ő elmondta, mi történhet, ha én is elmondom? Így hát felpillantottam rá, hogy
beszédbe kezdjek, éppen jókor, mert pont ő is meg akart szólalni, de gondolom
csak a szokásos „ha nem akarod, nem kell” témát lökte volna.
- Mikor 12
éves voltam, a dolgok rosszra fordultak. Még mindig emlékszem, milyen érzés
depressziósnak lenni. Szóval az történt, hogy a szüleim folyton csak
veszekedtek, mindig találtak egymásban valami kivetnivalót és ez addig fajult,
hogy egy nap bejelentették: „Beadtuk a válópert.” – idéztem szó szerint
édesanyám hangját.
- Tudom
milyen érzés az egyik szülő nélkül felnőni.
- Nekem
mégsem kellett megtapasztalnom – mosolyogtam. – Nem váltak el. 5 nappal később
meggondolták magukat és mielőtt továbbkerült volna a papír, visszavonták. De ez
a pár nap nekem elég volt. És igazából azért vonták vissza, mert látták, ahogy
szenvedek. Így úgy döntöttek, hogy megpróbálják tovább is együtt. Megtanulták
kezelni a másik hibáját – újra – és több időt szakítottak egymásra. Egy jó
dolog volt az egészben: rajtuk keresztül megtanultam, hogy mit ne tegyek, ha
kapcsolatom van – nem törtek rám semmiféle sírógörcsök vagy valami egyebek,
mert nekem ez a visszaemlékezés szerencsére már alig fáj. Csupán rossz
emlékként lappang bennem.
- Akkor te
szerencsés voltál – sóvárgó tekintettel nézett rám, de emellett volt még
valami, ami megdöbbentett. Irigység. Igen. Irigyelt. És ez jól esett. Hogy egy
ekkora világsztárnak nincs meg valami, ami nekem megvan. Először jó érzés volt,
de aztán belegondoltam, hogy neki milyen rossz lehetett apa nélkül felnőni és
rögtön másképp láttam a helyzetet.
- Mondhatni
– bólintottam rá és vártam, hogy mondjon még valamit, mert nem szándékoztam
elmondani életem azon részét, mikor a „kettős énemmel” éltem együtt, legalábbis
egyenlőre nem.
Láthatólag ő is rám várt, így ismét csend
állt be közénk. Egyszerre mosolyodtunk el, végül ő szólalt meg.
- És hogy
kerültél ide? Úgy értem, hogy talált rád a Vogue?
- Az
ügynökségnél, ahol modellkedtem, volt és még mindig van is egy nagyon jó
barátom, Bruce, és őt kereste fel valójában a Vogue. Bruce pedig meg van
húzatva velem, fogalmam sincs miért, de nagyon szerette volna, ha én nyerem el
a megtiszteltetést, hogy kiválasztanak. És meg is történt. A fotózáson
találkoztam Carinnal és mint kiderült, anya egyik régi nagyon jó ismerőse. Ez
már csak egy pont volt az i-n, hiszen ezelőtt sok olyan dolog történt, ami nagy
változást hozott az életembe.
- Mint
például? – kérdezte azonnal.
- Komolyan
érdekel az unalmas élettörténetem? – használtam szavait mosolyogva.
- Igen – bólintott
határozottan.
- Mint
például az, hogy magántanuló lettem és Selena Gomez tanára lett az én
magántanárom, hogy találkoztam Justin Bieberrel, hogy a nagy Justin Bieber írt
Twitteren, hogy beszélő viszonyban vagyok Justin Bieberrel, aki miatt eddig ölni
tudtam volna, de ez alábbhagyott és nem utolsó sorban beindult a
modellkarrierem. „Csupán” ennyi – vigyorodtam el a végén.
- Milyen
gyakori szereplő lett ez a Justin Bieber az életedben – tettetett
meglepődöttséget, majd elmosolyodott.
-
Meglehetősen… - helyeseltem bólogatva.
- Bánod? –
szegezte egyenesen a szemembe a kérdést.
- Erre a
kérdésre még nem tudok válaszolni – ez félig igaz volt, de félig csak kibúvó az
igazi válasz alól.
- Én tudom,
hogy nem fogod megbánni – kacsintott rám, mire nagyot néztem, de a végén
nevetésben törtünk ki.
- Oooké –
húztam el a szót, majd ajkamba harapva fojtottam el a nevetést.
- Beszéljünk
valami vidámról. Hány pasid volt eddig?
Nem tudtam, hogy ezt most viccnek szánja vagy
komolyan kérdezi.
- Ez olyan
vidám téma? – néztem értetlenül, majd felkuncogtam. – Egyébként 4.
- 18 éves
vagy, ugye?
- Nem, 16.
- 16?? –
kitágult szemmel meredt rám.
- Valójában
1 hónapja töltöttem a 18-at – vontam vállat egyszerűen, majd elnevettem magam. –
Ha láttad volna magad! – erre gondolva még jobban nevetni kezdtem.
- Komolyan
megijedtem. Ne csinálj ilyet! – vágta be a durcit, ami abból állt, hogy
keresztbe vonta a kezét mellkasánál és lehajtotta a fejét, így nézett fel rám.
Oké, bevallom, ebben a pózban nagyon cuki volt. Khm.. hogy mi?? Olivia, te
tényleg ezt gondoltad? Hmm.. mikre nem vagyok én képes mostanában..!
- Te is
csináltál már velem ilyet – rántottam vállat. – Egyébként miért kérdezted?
- Csak hogy
bemérjem, mennyire vagy pasi faló – vigyorodott el.
- Mondja ezt
egy nőfaló – forgattam a szemem.
- Mi? Én nem
is vagyok az – elképedve nézett rám.
- Te is
tudod, hogy de. Hány barátnőd is volt eddig?
- Hmm.. nézzük csak – ujján kezdett számolni. Mikor
már a 9.-et nyitotta fel, rendesen meglepődtem. Felpillantott rám,
elvigyorodott. – 3 – mondta végül. Most ő
nevetett arckifejezésemen, mire én csak egy fintort vágtam. – Vagyis ha úgy
nézzük, 3 és fél – komoly lett, elnézett a távolba.
- Miért,
kentaurokkal is randizol? – kérdeztem cinikusan.
- Jaj, nem
úgy értem – nézett rám. – Az a fél.. nos…
- Az a fél
Selena – mondtam ki. Azonnal meglepődtem. Ez valójában a gondolatomban
született meg, nem szándékoztam kimondani, de a megdöbbentségtől, amit
gondolatom okozott, nem tudtam kontrollálni magam.
- Eltaláltad
– mondta halkan, fejét lehajtotta.
- Szóval
akkor jártok – jelentettem ki könnyedén.
- Ez a gond.
Ő nem akarja, én meg.. hát…
- Te meg
akarod. Értem én – fejeztem be helyette. – A rajongók biztos örülnének.
- Nem,
nagyon nem – fintorgott. – De, figyelj, hagyjuk inkább ezt az egészet. Én
gondom, még véletlenül sem akarlak terhelni – sunyi mosollyal próbálta
elrejteni érzéseit. Igenis láttam rajta, hogy szívesen kibeszélné magát, sőt
azt is láttam, hogy fáj neki ez a dolog. Persze, megértem, Selena Gomez nem
csúnya csaj. – Már ha ilyen szépen elhelyezkedtél a zongora előtt, ideje, hogy
játssz is rajta – váratlanul ért kérése, én már el is felejtettem, hogy még
azzal is tartozom.
- Justin,
nagyon muszáj? – görbítettem le a szám, nyűgösen döntöttem oldalra a fejem.
- Semmi sem
muszáj, de örülnék neki – mosolygott kedvesen. – Az én számaim közül tudsz
valamit?
- Nem –
mosolyodtam el kínosan.
- Ja, oké –
most pedig ő. – Akkor játssz akármit. Lassú, gyors, bármi.
- Nem, Justin, nem szeretnék – hajtottam le
szégyenlősen a fejem. Vártam, hogy erősködni kezd, de nem történt semmi. A
pillanatok gyors telte után sem. Így kénytelen voltam felnézni rá. Mikor
megtettem, elmosolyodott, de nem akárhogy! Mosolyában keveredett a sunyiság, a
cukiság és a félénkség is, ehhez kapcsolódott
az oldalra döntött fej és az ajkait harapó fogak. Újabb olyan arckifejezés,
amire azt mondom: igen, ez tetszik.
- Gyorsat –
mondtam halkan, mire arcmimikája rögtön boldog mosolyt formált, amire én csak
megforgattam a szemem és a zongorához fordultam. Lábammal megkerestem a pedált,
ujjaimmal a kezdőhangokat. Épp mikor lenyomtam volna a billentyűket,
meggondoltam magam a dalt illetően. Nem, az nem ide illik. Inkább játszom azt.
Megkerestem az újonnan kigondolt dalomnak a
kezdőbillentyűit, majd nagy levegőt vettem, megpróbáltam a lehető legjobban
kizárni a tényt, hogy Justin Bieber ül mellettem és úgy fogtam fel az egészet,
mintha magamnak játszanék.
Az első hangok lejátszása után
rápillantottam, reakciójára várva. Meglepődött, de egyben kíváncsi is volt. A
billentyűket kémlelte, mikor pedig fenézett rám, én néztem vissza a fehér és
fekete mozgó testekre.
A refrén első eljátszása után jött az
összekötő dallam. Átadtam magam a zenének. Úgy ahogy sikerült megfeledkeznem a
mellettem ütő, engem vizslató fiúról. Megnyugtató volt ilyen sok kihagyás után
végre újra játszani. Aztán mikor újra jött a refrén, a zongora hangja mellett
énekhangot is meghallottam.
Csukott
szemem magától nyitódott ki és fordult a hang irányába. Justin felől jött. Ő
énekelte a refrént. Belehibáztam. De gyorsan javítottam. De hogyhogy hibáztam?
Ebben a dalban még sosem sikerült hibát ejtenem, ha mégis, az is maximum egy
félrenyomás volt, de most egy teljes akkorddal tértem el az eredetitől. Nagyot
nyelve koncentráltam rá a billentyűkre, nem pedig az ő hangjára. Egy pillanatra begörnyedtem, hogy megelőzzek egy újabb
hibát és ezúttal sikerrel jártam.
Végigvittem a dalt, az utolsó refrént már nem
énekelte. Érzékeltem, ahogy ritmusra mozogtatja a lábát, kezével combján dobol,
sőt szemem sarkából még azt is láttam, hogy felsőtestével is átérzi a zenét.
Örömmel töltött el, hogy nem csak engem jár át a zene által adott energia,
mikor játszom, hiszen ez azt jelenti, hogy ha nem is mindent, de valamit jól
csináltam.
Az utolsó, halk hangok befejezte után
megvártam, míg kicseng a legeslegutolsó is, majd kezemet levettem a
billentyűről, kicsivel később pedig lábamat a pedálról. Mély levegőt vettem és felé
fordultam. Pár pillanatig csak néztük egymást, majd mosolyogva, elismerően
megtapsolt. Ezen csak felkuncogtam és zavartan lehajtottam a fejem.
- Nem
szükséges, de köszönöm – mondtam, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ekkor
vettem csak észre, hogy szívem hevesen vert az izgalomtól. Tényleg izgultam
volna?
- Jobban
játszol, mint gondoltam, Olivia. Nagyon durva, ahogy bele tudod élni magad. És
komolyan.. tényleg profin csináltad – sorolta hitetlenkedve.
- Közel
sincs a profihoz, Justin – ellenkeztem. – Mindenesetre köszönöm – mosolyogtam rá.
- Játssz még
valamit – csúszott előrébb a széken, mohón nézett rám.
- Mi? Dehogy
– ráztam a fejemet erősen ellenkezve, kínosan elnevettem magam.
- Kérlek,
Oliv – harapott ajkába szomorúan. Mi van, ez a gyerek nem érti, ha azt mondom,
hogy nem? – Légyszi, Stella – lebiggyesztett ajka kaján mosolyra húzódott.
- Ezt ne –
vágtam rá azonnal.
- Stell? –
folytatta pimaszul.
- Drew –
vágtam vissza.
- Játssz –
ismét kérlelőre fogta. Átsuhant egy gondolat az agyamon.
- Rendben.
Játszok – vigyorodtam el ezennel én kajánul. Tudok egy dalt, ami tuti bejönne
neki.
Visszafordultam Szerelmemhez, ismét
megkerestem a kezdőhangokat és mosolyogva kezdtem el játszani a fejemben
kigondolt dalt.
Az első pár másodperc után vigyorogva
fordultam Justin felé, aki még egy pár pillanatig gondolkodott a semmibe nézve,
majd mikor megcsillant a szeme és vigyorogva felém fordult, tudtam, hogy rájött
a dalra.
- Oh, yeah –
kezdett bele valami hülye mozgásba.
Játszottam tovább a dalt, s csak egy
mosollyal nyugtáztam a viselkedését. Aztán elérkeztem a várva várt részhez.
- I’m sexy
and I know it! – énekelte hangosan és még hülyébb táncba kezdett, mint ami az
előbbi volt.
Szinte megijedtem a látványtól, a nevetés
rögtön kitört belőlem. Az ujjaim is néha-néha megremegtek, de ettől függetlenül
sikeresen játszottam tovább. Úgy nézhettem ki, mint aki részegen ült
zongorához.
- Tü-tü-tü-tü-tü-tü…
- „énekelt” és mozgott a zenére. Rosszallóan megcsóváltam a fejem, s egy
mosollyal nyugtáztam, hogy mennyire bejön neki ez a dal. – Figyu, mindjárt jön –
utalt ezzel a várva várt mondatra. – Mondd te is – hangjából éreztem, hogy
vigyorog.
Bólintottam és csak játszottam. Nagyon
beleéltem magam. Majdnem el is felejtettem, hogy mit kell tennem, de a darab
szerencsére a fejemben van, így felkészületlenül bár, de sikerült „énekelnem” a
legjobb részt.
- I’m sexy
and I know it – mondtuk egyszerre, a vigyor mindkettőnk arcát elöntötte.
Testemen végigfutott az energia, amit a billentyűk érzete adott, így szinte
erőlködés nélkül nyomtam jobban a billiket, mikor szükséges volt.
A befejező, utolsó hangokat jó erősen
játszottam, ujjaim hirtelen vettem le a billentyűkről, ezzel tökéletes véget
adva a darabnak.
- Ez
kétségbeejtően jó volt – vigyorgott a zongora végéből. Úristen, komolyan
eltáncolt addig! – Girl look at that body, girl look at that body, girl look at
that body, I work out – folytatta az éneklést és ezúttal hozzáadta azt a
bizonyos „shuffling”-es mozdulatot is.
- Átalakíthatnánk
a dalszöveget „We’re sexy and we know it”-ra – vigyorodtam el játékosan.
- Haláli
vagy, komolyan mondom – elismerően nézett rám, majd mellém sétált, közben kezét
a magasba emelte. Reflexszerűen csaptam tenyerébe, mire mindketten elégedetten
mosolyodtunk el.
- És most te
játszol – jelentettem be, s felálltam a székről.
- Én? –
fagyott arcára a mosoly.
- Talán nem
szabad hallanom, hogy milyen csodabogárul játszol? – vontam fel szemöldököm
pimaszul.
- Fogadjunk
Carintól loptad ezt a szót.
- Ő így
jellemzett téged – vontam vállat. – Most bebizonyíthatod első lépésként, hogy
zongorából milyen profi vagy.
*Justin
szemszöge*
Rémisztően
pontosan kezdett el csörögni a telefonom. Ez mentett meg. Mintha csak egy
filmben lettünk volna és mintha így kellett volna lennie. Mintha meg kellett
volna akadályoznia valaminek, hogy játsszak.
- Egy
pillanat – mondtam Livnek, mire bólintott, én pedig felvettem a telefont. –
Mondd, Scoo.
- Nem tudom,
hol a fenében vagy, de 10 perced van, hogy vissza gyere. Édesanyád a körmét
rágja, hogy mi van veled testőr nélkül.
- A zong…
- Nem
érdekel. Majd itt elmondod. 10 perc – mondta mérgesen.
- Rendben –
mondtam megadóan, de magamban dühöngtem. Scooter lecsapta a telefont, én pedig
felsóhajtva vettem el fülemtől. – Utálom ezt – vágtam a zsebembe a készüléket.
- Menned kell
– mondta, mintha teljesen egyértelmű lenne. Bár lehet az volt.
- Sajnos
igen – bólintottam.
- Értem –
bólintott ő is aprót, s elnézett az ablak felé. Úgy láttam rajta, kissé mintha
megsértődött volna.
- Nem én
vagyok a hibás – próbáltam mentegetőzni. – Legközelebb játszom neked, jó? –
ajánlottam fel kedvesen.
- Aha –
bólintott ismét, majd rám sem nézve felállt és a kijárat felé indult. Meglepődve
néztem utána. Most miért kapta fel a vizet?
A kilincsért nyúlt, de nem nyitotta ki.
Másodpercekig csak állt ott, majd visszanézett rám.
- Köszi még
egyszer a szívességet – utalt ezzel az Ashley-s dologra, gondolom én. Épphogy
befejezte, már nyitotta is az ajtót.
- Olivia,
várj már! – indultam el utána, lépteimet szaporáznom kellett, ha nem akartam,
hogy rám zárja az ajtót. Idejében kislisszoltam, belöktem magam után, ezzel be
is zártam (ugyanis az ajtó belülről bármikor nyitható, kívülről csak kártyával,
így ahányszor bezárul, kívülről nem lesz nyitható) és még Olivia kezét is
sikerült elérnem. – Most tényleg megharagudtál vagy csak én érzem úgy? – ezt a
kérdést a „Miért haragudtál meg?” helyett kérdeztem, mert így hátha nem veszi
fel annyira.
- Nem
haragudtam meg, miért tettem volna? Csak mindig akkor kell elmenned valahova,
mikor.. ó, tudod mit? Semmi. Majd beszélünk, Justin. Szia – vette ki kezét az
enyémből és szinte futólépésben haladt a lift felé. Ezt a „Majd beszélünk,
Justin”-t egyáltalán nem úgy gondolta, hogy tényleg beszélni is fogunk, láttam
rajta.
Utánamentem volna, de nem volt már időm. 10
perc. Tisztában voltam vele, hogy ha nem érek oda időben, anya elveszi
valamimet. Még mindig nem szokott le erről a baromságról, pedig már éppen ideje
lenne, mégiscsak nemsokára 21 leszek…
Idegesített, hogy vajon miért haragudott
volna most meg. Tényleg nem csináltam semmit. És most ezen fogok gondolkodni.
Fantasztikus.
uristeeen nagyon jo lett*....* kövit hamarabb létsziii<3
VálaszTörlésköszi(: megpróbálom:))<3
TörlésNagyon jó lett siess a következővel :-) :-) :-) én is elkezdtem egy blogot de közel sincs olyan jó mint a tiéd de ha gondolod nézz be. justin-austin.iwk.hu
VálaszTörlés♥
Törlésmajd benézek:')
nagyon jó lett!! kövit! de gyorsan!! :)
VálaszTörlés♥:)
Törlés