26. Modellkedés modellkedés hátán

Ééés.. a 26. rész megérkezett. :)

Azt hittem nem fogom sohasem meghozni ezt a részt. Nagyon sok dolgozatot írtunk ebben a pár hétben és ez még ezentúl is így lesz, sajnos.

Na, de nem is fecsegek az iskoláról. A rész már tegnapelőtt majdnem kész volt, de végül mégsem tudtam befejezni, így mára maradt. Negyed óra múlva el kell mennem, de még úgy gondoltam, felrakom.

Az előző részhez még csak annyit szólok hozzá: köszönöm a kommenteket! :)

És akkor erről a részről pedig annyit: nekem a vége a kedvencem. :) Most sikerült összehoznom úgy, hogy Olivia egyszerre „dolgozzon”, de közben történjenek az események közte és Justin közt is. Na, de erről nem mondok többet:)

Várom a véleményeket! :)

És kellemes olvasást mindenkinek.♥ :)

Idegesített, hogy vajon miért haragudott volna most meg. Tényleg nem csináltam semmit. És most ezen fogok gondolkodni. Fantasztikus.

*Olivia szemszöge*

- A lábadat egy kicsit előrébb. Most a kezedet rakd csípőre. Álladat lentebb. Nézz oldalra. Vissza. Most nézz komolyan. Nagyon komolyan. Oké, most mosolyogj – minden utasítás végrehajtása után Jim elkattintotta a temérdek szakkütyüvel felszerelt fényképezőt. Örömmel pózoltam az engem árgus szemekkel figyelő kamerának, de kissé kezdtem magam feszülten érezni, mikor egy, az ajtó közelében meghúzódó ember folyamatosan nézett. Pontosítok: férfi volt és bámult. Volt is tippem miért: a fotózási „ruhám” ezen alkalommal egy fürdőruha volt. Nincs jobb dolga ennél? Csak hogy nézzen?

  Már azon voltam, hogy odaszólok Jimnek, mikor ő megelőzött a beszédében.

- Mostanra ennyi, Liv – állt ki a kamera mögül. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Az egyik statiszta máris mellém sietett egy köntösnek nevezett lepellel, amit felvehettem, hogy ne egy szál fürdőruhában kelljen álldogálnom egynéhány ember előtt. – Ügyes voltál, mint mindig – tartotta pacsira a kezét, én pedig leléptem a kis dobogóról, bő 2 lépéssel átszeltem a kettőnk közt elterülő távolságot és beleütöttem tenyerébe.

- Köszi – rámosolyogtam és tovább is haladtam.

  Utam egyenesen a 2 ajtóval arrébb található öltözőbe vezetett. Szokás szerint két ember volt ott: a stylist és egy modell. A modell most épp Alicia volt, aki 22 éves és new yorki. Vele egész jól kijövök.

- Sziasztok – köszöntem mosolyogva.

- Avez-vous terminé? (Végeztél?) – fordult felém Charlotte, aki egyben a stylist, a sminkes és a fodrász. Francia nemzetiségű, de az angolt jobban beszéli, mint a franciát, ennek ellenére néha franciául szólal meg, ha velem beszélhet, mert tudja, hogy szeretem azt a nyelvet, aminek (elmondása szerint) ő csak örülni tud.

- Oui – bólintottam. - Comment êtes-vous, Alicia? – huppantam le mosolyogva Alicia mellé a kanapéra.

- Az mit is jelent? – nevetett fel kínosan.

- Hogy vagy?

- Ó, jól, köszi – mosolygott. - Et vous? (És te?) – meglepődtem, hogy így kérdez vissza, bár annyiszor hallotta, nem volt nehéz megjegyeznie.

- Je suis un peu fatigué, azaz kicsit fáradt vagyok – hátrahajtottam a fejem a kényelmes ülésben és csukott szemmel próbáltam relaxálni egy kicsit, hogy felkészüljek a nyakunkban lógó 2 órás konferenciára, amit Tyler tart. 1 óra múlva kezdődik. És itt lesz Cornelia Bellisario is, aki a fő-fő az egész magazin felett.

- Én ötkor keltem, szóval megértelek.

- Én fél hatkor – nevettem fel. Alicia elmosolyodott, majd nagyot sóhajtva felállt.

- Merci, Charlotte, hogy megcsináltad a hajam – simított végig Char felkarján, majd a kijárat felé igyekezett. – Később látjuk egymást – intett mindkettőnknek, mire mi mosolyogva visszaköszöntünk.

~*~

  Keresztbe font lábaimat kiengedtem, majd egy rövidke nyújtóztatás után ismét átvetettem egyiket a másikon. Az ásítás ismét rám tört, de sikeresen elnyomtam, immáron legalább tizedjére. Próbáltam érdeklődést tanúsítani, de valahogy igazán nem foglalkoztatott az, hogy elmotyog ott valamit magának olaszul a hapsi, de a teremben tartózkodó legalább 50 emberből 10 ha értette a nyelvet és én nem voltam köztük, így meglehetősen unalmas volt a bemutató. Azt sem tudom, miért pont olasz férfinak kell tartania a prezentációt. Nem eléggé nagy világnyelv az angol?

  Szerencsére úgy látszott, befejezte. Nem értettem, hogy mondott-e ezzel kapcsolatosan is valamit, de lelépett a katedráról és kivette a pendrive-ot is a laptopból, ez pedig elég bizonyíték volt.

- Nagyon szépen köszönjük a bemutatót Antony Russo-nak! – szólt bele a mikrofonba Mrs. Bellisario. – Most pedig szeretném a szót Tyler Evans-nek adni – nézett mosolyogva az említettre, aki pillanatok alatt feltipegett az emelvényre, Cornelia helyett.

- Én is szeretném megköszönni az előbbi igényes bemutatót – kezdte a szokásos bevezetővel. – Most pedig néhány hasznos és remélhetőleg kellemes információval szeretnék szolgálni itt tartózkodó Vogue modellpalántáink számára – futott végig tekintete rajtunk. Na, ez felcsigázott. – Ugyebár a szerződés úgy szól, hogy 6 hétig New Yorkban tartózkodunk, majd továbbmegyünk Párizsba. Ezt viszont megváltoztattuk egy kicsit, hiszen volt rá jogunk, mivel a szerződésbe belefoglaltuk, hogy fenntartjuk a változtatás jogát. De azt hiszem, ezzel a változtatással nem lesz különösebb gond a részetekről. A tervünk az, hogy a 6 hetet háromra csökkentjük, viszont így minden nap kell egy kis pluszt dolgozni, de azt hiszem, ez meg sem fog kottyanni nektek – mosolyodott el. – Tehát már csak 2 hétig leszünk itt, aztán pedig egy hétre mindenki hazamehet a családjához. A családdal töltött hét lejárta után pedig egyenesen Los Angelesbe megyünk, bár lehet, hogy mégis az eredeti tervnél maradunk, miszerint a következő megálló Párizs. Ez attól függ, hogy hogyan tudják kiadni nekünk a modellstúdiót. De ne aggódjatok, mindenki időben meg fog tudni mindent. Mellesleg akkor már azt is megjegyzem, hogy a hazarepülést – ha valaki repülővel megy – és a következő megállóig történő repülést mi fizetjük, tehát ne legyen gondotok a repülőjegyekkel.

  Tyler szavait megdöbbenve ittam. Hogy 2 hét múlva hazamehetek a családomhoz? És velük lehetek pár napig? Visszasüllyedek a „régi” életembe és kicsit lazíthatok? Láthatom a családom és a barátaim? Tökéletes ajánlat.

- Azt hiszem, ez minden, amit meg szerettünk volna osztani veletek ezen a majdnem 2 órás konferencián – szakította meg Tyler hangja a gondolataimat. – Nagyon szépen köszönjük a figyelmüket!

  Lelépett a dobogóról, mire halk zajok közepette mindenki elkezdett felállni. A fontosabb, öltönyös emberek azonnal elhagyták a termet. Persze, ők mindig sietnek…

- Na ehhez mit szólsz? – vigyorgott Amanda, de ő is ugyanolyan döbbent volt, mint én.

- Álmodom – nevettem fel, s mintha csak őt utánoztam volna le, én is felálltam, s betoltam magam után a széket.

- Azért valljuk be, szerintem mindenki örül, hogy megszabadulhat kicsit ettől a felhajtástól.

- Így van. Bármennyire is szeretjük, amit csinálunk, az utóbbi napokban rendesen fel kellett kötni a gatyát. 6 órakor kelés, napi több óra pózolás, konferencia, megbeszélések… - soroltam, majd a végén nagyot sóhajtottam.

- És ma még edzés is van – nyöszörgött.

- Na ja – húztam el a szám, s lassan a kijárat felé indultam, követve a tömeget. Amanda is jött mögöttem.

- Olivia! – hallottam a nevem. Automatikusan fordultam a hang irányába, Tylert pillantottam meg felém közeledni. – Egy percre…? – intett.

- Persze – bólintottam mosolyogva, majd Amandának küldtem egy „menj, majd találkozunk” nézést és Tyler után mentem. – Történt valami? – gondoltam egyből a legrosszabbra.

- Nem, egyáltalán semmi. Egy kérdésem vagy inkább kérésem lenne – kezdett bele mosolyogva.

- Csak nyugodtan – viszonoztam mosolyát.

- Egy divatbemutatóról lenne szó – ezt valahol a közepén kezdhette el, hiszen csak így belevágott, se eleje, se vége módszerrel. Türelmesen vártam, hogy hátha folytatja, így is lett. – Alicia-val már beszéltem, ő beleegyezett, viszont egy ember nem elég. És hát.. én rád gondoltam – a végén ismét elmosolyodott.

  Zavarba ejtő volt. Úgy értem, folyamatosan mosolygott, de nem is ez volt a baj, hanem inkább az, hogy először fel sem fogtam, hogy mit mondd. Aztán leesett, hogy miről is van szó. Először is, minden magyarázat nélkül kezdte. Másodszor is – miután az elsőt megértettem -, egy divatbemutatóról lenne szó és ha jól értelmeztem több másodperc gyors gondolkodás után, akkor felkért, hogy Alicia mellett én is vegyek részt az eseményen.

- Tehát most megkértél, hogy én is szerepeljek? – megbizonyodásként rá kellett kérdeznem.

- Igen, pontosan – bólogatott.

- Ó, hát ez óriási megtiszteltetés számomra – villantottam meg fogaim. – Köszönöm szépen, elfogadom és szívesen teszek eleget kérésednek – talán kissé líraian fogalmaztam, de Tyler csak elmosolyodott, talán éppen ezen, talán azon, hogy elfogadtam, ki tudja!

- Én köszönöm, Livia – hálásan elmosolyodott. – A bemutató most pénteken lesz, este 7-től New York egyik negyedében. Csodálatos hely, majd meglátod – kacsintott rám, mintha egy jó barát lennék. Igazán jól esett, hogy Tyler ilyen könnyedre fogja a dolgot és kevésbé van meg a főnök-dolgozó szigorú viszonya, amit tovább segít az, hogy tegeződünk a beszélgetés könnyítése érdekében, de persze van olyan, mikor megmarad a magázás.

- Alig várom – haraptam ajkamba izgatottan.

- A részletekről még tájékoztatunk, akár én, akár bárki a munkatársaim közül. Ha kérdésed van, nyugodtan fordulj hozzájuk, ha én nem vagyok itt.

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam újra és újra.

- Semmi – legyintett nevetve. – Akkor hát, viszlát, Olivia! – távolodott lassan, de mikor köszönni akartam, eszébe jutott valami és megtorpant.

- Ó, még egy dolog – tartotta fel mutatóujját és visszajött hozzám. – Tudomásom szerint Carin jó barátnőd – kijelentette, s azt várta, hogy cáfoljam avagy helyeseljek.

- Pontosan – bólintottam rá.

- És ha már Carinnal olyan jóban vagy, bizonyára.. nos, remélem ezzel nem tévedek nagyot, de logikusnak tartom.. szóval, hogy bizonyára Mr. Bieber is látott már téged személyesen? – a mondat végén felcsúszott a hangja, így a kijelentésből kérdés lett.

- Nem tévedés. Tényleg így van – erre is bólintottam. – Annak ellenére, hogy én valójában nem vagyok Justin fanja, mondhatni nem bírom őt, egész jó kis viszonyt alakítottunk ki, ha ebbe a jó viszonyba az is beletartozik, hogy kétszer annyiszor szidjuk egymást, mint ahányszor normálisan beszélgetünk – nevettem fel kínosan.

- Ó, szóval így – látszólag ez meglepte. Talán nem számított arra, hogy én már ilyen közelről ismerem Justint. – Ez meglehetősen fura. Ismereteim szerint nem igazán szereti közel engedni magához az ismeretleneket – ez a mondata elgondolkodtatott. Tehát nem csak én vagyok ezzel így. Ugye, hogy nem csak nekem ez a véleményem! Tyler nagyon szépen megfogalmazta, amit eddig én csak körülírni tudtam.

- Nehogy azt higgye, Mrs. Evans, hogy ez számomra nem megdöbbentő – nevettem fel.

- Tyler! – szólították a velem szemben álló hölgyet, mire ő csak bólintott.

- Olivia, majd visszatérünk ehhez a témához. Carinnal is beszélek majd, mert felcsigáztál – mosolygott sunyin. – És ahogy már megbeszéltük, nyugodtan tegezhetsz.

- Rendben, köszönöm – mosolyogtam rá. – Nem is tartalak fel. Majd látjuk egymást! – intettem, s hátrálni kezdtem.

- Szia! – mosolygott rám, s miután ő is elindult, megfordultam és kifelé vettem az irányt.

~*~

  Remegő lábakkal estem be a szobába, az ajtót erőtlenül vágtam be magam mögött. Francba már ezzel a boszorkánnyal, hogy mindig meg kell szívatnia. Pedig most nem késtem, 10 perccel hamarabb már ott voltam.

  Ásványvizes üvegem a bőröndömön landolt, amiről a keménysége miatt le is gurult, s az ágyig meg sem állt. Mit sem törődtem vele, hátravágtam magam az ágyon és még mindig gyorsabban szedve a levegőt próbáltam kiadni magamból a dühöm és a fáradságom, bár a második jelenleg lehetetlen.

  Legalább negyed óráig csináltam a nagy semmit, majd erőt vettem magamon és becsoszogtam a fürdőszobába.  Fogalmam sincs miért, de vittem magammal a telefonom is. Pillanatok alatt lekerültek rólam a ruhadarabok, mialatt megnyitottam a csapot, hogy a kád megteljen jó forró vízzel. 10 perc kellett, hogy háromnegyedig megteljen, ezután pedig beleöntöttem a habfürdőmet, amitől a tetején megjelentek a hófehér habok és átlátszó buborékok. Mit sem törődve azzal, hogy forró, rögtön belemásztam és nyakig elmerültem benne. Telefonomat a kád melletti pultra raktam, de előtte beállítottam a zenelejátszót és halkra vettem, hogy csak segítség legyen a relaxáláshoz. Az első szám rögtön mi volt? Persze, miért is ne?! A Grenade. Amit Justinnak zongoráztam. Jobbnak láttam befogni az orrom és elmerülni a fejem búbjáig.

  Azt hittem, ezzel majd elbújhatok az emlékek elől, de talán így, csukott szemmel még könnyebben előjöttek. És ahogy így gondolkodtam az eseten, rájöttem, hogy jól éreztem magam vele. Igaz, nem fényesen indult a dolog, de a zongorás rész igenis jó volt. A végét megint ne számítsuk bele, de összességében tényleg nem volt rossz. Csupán nem esett jól, hogy úgy elment.

  A zene átváltott Eminem Rihanna-val alkotott számára. The Monster. Imádom.

  Aztán pedig megszólalt végre valami gyors és üdítő: Little Mix – Word Up!

  De nem sokáig élvezhettem, mert a zene megszakadt, helyette pedig megszólalt a csengőhangom.

  Gyorsan megtöröltem a puha törölközőbe a kezem, beállítottam a kihangosítást és elfogadtam a hívást, meg sem nézve, hogy ki az.

- Igen? – szóltam bele kedvesen.

- Szia, Justin vagyok – jött válaszként egy mély, de szintén kedves hang. Meglepett, hogy ő az. – Zavarlak?

- Nem, éppen fürdök – vontam vállat.

- Akkor zavarlak – jelentette ki.

- Igen, zavarsz, mert éppen egy krokodillal harcolok, ami a közeli dzsungelből szökött át és a fürdőkádam tetszett meg neki lakhelyként – forgattam meg a szemem.

- Ó, sajnálom – nevetett fel halkan. – Akkor már értem, miért hallok sikolyokat az ajtód előtt állva – szavai meghökkentettek.

- Az ajtóm előtt? – kérdeztem vissza tágra nyílt szemekkel.

- Az igazat megvallva Carinnál voltam és hát.. közel vagy hozzá.. és.. úgy gondoltam, esetleg van egy kis megbeszélnivalónk – rögtön tudtam, mire gondol.

- Szerintem nincs. Mire gondolsz? – húztam kicsit az agyát.

- Nyisd ki az ajtót és elmondom.

- A fürdőkádban vagyok, Justin – vágtam hülye fejet.

- Gyere ki?! – nevetett fel, neki is hasonló lehetett az arcmimikája.

- Tényleg várni akarsz negyed órát?

- Most legalább ráérek – szinte láttam szemeim előtt, ahogy megrántja a vállát.

- Hát jó – sóhajtottam fel. – Megpróbálok sietni, de nem ígérek semmit.

- Addig elrepülök Európába elrendezni valamit, de nyugi, itt leszek, mire kijössz – próbált komoly maradni, de hangjából kihallatszott a gúnyolódás.

- Ezért még kapsz, tökfej – azzal kinyomtam.

  Mintha belém ültettek volna egy kisebb méretű energiabombát, olyan könnyedén szálltam ki a kádból. Magam köré csavartam egy halványlila törölközőt, vizes hajam felkötöttem, arcomat lemostam a szokásos szereimmel. Még mindig törölközőben kiléptem a fürdőszobából és a szekrényemből kivettem valami nagy márkájú pizsamát, hogy ne bugyiban és atlétában legyek a gyerek előtt. Miután azt is felvettem, utolsó lépésként lazán magamra vettem a selyem köntösömet is.

  Mindennel elkészülve nyúltam a kilincs után, hogy beengedjem az elvileg ajtóm előtt ólálkodó fiút.

  Amint kitártam az ajtót, tényleg megpillantottam őt.

- 12 perc 26 másodperc – nyomta le telefonján a stoppert. – Villámgyors voltál.

- Milyen volt Európa?

- Milyen volt a krokodillal harcolni? – kérdezett vissza kajánul.

- Vesztettem, mert megzavartál a hívásoddal – mosolyodtam el én is sunyin.

- Én pedig visszafordultam.

- Csakis miattam, ugye? – játszottam el a boldog meghatottat.

- Csakis miattad – mosolyodott el, legnagyobb meglepődöttségemre.– Nem ezt a választ vártad, ugye? – gondolom leszűrte arcomról.

- Öö.. nem – nevettem fel kínosan. – Na, bejössz vagy mész? Csak mert fáradt vagyok és nem ajtóban álldogálva szeretnék társalogni.

- Igazából csak meg akartam kérdezni, hogy…

- Várj. Beszélni akartál, nem kérdezni vagy tévedek? – ezen kissé felkaptam a vizet, hiszen kérdezni telefonon keresztül is tudott volna és akkor nem kellett volna kijönnöm.

- De közben beszéltem Scooterrel és ő mondta, hogy holnapra beszervezett egy programot. És gondoltam, akkor inkább meghívlak oda és ott majd beszélünk, hogy ne most zavarjalak – mondta el egy szuszra.

- Miért akarnál meghívni a ti programotokra? Semmi közöm sincsen hozzátok. Úgy értem… - próbáltam azonnal javítani magamat, mert kissé bunkón hangozhatott, de közbevágott.

- Holnapra összegyűjtök minden okot, hogy miért lehet közöd hozzánk. És hozzám – a végén elmosolyodott. Ez összezavart. Mármint az, hogy.. én sem tudom, miért, de tetszett a mosolya.

- Mi a program?

- A hotelnek van egy külön szárnya, ahol többek között kosárpálya is található. A csapat pedig azt találta ki, hogy edzés helyett kosaraznánk, egyrészt, hogy kicsit kiszakadjunk a monotonitásból, másrészt pedig, hogy gyakoroljunk a holnaputáni meccsre – dőlt mosolyogva az ajtófélfának.

- Hmm… - néztem a távolba. – Jól hangzik – állapítottam meg végül.

- Délután 4-kor ráérsz? – ezzel a kérdéssel megfogott. Gyorsan végigpörgettem a holnapi napom programjait a fejemben, s örömmel állapítottam meg, hogy az időpont szabad.

- Rá – bólintottam.

- Tökéletes – mosolyodott el elégedetten. – Azt hiszem, ennyit akartam.

- Majd csörgök, ha mégsem jó.

- Nem fogom felvenni. Legyél ott és kész – vigyorodott el.

- Az nem úgy megy, tökfej.

- Miért pont tökfej? – vágta be a durcit.

- A seggfej jobban tetszene?

- Maradjunk a tökfejnél – vágta rá, amin most én vigyorodtam el.

- Nos.. köszönöm a meghívást – vettem komolyabbra a formát.

- Ha eljössz, akkor szívesen – mosolygott.

- Akkor.. szia – mondta félénken. Mély levegőt véve elrugaszkodott az ajtótól és ő is eléggé kínosan érezte magát, ahogy láttam, akárcsak én. Most kellene valamit még csinálni vagy elég volt ez a „szia”?

- Szia – köszönt halkan, mosolyogva, majd hátrálni kezdett.

  Intettem neki, ahogy ő is, majd bezártam az ajtót. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, s akaratlanul is elmosolyodtam. Úgy éreztem, várom a holnapot. De megrémisztett a tudat, hogy Justin az, aki miatt várom. Felfoghatatlan, hogy végre, most először így állok hozzá a dolgokhoz.