17. Deja vu

Hello, csajok! :))

Ezzel a résszel szeretnék mindenkinek Boldog Valentin-napot kívánni!♡ Igazából annyira sok minden szerintem nem fog benne történni.:) Egy kicsit rövid lett és ezt sajnálom is, de nem volt időm.

A kommentekre inkább nem mondanék semmit…

Most nagyon rövid voltam, remélem tetszeni fog a rész.

Kellemes Olvasást. ♥

Érzékeltem, ahogyan mellém lép és felkaromnál fogva maga felé fordít, ám gyengéd érintése ebben a pillanatban túlságosan erős volt. A fordulattól összezavarodott a fejem, a fal elment tőlem, így testrészeim feladták a szolgálatot. Lábaim összecsuklottak.

- Olivia! – halk kiáltása hasonlított egy hanghoz, amit már hallottam ezelőtt nem is olyan régen. Vártam a földhöz csapódást, de nem jött. Valami megakadályozta. És tudom is, hogy mi – azaz ki. Justin. Justin keze. – Te jó Isten, mi a…? – hangja egyenesen fülembe szólt és furcsálltam, hogy korántsem idegesített, sőt mi több jó is volt hallani, hogy van is valaki, így van esélyem a túlélésre.

  Lassan leereszkedtem a földre, ám a landolás után a kezek továbbra sem tűntek el. Helyesebben az egyik nem tűnt el. A másik sem ment messzire, csupán tarkómat fogta, hogy ne essen oldalra a fejem.

- Hallasz, Olivia? – aggódott és ideges volt. Engem viszont az idegesített, hogy hallottam mindent, tudatában voltam mindennek, megszólalni viszont nem tudtam. Azt akartam mondani: „Igen, hagyj békén.” De nem ment.

  Nem próbálkozott újra, helyette az égbe emelt; avagy egyszerűen csak az ölébe vett. Gyors, mégis meglehetősen könnyed léptekkel szelte a lépcsőfokokat; onnan tudtam, hogy lépcsőn mentünk, hogy minden egyes lépés után megemelkedtem, lesüllyedtem. Jobban, mintha egy sík terepen sétálnánk. Egy idő után megint letett.

- Kulcs. Hol a kulcs? – magának beszélt. Bár megszólalni nem tudtam agyammal mégis megpróbálkoztam a testrészeimet irányítani. Parancsoltam magamnak, hogy nyúljak a zsebembe. – Ott van? – kérdezte és kezemet eltaszítva ő nyúlt bele a jobb zsebembe. Tehát sikerült volna megmozdítanom a kezem? – Most már hallasz, ugye? – egy kézsimítással jelezte, hogy ezúttal hozzám beszélt.

  A zár kattant, én pedig újra lebegni kezdtem. Miután bementünk, az ajtó bezárult, gondolom a lábával oldotta meg a problémát. Céltudatosan tudhatta, hogy merre megy, mivel egy röpke pillanatra sem lassította lépteit. Mikor legközelebb földet értem, csalódnom kellett. Arra számítottam, hogy a puha ágyba rak, de ehelyett valami hideg, kemény izére fektetett.

  Ennél már csak az volt rosszabb, mikor az arcomat telibe találta ezernyi kis vízcsepp. Nem tudom, mit tükrözhetett az arcom, de az biztos, hogy volt rajta valami, mivel megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. A csap megint megnyitódott, nem sokkal később pedig elnyitotta az ajkaim és folyadékot juttatott a számba. Mohón nyeltem le és vártam, hogy még többet adjon. Mintha csak levegőért imádkoztam volna a tengerben. Megkaptam hőn áhított tápanyagomat.

  Köhögve fordultam oldalamra. Majd pedig nehezen bár, de felültem, amiben nagy segítségemre volt Justin. Hátamat nekidöntötte valaminek, ami kemény és puha is volt egyben, ám meleg is, így nem tudtam, mi lehet az. Biztosan nem fal.

- Na, hogy érzed magad? – érdeklődött mögülem.

- Jól – sóhajtottam fel, a kényelmesen elhelyezkedve teljes testsúlyommal nekidőltem annak a valaminek.

- Mi történt?

  Először nem jöttek szavak a nyelvemre, de aztán szerencsére rezegni kezdtek a hangszálaim. Lassú, halk beszédbe kezdtem.

- Fitnesz, meg táncóránk volt. A fitnesztanár egy igazi rémség – én csak az igazat mondtam. Hátam mögött megrázkódott  valami. Félig hátrafordulva próbáltam rájönni, hogy valójában mi is az, am ülve tart és kisebb sokk ért, mikor egy mellkasba ütköztem. – Ó, te jó ég! – elborzadva másztam ki Justin karja közül. Ugyanis mint kiderült, az ő mellkasán „feküdtem”. A rázkódás pedig a nevetéstől volt. Még a fájdalom, ami a fejembe nyilallt sem fájt annyira, mint a tudat, hogy ilyen hosszú ideig képes voltam nyugodtan üldögélni az ölében. Mert igen, nekem ez hosszú idő.

- Mi az? – tágra nyílt szemekkel figyelt.

- Miért nem.. miért nem mondtad, hogy.. hogy az.. öledben.. ülök? – dadogásom egy szakmájából kiöregedett rapperéhez hasonlított. – Justin! – ártatlanságomat felváltotta a düh.

- Úgy látom a beszéd még nem igazán megy – kaján mosollyal díjazta, hogy sikerült megint felhúznia az agyam. – Egyébként mi a gond?

- Hogy voltál képes csak így simán… - dühöngve kerestem a szavakat, de mivel nem jött szó a nyelvemre, a kereséshez pedig túl lusta voltam, félbehagytam a mondatot.

- Szóval elég jól vagy ahhoz, hogy megint kezdd az utálatod kimutatását? Örülök neki – arca komoly volt. Ugyanolyan komolyan álltam tekintetét.

- Ha kérhetem, akkor ne tegyél olyanokat, amiket tudod, hogy nem szeretnék – minden szót kimérten ejtettem.

- Persze. Akkor legközelebb majd otthagylak, ahol éppen összeesel, jó? – felháborodva állt fel.

- Nem arra gondoltam – próbáltam megvédeni magamat és őt is egy vitából. Nem volt most ahhoz energiám.

- Livia… - forgatta a szemét. – Ezt már sokszor mondtad.

- Mert valahogy tudatnom kell veled, hogy félreértelmezed a dolgokat.

- Mit lehet azon félreértelmezni, hogy még egy ilyen eset után sem vagy képes értelmesen viselkedni? – arcáról lerítt minden negatív érzelme. Egy szót sem mondva, fogta magát és kiment.

  Hátrahajtott fejjel felsóhajtottam, majd nyöszörögve elnyúltam a padlón. Most muszáj volt felkapnia a vizet? És most hova ment? Csak ki a fürdőből, vagy teljesen elment?

  Elszánva magam felkapartam a testrészeimet és lassan vánszorogva kimeneteltem a szobába. Az ágyon ülve pillantottam meg őt. Amint ő is meglátott, a segítségemre sietett.

- Köszi, nem… - kezdtem azonnal, de elakadt bennem a szó. – Köszönöm – lenyelve gorombaságom, ám tartva határozottságom elfogadtam a kezét, amit segítően nyújtott felém.

- Nagyon nehéz megtenni? – gúnyoldott. Megvártam, míg az ágyhoz érünk és lefektet, majd visszavágóba kezdtem.

- Igen, kifejezetten nehéz – néztem fel rá.

- Azt hiszem, mennem kell – fogát csikorgatta mérgében. Vállat rántottam. – Komolyan? Ez sem érdekel?

- Biztosan sürgős, mert neked mindig sürgős dolgaid vannak.

- Igen, például az, hogy úton-útfélen összeszedjek egy bizonyos személyt, aki csak úgy fogja magát és kifekszik.

- Ez nem így történt – ellenkeztem.

- Hanem hogy? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Már mondtam. A fitnesztanár kemény volt, én pedig nem ittam előtte eleget. Meg amúgy is hajlamos vagyok az ájulásra, anyától örököltem.

- De ha tudod, akkor miért nem iszol többet?

- Honnan tudtam volna, hogy egy idióta a tanár? – nevettem fel cinikusan.

- Átlagosságban beszélek – forgatta szemeit.

- Figyelj. Justin – raktam hozzá kedvesen. – Igazán nincs szükségem arra, hogy tanácsokat adj. Ha majd szükségem lesz rá, ígérem, megkereslek, oké? Vagy majd megkeresek egy szakorvost. De…

- Már az is baj, ha próbálok odafigyelni másokra? – lehetetlenkedve megcsóválta a fejét.

- Én nem azt mondtam.. - előrébb dőltem.

- Vissza – két vállamnál fogva visszatolt. – Most mondd – először meglepődtem, majd kapcsoltam és folytattam.

- ..hogy baj, csak nekem nincs szükségem rá. Csak annyit akarok ebből kihozni, hogy neked nem kell a gondomat viselned. Elájultam? Majd felállok. Vagy majd segít valaki. De nem pont egy világsztárnak kellene.

- Mi a különbség köztem és egy másik ember között?

- Komolyan? – mosolyodtam el ezen a hülye kérdésén. – Szerinted mi?

- Szerintem semmi.

- Akkor nagyot tévedsz.

- Ha arra akarsz kilyukadni, hogy én esetleg direkt járok utánad és figyellek, vagy bármi, hát te tévedsz. Most azért kerültem oda a lépcsőházba, mert mindkét lift tele volt, nekem pedig sietnek kellett, mert valójában lent várnak. Tehát egyáltalán ne gondold, hogy én direkt csinálom ezt – arcán tükröződött a fájdalom, ami az én szavaim miatt kerültek oda és a harag is, amit ő maga váltott ki legbelül.

- Akkor menj. Nem értem, miért rám pazarolod az időd.

- Nem pazarolok. Csak segítek egy lányon. Baj?

- Justin… - erőt vettem magamon és felálltam.

- Tedd vissza a segged – mutatott az ágyra.

- ..miért..

- Olivia. – közelebb lépett és ellentmondást nem tűrően leültetett.

- ..miért.. – próbálkoztam újra, de közbevágott.

- Akkor ígérem mostantól, hogy nem foglalkozok veled, oké? Elfelejtem ezt a szobát és kész. Pedig nem tenném, de te késztetsz rá – erre felugrottak szemöldökeim. – Igen, te. Meg sem próbálsz megismerni. Fogadjuk, hogy ha megkérdezném, hogy miért utálsz, akkor azt mondanád, hogy mert az előző találkozáskor úgy viselkedtem. És nem az fáj, hogy így viselkedsz, hanem hogy oktalanul viselkedsz így. Elmondanám, akkor azért voltam olyan, mert nagyon rossz napom volt. Pedig én az hittem, hogy kissé különbözöl a többiektől. De köszi, szép csalódás volt – szavai és arca elöntöttek bűntudattal. – Még egyszer bocsáss meg, hogy felcipeltelek és aggódtam érted. Többször ilyen nem lesz. Viszlát! – megfeszült állkapoccsal mondta az utóbbi mondatokat. Nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban.

  Újabb olyasmit mondott el, amit én eddig nem tudtam. Megint kikelt magából az én viselkedésem miatt. És bármennyire is fáj, be kell vallanom, hogy jogosan tette, mert igaza van.

  Becsapódott az ajtó, ami olyan érzést keltett, mintha a lelkiismeretem szólalt volna meg. A hideg is kirázott ettől a dologtól.

  Deja vu érzésem volt, mégpedig elég erőteljes. Jóformán ugyanaz történt, mint tegnap. Vitázva bár, de megvoltunk egy darabig, aztán kiakadt és elment. Annyi különbség van a kettő között, hogy tegnap utána szóltam, ma már nem.

  Talán újra át kellene gondolnom ezt az egészet. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha nem is olyan, amilyennek a „téveszmém” mutatja? Ha egészen más és talán még nekem is tetszene a személyisége? Á, nem, az kizárt. Vagy mégsem?

16. Edzés

Sziasztok, lányok
Bár még nem jött össze a 2-3 komi, de már egy van, így nem akartam tovább húzni az időt, hátha megjön a kedvetek attól, hogy hamarabb jön most a rész. :) A kövi is már félig megvan, szóval ha gyorsan írtok véleményt, gyorsabban jön az is:)
Az előzőekhez írtakat nagyon szeretném megköszönni!:)) ♥ Aranyosak vagytok! Remélem a továbbiakban is itt lesztek.
Nem húznám most az időt. Kíváncsi vagyok, mi a véleményetek erről a részről. :)
Kellemes Olvasást Mindenkinek. ♥

Az érzelmi kavalkádok és zűrzavarok közepette huppantam le az ágyamra és kezdtem bele gondolatmenetembe, aminek végeredményéül meg akarom tudni, hogy akkor most utálom vagy nem – ahogy ő is mondta.

  Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Utálom ezt a hangot hallani, annak ellenére, hogy az egyik kedvenc zeném szólal meg ilyenkor.

  Úgy döntöttem, elkerülöm a szenvedést. Így lassú kikecmergés helyett gyorsan lerántottam a takarót és kiugrottam az ágyból. Kisebb szédülés követte ezt a tettem, de hamar megtaláltam az egyensúlyt.

  Utam a fürdőszobába vezetett, ahol nekikezdtem hajam bogozásának. Percek alatt rendbe szedtem, ezután pedig alaposan megmostam a fogamat. Semmi egyebet nem csináltam magammal, mivel úgyis a szakmások végzik el a dolgokat.

  A bőröndömből kikaptam egy egyszerű, szakadt csőfarmert, valamint egy pólót. Éppen ekkor csengettek. Sietve indultam az ajtó felé.

- Jó reggelt, Ms. Mitchell – köszönt kedvesen a pincér.

- Jó reggelt – mosolyogtam, szemeim felcsillantak a fincsi ételek láttán. Betolta a pincér a gurulós asztalt. – Nagyon szépen köszönöm.

- Ha végzett, hívja ugyanazt a számot, amit tegnap és jövünk a felszolgáló asztalért.

- Rendben – bólintottam.

- Jó étvágyat a reggelihez! – elmosolyodott, majd kiment.

- Na, együnk – dörzsöltem össze a tenyerem, s lehuppantam az ágyra. Onnan tökéletesen elértem a keskeny vasasztalt, mely bézs színű terítővel volt fedve.
  Kényelmes megoldás számomra, hogy lehet reggelit rendelni. Így sokkal egyszerűbb, még ha belekerül egy-két dollárba is, de legalább nem kell még hamarabb felkelnem, hogy legyen időm lemenni, enni, meg még visszajönni is.

  Elfogyasztottam a pirítóst és a tojást, majd letelefonáltam az étterembe. Gyorsan magamra kapkodtam a kikészített ruháimat, s mire felhúztam a cipőm, csengettek is. Ismét ajtót nyitottam, a pincér pedig elvitte az asztalt. Nem sokkal később én is elhagytam a szobám, de előtte még feljegyeztem egy papírra pár dolgot, többek közt azt is, hogy ne felejtsek el beszélni Carinnal.

~*~

  A fotózás egész gyorsan elment. Nagyon jó fotóst fogtam ki. Egyrészt nagyon jól dolgozott, másrészt pedig eléggé vicces alak volt, így a nevetős és vigyorgós képeknél nem volt nehéz 32 fogas mosolyt villantanom. 3 kollekcióban is pózoltam, nekem az egyik személyes kedvencem egy királykék koktélruha volt. Irtó jól nézett ki.

  A munka befejeztével viszont le kellett vennem, sajnos. Az öltözőből egyszerre léptem ki egy velem egyidős lánnyal, akit már látásból ismerek. Ő is „közénk való”.

- Szia – köszöntem oda neki.

- Szia. Végeztél te is? – jött felém.

- Igen. Jó is, mert a lábam már kezdett fájni a 8 centis magas sarkútól – nevettem fel.

- Én holnap fogom az elegáns vonalat viselni. Szerintem te pedig a sportosat, mert nekem volt ma az.

- Már alig várom – mosolyogtam.

- Amanda Clair – nyújtotta kezét.

- Olivia Mitchell – ráztam meg. – Honnan jöttél?

- Denver.

- Hú, az elég messze van – nevettem fel.

- Valamit valamiért – nevetett velem. – És te?

- Los Angeles – válaszoltam egy mosoly kíséretében.

- Oh. Tudod, van egy dolog, ami miatt kanadai akarok lenni.

- Szabad tudnom? – kérdeztem kedvesen.

- Azért, mert Justin Bieber is az – szívem egy pillanatra megtorpant. Nagyot nyeltem neve hallatán.

- Ó, értem – bólogattam mosolyogva és csak remélni tudtam, hogy nem vett semmit észre rajtam. – Rajongó vagy?

- Belieber – nevetett fel.

- Én is az voltam…

- Már háromszor is voltam koncerten, de egyszer sem láthattam őt 50 méternél közelebbről – mesélte úgy, mintha valami égbekiáltó fájdalom lenne az. Számomra az felüdülés lenne, ha távol maradhatnék tőle. Ám elfogott a bűntudat. Más, akire ennyire szereti, nem is tud a közelébe jutni, én pedig, aki utálom, szinte bármikor bekopoghatnék az ajtaján, ha olyan kedvem lenne. De ilyen sem mostanában lesz…

- Én már nem bírom a gyereket – kuncogtam.

- Pedig komolyan mondom, nagyon hasonlítasz egy csajra, akit Justin a tweetjében osztott meg – döntötte oldalra a fejét és úgy fixírozott.

- Tényleg? – próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám. Nagyon nem akarok semmiféle kapcsolatba állni Belieberekkel. Ha félre tudjuk tenni ezt a témát, amikor egymással vagyunk, akkor bírom a csajt és nincs vele gond, de ha nem fog menni, akkor inkább nagy ívben elkerülöm.

- Igen – mosolygott.

- Most viszont megyek, mert 10-től táncóra. Neked is?

- Nekem is. Szerintem mindenkinek.

- Hát akkor.. ott találkozunk – mosolyogtam.

- Így van – bólintott ő is mosolyogva. – Szia – intett félénken, én is köszöntem, majd elindultunk az ellenkező irányba.

  A szobámba érve ijedten vettem észre, hogy már csak negyed órám van. Pillanatok alatt vedlettem át valami laza cuccba, ami egészen pontosan egy melegítőnadrágból és egy egyszerű pólóból állt. Aztán sietve indultam a táncterem keresésére. Úgy sejtettem, hogy valahol ott lesz, ahol a „tárgyalóterem” van. Ám annak megtalálása sem volt könnyű.

  Rövides bolyongások után eljutottam abba a kis köraulába, ahonnan az ajtók nyílnak. Bevallom, elfogadtam volna egy kiskutyust az oldalamra, aki mindig követ és nem hagy egyedül lenni. Mert igencsak kellemetlen érzés volt a tudat, hogy senkire sem támaszkodhatsz. Otthon ott volt nekem Ashley és Mike, akikkel a kínos pillanatokból is kihúztuk magunkat egyetlen nevetéssel. De ha én elkezdek magamba nevetni, azt hiszem meglehetősen furcsán néznének rám.

  Kettőt kopogtam a Táncterem feliratú ajtón, majd benyitottam.

- Nézzenek oda! – tette csípőre a kezét a tanár. Szúrós tekintete miatt belém nyilallt a félelem. – 12 perc – nézett órájára.

- Elnézést a késésért… - automatikusan jött a magyarázat, pedig nem is voltam benne biztos, hogy késtem. Bár hosszas kószálásom után nem lenne meglepő a késés.

- Hol voltál? – kért számon. Becsusszantam az ajtón és bezártam magam mögött.

- Nemrég ért véget a fotózásom és alig volt időm átöltözni. Aztán pedig itt-ott eltévedtem idefele jövet.

- Állj be – bökött morcosan állával a többiek felé. Mélyet szippantottam a körülöttem felengedett levegőből, majd fejemet lehajtva beálltam a második sornak a legszélére.

- Rendben, lányok, kezdjünk egy kis beszélgetéssel. Ez azt jelenti, hogy én beszélek, ti pedig leültök és hallgattok – erre mindenki leereszkedett a földre, én maradtam egyedül állva.

  Azonnal levágtam magam a padlóra, nem foglalkozva annak keménységével. Félénken pillantottam fel a tanárra, aki kissé mérgesen nézett vissza rám. Most komolyan kipécézett magának engem és minden mozdulatomért ilyen pillantásokat fogok kapni? Bár, ha belegondolok, lehet jó is, hogy csak pillantásokat és nem egyebeket…

- Tehát. Az újonnan érkezők számára még egyszer elmondanám, hogy Abby Williams-nek hívnak. Én leszek itt tartózkodásotok ideje alatt a fitnesztanárotok. Gondolom felvetődött bennetek a kérdés, hogy miért kellenek ilyen órák, mikor ti modellkedni jöttetek ide. Nos, a válasz azt hiszem logikus. Mivel modellek vagytok, így nem mindegy milyen az alakotok. Azon fogunk dolgozni, hogy karcsúvá tegyünk titeket anélkül, hogy egy szál béllé fogyasztanánk benneteket. Ezt pedig sok-sok erősítéssel, illetve tánccal fogjuk elősegíteni – papolt. Eközben volt időm végignézni a társaságon. Azok voltak itt, akik a „tárgyalóteremben” is, de voltak teljesen újak, számomra ismeretlenek is. – Kezdjünk is neki. Vegyen mindenki 2 darab 1 kilós, rózsaszín súlyzót a polcról – utasított.

  Percek alatt megtettük, amit kért. Velünk szemben állt, teljes fittséggel, kidolgozott hasizmokkal – amik a top rövidsége miatt teljesen kilátszottak – és feszes combokkal. Megnézném, hogy járja a tangót ezekkel a merev testrészekkel.

  A bemelegítés abból állt, hogy bicepszre, tricepszre, hasra, fenékre, combra és hátra gyúrtunk. Azt hittem, hogy majd a súlyzóemelgetéssel szépen elleszünk, izzadás nélkül átvészelem, de ennek a nőnek olyan gyakorlatsora volt, hogy az utolsó mozdulatsort már remegő porcikákkal végeztem el. Számon éreztem az erőteljes kiszáradásomat.

- Akkor ennyi volt mára – állt fel lihegés nélkül. Csupán a homloka volt enyhén nedves, de semmi több. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem én voltam az egyedüli, aki kezét-lábát elengedve kifeküdt a földön. Nagyon jó érzés volt.

  Ám pár perc múlva nagy pofon ért, mikor egy újabb tanár jött be, aki Abbyt váltotta. Aztán mintha a pofon helye begyógyult volna a látvány miatt. Egy eléggé jó vágású, sármos pasi jött be, kezében egy magnóval.

- Olivia, szia – csúszott mellém vigyorogva Amanda. – Elfáradtál?

- Nem kicsit – nevettem fel kínosan. – Ő minek jött be? – szememmel a férfi felé böktem.

- Nem tudom, de nem rossz pasi – harapott ajkába.

- Nekem mondod? – vigyorodtam el.

- Sziasztok, csajok – fordult felénk mosolyogva, miután sikeresen bedugta a magnót a konnektorba. Egyöntetűen hangzott fel a válasz – Brendon Cooper vagyok, a tánctanárotok – mosolya sokkal megnyerőbb volt számomra, mint az előző banya murcis arca – Az egyszerűség kedvéért Ben.

  Jobban megnézve őt arra jöttem rá, hogy irtóhelyes hapsi. Kék szemei vannak, barna tüsis haja, kidolgozott teste, ami tánc közben csak még jobban nézhet ki. El tudtam volna képzelni egy kifutón.

- Egy gyors felmérés. Ki szeret táncolni? – mosolyogva nézett végig a tömegen.

  Határozottan nyújtottam fel a kezem, ezzel beindítva a többieket is; sorban emelkedtek fel a kezek.

- Te voltál az első – mutatott rám. Megremegett a gyomrom. – Hogy hívnak?

- Olivia – mosollyal próbáltam álcázni félénkségemet.

- Igyekszem megjegyezni a neveket. Előre is elnézést kérek, ha nem fog menni – ez félig nekem szólt, félig pedig mindenkinek. – Akkor kezdjük is.

  Több, mint fél órát táncoltunk, de korántsem volt annyira fárasztó, mint a boszorkány 20 perce. Csakis azért éreztem magam fáradtnak, mert az előző órán kifulladtam. És ez sajnos kihatott erre az órára is, ugyanis nem bírtam olyan könnyen az ütemeket, mint általában. A végén már nehezemre esett a fejkörzések végrehajtása, valójában eléggé szédültem a folyadékhiánytól.

- Rendben, hölgyeim, mára ennyi – kapcsolta ki a magnót Ben. – Jó vagy, csajszi – kacsintott rám. Hmm? Ez nekem szólt?!

- Öhm.. köszönöm – ismét mosolyom mögé bújtam.

- A többiek is szuperek voltak és ha így folytatjuk, akkor biztos lesz a szép alak – bíztatott minket. – A következő óránk, bevallom, gőzöm sincs mikor lesz, de itt leszek és remélem ti is. Hát akkor, ennyi – csapta össze kezét zárásképpen, mire mindenki fellélegezve rohamozta meg az ajtót.

  Utolsó előttiként hagytam el a termet, ám szívem szerint még maradtam volna ott egy beszélgetés erejéig. Na, mindegy. Jó pasi, persze, de azért egy húszas pasi nem kéne nekem… Merthogy 25 éves már tuti van.

  A teremből kilépve egy pillanatra összefolyt előttem a világ. Emiatt eléggé megijedtem, főleg amikor ezt egy kisebb részeges mozdulat is követte, azaz egyensúlyvesztés. Ó, szuper. Megint előjön a folyadékhiány káros hatása?

  A tömeg elkezdett feloszlani és örültem neki, hogy most senki nem akart megállni egy bájcsevejre. Talán máskor, de nem most. Valamivel könnyebben találtam rá a visszafelé vezető útra, de ezt az is elősegítette, hogy nagyon vissza akartam jutni a szobámba.

  Minden flottul ment egészen addig, mígnem megpillantottam a liftet. A gondolat, hogy nekem abban a dobozban kellene kibírnom 5 emeletnyi „utazást”, felforgatta a gyomrom. Jött a hányinger. Azonnal 90°-os fordulatot vettem és a lépcsőházba indultam el. Két emelet után rájöttem, hogy ez sem volt a legjobb választás. A szervezetem így is kimerült, erre már csak hab volt ez a sok lépcsőfok. Nagy nehézségek árán már elértem a 4. lépcsőfordulót is és éppen fordultam volna az 5.-re, mikor úgy megszédültem, hogy nem találtam a korlátot.

  Okosan próbáltam gondolkodni, már amennyire tudtam, így hagytam a korlátot és a falat tapogattam ki. Mély levegőt véve támasztottam neki a hátam, tenyeremet homlokomra szorítottam. Percekig állhattam így, s hálát adtam most a fentieknek, hogy nem küldött erre egy lelket sem.

  De elszóltam magam. Fentről lépteket hallottam közeledni. Megszólalt valami zene, aztán elhallgatott és valaki beszélni kezdett. Talán telefonált. A hang nem volt ismeretlen, de nem tudtam beazonosítani. Mégis jobbnak láttam kerülni a feltűnést, így beálltam a sarokba és próbáltam úgy tenni, mintha várnék valakit, vagy nem is tudom. Egyszerűen csak védekeztem.

  A közeledő hang egyre ismerősebbnek tűnt, léptei szaporasága pontosan megegyeztek az én rosszulléti skálámmal. Egyre szaporábban lépkedett, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Mélyeket lélegeztem, ám gyorsan is, így nem megfelelően jutott tüdőm az oxigénhez.

  A hang immáron közelről jött. Nagyon ismerős volt, de nem ugrott be arc a fejemben.

  De ez a hang a következő pillanatban megszűnt, a léptekkel együtt. Szívem hevesen vert, egyrészt a kevéske izgalomtól, másrészt viszont rosszullétem miatt. Úgy éreztem, mentem összeesek. Így hát homlokomat a hideg falnak nyomtam, s mély lélegzetet vettem.

- Elnézést – alig két méterről jutott hozzám a hang. Remegő testem jelezte, hogy nem bírja. Vagy leülök és iszok, vagy legyen képszakadás. Mit sem törődő az aggódó hanggal, tovább küzdöttem a lábon állásért.

Hallottam, hogy közelebb lépett és rövid idő után kifújta a levegőjét.

- Olivia – hangjában egyszerre volt jelen a felismerés, az aggodalom és a kíváncsiság. – Te mit csinálsz itt? – nevetett fel.

  Érzékeltem, ahogyan mellém lép és felkaromnál fogva maga felé fordít, ám gyengéd érintése ebben a pillanatban túlságosan erős volt. A fordulattól összezavarodott a fejem, a fal elment tőlem, így testrészeim feladták a szolgálatot. Lábaim összecsuklottak.