Kedves
Olvasóim.♥
Örömmel tudatom, hogy ez a fejezet ismét hosszúra
sikerült. Wordben számolva szinte kereken 12 oldal. Remélem örültök neki és nem
bánjátok, hogy sok időt vesz majd el az olvasása.
Egy valamit szeretnék mondani. Kommentekkel
kapcsolatos. Az előző részhez 1-et kaptam. Csak nem akar nőni ez a szám. Ez az
átlag nagyjából. Nem az a rossz, hanem az, hogy közben van elvileg 8 rendszeres
olvasóm. És ez elszomorít. Ha valami nem jó vagy kifejezetten rossz, akkor
mondjátok meg nyugodtan! Ha nem tetszik valami, azt is. Tökmindegy mit, csak
legyen visszajelzés. Jobban inspirálná az írást.
De most direkt írtam egy ilyen hosszút. És
kíváncsi vagyok, hogy most hányan fognak írni:)
Már elég rég óta megvan a Facebook csoportunk! Lépjetek be nyugodtan:))
Na, nem is mondok többet.
Kellemes Olvasást.♥Már elég rég óta megvan a Facebook csoportunk! Lépjetek be nyugodtan:))
Na, nem is mondok többet.
- Egy szívességet szeretnék kérni
tőled.
- Még az
előző szívességemet sem háláltad meg. És megragadnám az alkalmat, hogy
elmondjam, a tegnapival koránt sincs megadva a tartozás.
- Szóval
nézed az adatlapom. Most lebuktál – vigyorodtam el győzedelmesen. Nem jött
válasz. – Nyertem – haraptam ajkamba.
- Oké. Mit
kell tennem? – sóhajtott fel megadóan.
- Csak gyere
fel. De siess, mert már tűkön ül az a bizonyos személy – Ashley láttán
elmosolyodtam. Szegény már a körmeit rágta, már Mike sem volt ott. Gondolom
hazament.
- Személy?
Mi, ott van az az Amanda? Mert akkor nem megyek.
- Nem, nem
róla van szó. Csak, kérlek, siess.. és készítsd elő a legdögösebb formád –
tettem hozzá kacéran, közben vigyorogva Ashleyre kacsintottam, aki máris
olvadozásba kezdett.
- Uh, woow..
gőzöm sincs, ki lehet ott, de oké – nevetett fel. – És ne felejtsd el, már
kettővel tartozol – alighogy kimondta, lerakta a telefont, így nem tudtam reagálni.
- Jön –
vigyorogtam bele a kamerába. Denise akkorát sikított, hogy még az én fülem is
belefájdult. Persze most őt semmi nem érdekelte. – Csak annyit kérek, Ashley,
drágám, hogy ne sikoltozz, amikor itt vagy és kezeld őt a lehető
legnormálisabban. Hidd el, sokkal jobban be fogsz neki jönni, ha nem isteníted
őt.
- Rendben,
úgy lesz. Ha te mondod, megteszem – megköszörülte torkát és próbált komoly
lenni. – De most még hagy sikoltozzak, jó? – kérdezte boldogan, de választ nem
várva ismét kicsattant önmagából. Rámosolyogtam, ezután pedig csak vártuk, hogy
megjöjjön a várva várt személy.
- Ash, egy
sztárnál nem úgy működik a dolog, hogy gondol egyet és elmegy akárhová. Biztos
engedélyt kell kérnie az anyukájától – bölcs gondolatokkal próbáltam nyugtatni
Ashley kedélyállapotát, persze a bölcstől messze álltam…
- Pattie
nagyon kedves. Biztos elengedte őt. 20 perce várunk. Tehát van valami más a
dologban – szomorúan hajába túrt és hátravetette magát az ágyra. – Túl szép
volt ahhoz, hogy igaz legyen – motyogott magában, de a kamera minőségének
köszönhetően hallottam.
- Legutóbb
tőlem is kért fél órát. De időben ott volt. Ashley, csak lazíts. Ha most nem
jön, majd jön holnap – vontam vállat és belekortyoltam kakaómba.
- De már
beleéltem magam – nyöszörgött. – Tiszta jó már neked. Irigy vagyok rád, te nő – ült fel, hogy a szemembe nézhessen.
- Miért? –
nevettem fel, de csak képletesen tettem fel a kérdést. Tudtam a választ. És nem
is kellett megvárnom, míg válaszol, ugyanis kopogtak. – Ó, azt hiszem, megjött – pillantottam az ajtó irányába.
Gyorsan leraktam a kakaós poharamat az éjjeliszekrényre és anélkül, hogy ügyet vetettem volna Ashley reakciójára, leszálltam az ágyról és az ajtóhoz mentem. A biztonság kedvéért azért kikukucskáltam a nézőkén és miután Justin viccesen eltorzult fejét láttam, ezen a gondolatomon mosolyogva kinyitottam az ajtót.
Gyorsan leraktam a kakaós poharamat az éjjeliszekrényre és anélkül, hogy ügyet vetettem volna Ashley reakciójára, leszálltam az ágyról és az ajtóhoz mentem. A biztonság kedvéért azért kikukucskáltam a nézőkén és miután Justin viccesen eltorzult fejét láttam, ezen a gondolatomon mosolyogva kinyitottam az ajtót.
- Pucér
csajok, vagy azért nincs ennyire durva? – vigyorodott el „vicces” kérdésén.
- Gyere be,
te tökfej – forgattam meg szemeimet, majd egy mosollyal javítottam a
helyzeten.
- Komolyan
kérdeztem – mialatt bejött és én bezártam az ajtót, végig engem stírölt.
- Én meg
komolyan mondtam, hogy tökfej – próbáltam komoly maradni, de a végén sajnos
elvigyorodtam.
- Oké,
legyen neked karácsony – sóhajtott fel. – Szóval semmi pucér lány? –
próbálkozott azért harmadjára is.
Ezennel már
csak megforgattam a szemem és állammal az ágyon fekvő laptopom felé intettem.
Odasandított, majd kérdőn rám szegezte tekintetét. Közelebb léptem hozzá és suttogni kezdtem – csak azért, hogy Ashley még véletlenül se halljon semmit.
Odasandított, majd kérdőn rám szegezte tekintetét. Közelebb léptem hozzá és suttogni kezdtem – csak azért, hogy Ashley még véletlenül se halljon semmit.
- A legjobb
barátnőm, Ashley ül a kamera másik oldalán. Óriási Belieber. Szerettem volna
feldobni kicsit a hangulatát, így gondoltam, ha már ilyen jó viszonyban
vagyunk.. – köszörültem meg a torkom. - ..akkor ki is használhatnám a
helyzetet. Emellett bűntudatom is van, hogy ő imád téged és még sosem látott
testközelből, én pedig.. nos.. tudod.. – félénken hátrébb hajoltam, úgy
folytattam. - ..a nap bármely percében találkozhatok veled. Meg kell tenned
értem, jó? Vess be mindent, amit csak lehet. Tényleg szeretném, ha elégedett
lenne. Vagyis ha én látnám rajta, hogy boldog, akkor én lennék elégedett. Ő már
azzal is meg lenne elégedve, ha egy pillanatra megjelennél a képernyőn.
- Ez kedves
tőled – mosolyodott el. – Tudod mit? Ezt nem veszem részemről szívességnek.
Rajongó, így szívesen boldogítom pár percig – a végére persze elviccelte a
dolgot, de szerencsére láttam rajta, hogy komolyan beszél.
- Jól van –
vettem mély levegőt, majd gyorsan kifújtam. – Köszönöm – ejtettem ki lassan.
Könnyebb volt kimondani most, mint előző alkalmakkor, de még mindig nehezemre
esett úgy beszélni, hogy a szemébe nézek.
Mosolyogva
bólintott, majd az ágyhoz sétáltunk, ő leült, szembe a géppel és a monitoron
megjelenő kis ablakban, melyben ő látszik, igazgatni kezdte a haját. Úgy tett,
mintha nem látná a másik ablakban ékeskedő barátnőm. Ashley viszont a szájához
kapta mindkét kezét és erősen próbálkozott nem elsikítania magát, láttam rajta.
- Mit
gondolsz, Olivia, mennyire vagyok nőcsábász? Képes lennék meghódítani egy barna
hajú lányt, akinek jelen pillanatban fel van fogva a haja? – beletúrt a hajába,
majd közelebb hajolt a kamerához, még mindig tükörként használva.
- Talán arra
a lányra célzol? – huppantam le mellé és mutatóujjam a kamera felé
irányítottam. Ashley majd’ kicsattant a boldogságtól, arcán akkora vigyor
húzódott, hogy a szája a füléig ért. Jó volt így látni.
- Talán –
gondolkodott el sejtelmesen. – Ismered? – fordult felém.
- Talán –
vigyorodtam el. Justin felnevetett, majd normális pózba vágta magát és a
képernyő felé fordult. – Szia, Ashley! – integetett. – csodálkoztam, hogy
emlékszik a nevére.
- Úristen,
hallottad? – majdhogynem felsikított Ashley, én csak mosolyogtam és bólogattam.
- Mi újság?
Remélem jól vagy.
- Ennél
jobban hidd el, nem lehetnék – a szívére kapta a kezét és megállíthatatlanul
vigyorgott, s vigyorgott.
- Ennek
örülök – Justin félénken mosolygott. – Milyen volt a díjátadó? – meglepődtem,
hogy éppen erről kérdez.
-
Kifejezetten tetszett, mikor énekeltél – úgy látszik, megjött Ash hangja.
Képes volt elmondani normális hangnemben
egy egész mondatot, ami haladás.
- Szóval te
vagy Ashley, a nagy Belieber? – ez a kérdés határozottan jobban illett ide.
- Igen, én,
és.. úristen.. el se hiszem, hogy tényleg te vagy – ismét majdnem
felsikoltott, de mély levegőt véve visszafogta magát és próbált megkomolyodni,
több-kevesebb sikerrel.
- Nem olyan
hihetetlen, mint gondolod. Kérdezd csak Oliviát – sunyin mosolyogva szeme
sarkából rám pillantott.
- Így van –
bólogattam. – Látod, Ash drágám? Nem csípem a gyerek búráját, mégis elviselem.
- Nem erre
gondoltam – nevetett fel. – Nyugodtan hidd el, hogy én vagyok, nem muszáj
sikítozni, mert nincs abban semmi különös, hogy itt vagyok – kedvesen
célozgatott.
- Nekem van – harapott ajkába olvadozva az én kis dilis barátnőm. – Mikor jössz koncertre?
A Meet&Greeten most tuti látni foglak testközelből is, bármi történjen. Na
és mikor jön az új lemez? – újabb kérdést akart feltenni, de Justin felnevetett
és válaszba kezdett.
- Koncert
nélkül is láthatsz, hiszen jó kapcsolataid vannak.
- Most rám
utalsz? – kérdeztem „felháborodottan”.
- Hát.. ja,
rád – vigyorodott el.
- Mike, menj
és kérdezd meg anyát, hogy mehetünk-e New Yorkba – fordult hátra Ashley, de
csak akkor vette észre, hogy az említett személy már nincs ott. Elég értetlen
fejet vágott, majd vállat vonva visszafordult.
- A lemezről
annyit árulok el, hogy éppen ma fejeztük be a 9. dal szövegének írását. De
Twitteren mindent megtudsz majd. Ja és majd visszakövetlek. És ha már itt
tartunk, légyszi erről a beszélgetésről senki semmit se posztoljon sehová.
Maradjon hármunk között – kacsintott rá, majd kérlelve felém fordult.
Mindketten rögtön rávágtunk egy „rendben”-t.
- Justin,
húzd fel a pólód – „nyögött be” Ashley egy meglehetősen fura kérést. Huh, ez
érdekes helyzet. Kissé még én is zavarba jöttem, ahogy Justin is. Egyedül Ash
nem talált semmi kivetnivalót a kérésében.
- Annyira
hülye vagy – suttogtam, de tisztán hallotta Justin is, mivel mellettem ült.
Felnevettem. – Justin, ügyet se vess a barátnőmre, ilyenkor vannak furcsa
megnyilvánulásai.
- Szerintem
aranyos – mondta Justin mosolyogva és most először megfigyeltem valamit.
Bevetett egy bizonyos Justin mosolyt és tekintetet, ami oldalról megfigyelve
kitűnően látszott, hogy egy amolyan csábító-nézés. Nem tudnám megfogalmazni,
hogy miből látszódott, egyszerűen csak feltűnt. A hatást pedig el is érte,
ugyanis Ashley megkövülten, őrülten vigyorogva és egyben olvadozva bámulta a
kamerát. – A pólófelhúzást egy másik alkalomra tartogassuk, rendben? –
egyértelműen, mégis kedvesen utasította vissza a kérést. Kezdtem értékelni a
viselkedését. Ezt sem igazán tudom, hogy pontosan miért. Volt benne valami, ami
tetszett. Talán.. hogy ilyen kedves.
Legalább egy
fél órát beszélgettünk hármasban, én – a nagy „Bieber-utáló” is egész jól
elszórakozgattam és a végére egészen oldott volt a hangulat. Mérhetetlenül
boldog voltam, hogy legalább ennyivel is kárpótolni tudtam Ashleyt. És persze
Justinnak is hálás voltam, hogy ilyen sok időt szánt az „akciómra”.
- Utálom,
hogy ezt kell mondanom, de a beszélgetésnek azt hiszem vége – jött be Ash
anyukája, mire felsóhajtott.
- Miért? –
csodálkoztam el.
- Ashley
unokatesója átjön hozzánk aludni és 8 órára volt megbeszélve. Ha jól hallottam,
éppen most csengettek. Szóval Justin, ha titokban akarod tartani a
beszélgetést, akkor jobb, ha nem lát semmit. – magyarázta el röviden Mrs.
Morgan. Nem értettük, honnan tudja, hogy Justin titokban akarja tartani, de
gondoltuk, ez maradjon az ő titka.
- Igen, ha
nem baj, akkor jobban szeretném, ha köztünk maradna. De Ashley, ne aggódj, hogy
most vége, mert amint mondtam, jó kapcsolataid vannak – mosolygott a kamerába
Justin, alig hittem a szememnek, hogy mindezt komolyan mondja. Az arcáról
olvastam le, hogy pedig de.
- Köszönöm
szépen, Justin, hogy megtetted ezt értem. Imádlak! – dobott puszit barátnőm. –
És téged is szeretlek, életkém – integetett nekem is.
- Jó bulit
nektek estére, amint tudunk, feltétlenül beszélnünk kell majd megint, rendben?
– kértem.
-
Természetesen – bólintott rá azonnal.
- Szia,
Ashley – intett neki Justin, visszaköszönt, én is köszöntem, majd bontotta a
kapcsolatot.
Pár
pillanatig tétlenül ültem az üres képernyővel szemben, Justin sem mozdult. Majd
odanyúltam a kis padhoz és ujjammal az egeret az x-re irányítottam és végleg
kiléptem a programból. Nagyot sóhajtottam, mire a mellettem ülő fiú rám nézett,
mosoly futott át arcán, majd visszakomolyodott.
- Nagyon
aranyos lány – értékelte röviden.
- Sokat
jelentett neki. Tényleg szeret téged. Helyette is köszönöm, hogy feljöttél – tagoltan, halkan beszéltem, mintha
zavarban lennék, pedig nem voltam.
- Már
mondtam, nem nagy dolog. Rajongó és ismerősöm ismerőse egyben. Két nyomós ok,
amiért nem mondhattam nemet.
-
Megtehetted volna, hogy nem jössz fel – emlékeztettem.
- Azon
vagyok, hogy feloldjam az irántam érzett negatív érzéseidet, nem azon, hogy még
jobban magamra haragítsalak – nevetett fel. Arrébb rakta a gépet és lassacskán
felállt az ágyról.
- Tényleg
azért tetted, hogy ne kelts rossz benyomást? – bámultam rá értetlenül és
meglepődötten.
- És azért,
mert olyan szépen kértél – mondta mosolyogva. Ezen csak megforgattam a szemem,
de végül én is elmosolyodtam. – És azért, amit az előbb mondtam. Nos.. ugyebár
azt mondtam, hogy ezt nem veszem szívességnek, így csak egy dologgal tartozol.
De időközben eszembe jutott, hogy kettővel. – hátát a falnak támasztotta, így
le kellett néznie rám. Korántsem tetszett nekem ez a póz, alsóbbrendűnek
éreztem magam, így hát felálltam.
- Mégpedig?
– fontam össze a kezem.
- Emlékszel
a liftes ügyre? – szemembe nézett, úgy ért kezeimhez és vette szét őket. Két
karom erőtlenül ereszkedett testem mellé, kérdőn néztem rá, szemével olyasmit
jelzett: „Nem szeretem ezt a testhelyzetet beszélgetés közben”, így
megértettem, hogy miért tette az előbbit.
- Igen –
bólintottam szavára.
- Nem rémlik
valami? Tudod mikor záródott az ajtó… - próbált rámutatni a lényegre.
- Igen,
tudom. „Ölelés vagy valami?” – utánoztam mély hangját. – Erre gondolsz?
- Pontosan – zsebre dugta önelégülten a kezeit, arcán kaján mosoly futott végig.
- És azt is
szeretnéd behajtani?
-
Természetesen – bólintott.
- Esetleg
legközelebb, mert most sürgős dolgom akadt – hazudtam kibúvóként. De aztán
eszembe jutott, hogy ha azt mondom, hogy zongorázni megyek, akkor kedvesen
kikerülhetem, amit meg kell tennem és hazudnom sem kell.
- Mindig
fontos dolgod akad és amúgy is átlátható a helyzet. Értem én, Olivia, nem kell hazudnod,
mert még a végén meg leszel büntetve – végig mosolyogva beszélt, egyáltalán
nem látszott megsértettnek. Mondata végén az ég felé nézett, ezzel jelezve,
hogy az a valaki, aki megbüntetne, az Isten.
Ahogy
szemeit kémleltem, miközben tiszta lélekkel beszélt hozzám, egy pillanatra
átértékeltem a helyzetet. Mintha felfedeztem volna benne a „normál” Justint. A
nem sztárt, hanem a köznapi embert. Aki kedves és barátságos. És jószívű,
megbízható. Magyarán egy olyan ember, akit elképzelnék egy barátnak. Aki
mellett igenis mernék az az ember lenni, aki nem tud mindig tökéletesen
megjelenni. Aki mellett mernék az az énem lenni, aki a srácok mellett vagyok.
Az a bolondos lány.
De sajnos ez a gondolat olyan gyorsan elrepült, ahogy
jött. Pedig igazán jó gondolat volt. Kellemes és meghitt. Talán még tetszett
is. És talán azért repült el ilyen hamar, mert nem tudtam elfogadni. Nem próbáltam elfogadni. Csak továbbléptem
rajta ezt mondván: „ez lehetetlen.” És mi van, ha mégsem? Pattie is mondhatta
volna ezt, de nem tette. Igen. Pattiet kell követnem, mert nagy dolog volt,
amit velem szemben tett. Nem ítélt el, ellentétben velem, aki első pillanattól
kezdve elítélem a velem szemben álló fiút.
Hosszas
gondolatmenetem alig került 5 másodpercbe, hogy leperegjen elmémben. És ezen
felül még arra is volt ideje, hogy kiterveljen egy tervnek nem nevezhető
ötletet.
- Mi dolgod
van most? – ajkamat rágva vártam válaszát.
- Vár a
pizsamám – rántott vállat kuncogva.
- Meddig bír
még rád várni?
- Türelmes
teremtmény.
-
Olyannyira, hogy nem bánná, ha még egy óráig nélkülöznie kellene téged? –
sejtette, hogy mit akarok, bár ha nem is tette, én akkor is belepirultam.
- Igen,
annyira – bólintott, majd gyanakodva méregetni kezdett.
- Lenne
kedved mesélni magadról még többet? – nagyot nyeltem, mikor a lényeghez
jutottam.
Elmosolyodott.
Igen, azzal a mosolyával, ami akkor terül el az arcán, mikor sikerül neki
valami. Most sikerült elérnie, hogy valójában megkértem, lógjunk együtt. Büszke
voltam magamra. Ez nagy haladás magamhoz képest.
- Ha neked
is magadról – ajka megremegett a mosoly elfojtásának próbálkozásától.
- Kössük
össze a kellemest a hasznossal – ajánlottam. – Menjünk a zongoraterembe, így
mesélhetsz, én pedig ledolgozhatom a tartozásomat.
-
Indulhatunk – kicsit meghajolt, kezével illedelmesen az ajtó felé mutatott.
Magamhoz
vettem a terem és a szobám kártyáját, valamint a telefonom és a cipőm felhúzása
után el is indultam kifele.
Megtartottam
neki az ajtót, miután pedig mindketten elhagytuk a menedékem, bezártam azt.
- Az illedelmes
meghívás után kaphatok választ, hogy meddig tudsz maradni? – indultam el a lift
felé, hamar utolért.
- Ma már nem
lesz semmi. Ha nem hívnak, hogy azonnali bevetés van, akkor akár egész éjszaka,
amit azért mellőzzünk, több okból is – nevetett fel.
- Egyetértek.
Egy órára gondoltam, egyébként – megnyomtam a lift hívógombját. Csendben
vártuk, hogy megjöjjön, majd beszálltunk.
- Most pedig
fecsegj úgy, mint egy plázacica, hogy eltereld a figyelmem – vett mély
levegőt, miután bezárult az ajtó.
- Mi? – fordultam
felé értetlenül.
-
Klausztrofóbiás vagyok, tényleg szükségem lenne, hogy ne jöjjön rám a
hányinger. Szóval, ha megtennéd…
- Tényleg!
Klausztrofóbiád van – nevetettem fel. – Nekem nincs semmi fóbiám. Bár meg kell
hagyni, a pókoktól meglehetősen undorodom. – mosolyogva valami „hmm…” féleséget
dörmögött, mintha elgondolkodott volna. – Oké, miről beszéljek? Van egyáltalán
ennek értelme? Csak kibírsz 5 emeletnyi liftezést. 10 másodperc sem kell, hogy
leérjünk. Meg amúgy is, tegnap semmi bajod nem volt.
- Tegnap nem
voltam tömegbe. De ma dedikálás volt, ami azzal jár, hogy bármerre fordulok,
embert látok, ráadásul olyat, aki értem sikítozik. Mialatt áthaladtam a
tömegen, csupán háromszor verték le rólam a sapkát és körülbelül minden második
lány végighúzta a karomon a körmét. Pedig 6 biztonsági vett körül. Szóval az
ilyen esetek után előjön bennem ez a dolog. De már nincs is probléma, mert
kiszállhatok – a lift csipogott, az ajtaja kinyílt, Justin szélsebesen hagyta
el a kis teret.
Kint bevárt,
majd együtt indultunk el a megfelelő folyosó felé. A hallban szétnézve oldalt
megpillantottam egy tükröt, melyben mindketten tökéletesen látszottunk a
talpunktól a fejünkig. Egy dolog nagyon feltűnt.
- Justin,
húzd fel a gatyád – pillantottam le az említett tárgyra, majd fel a szemébe.
- Egy idő
után te is megszokod majd, hogy erre a parancsra sosem reagálok – mosolygott.
- Te úgy
általában semmire sem reagálsz, mész a magad feje után.
- Legalább
annyi szabadságom legyen, hogy eldönthessem, felhúzom-e a nadrágomat vagy sem.
- Hát jó –
hagytam rá nagyot sóhajtva, bár még mindig nem értettem egyet azzal, hogy
mutogatja a fenekét. Oké, ez így nem teljesen igaz, mert a pólónak köszönhetően
csak kis része látszott az alsójának, na de akkor is…
- Fura, hogy
veled lógok – meredt el a semmibe elgondolkodva.
- Nekem
mondod? – nem is tudom, milyen fejet vágtam hozzá. Elmosolyodtam, de közben fel
is sóhajtottam, na meg persze volt egy sunyi fintor is a dologban.
- Tudom,
neked még furább. Csak arra kérlek, próbálj ne feszült lenni, mert utálom, ha
nem jó a hangulat és olyankor általában elkezdek őrültségeket csinálni, hogy
javítsam. Anya emiatt néha totál kivan – nevetett fel.
- Nem
látszik rajtad, hogy 20 vagy – néztem rá, nem bírtam megállni, hogy ne
mosolyogjak.
- Ezzel tökéletesen
tisztában vagyok – büszkén kihúzta magát.
- Mióta vagy
klausztrofóbiás? – nem volt ebben semmi hátsó szándék, egyszerűen csak kíváncsi
voltam.
- 7 éves
korom óta, körülbelül. De pontosan nem tudom. Az egész ott kezdődött, hogy
bújócskát játszottunk a haverokkal, Ryannel és Chazzel, én pedig bebújtam a
szekrénybe. Anya viszont tudta, hogy szeretek odabújni, így bezárta az ajtaját,
csak azt nem tudta, hogy én már ott vagyok. Sokáig ott voltam, de a fiúk nem
találtak meg, így kimentek az udvarra, mert azt hitték, hogy nem vagyok a
házban. Anya pedig átszaladt a szomszédba, így teljesen egyedül maradtam. A
ruhák közt, sötétben, bezárva. 10 percen keresztül kiabáltam, végül Ry talált
meg. Azóta félek a bezártságtól.
Története
megbabonázott. Talán nem is maga a történet, hanem ahogy elmesélte a történetet. Átélte, látszott rajta, hogy
visszaemlékezett, hogy minden egyes szava igaz, nem kitaláció.
Valójában
csodálom, hogy ezt elmondta. Hiszen ki vagyok én? Csak én. Mégis megbízott
bennem. Legalábbis úgy véltem, hiszen akkor nem mondta volna el. Én pedig
igazán nagyra értékeltem ezt. De.. mi folyik itt? Az elmúlt negyed órában
folyamatosan csak nagyra értékelem és meglátok benne valami jót. Furcsa dolog,
nem kicsit.
- Oliv… -
legyezett mosolyogva a szemem előtt.
- Hmm? –
rezzentem össze. – Ja, itt vagyunk? – meglepődötten észleltem, hogy már rég meg
is érkeztünk. Mosollyal bólintott, én pedig a kártya után kutattam a zsebemben.
- Jó a
kártyám, nem? – vigyorodtam el hangulatoldásképpen. Végighúztam az érzékelőn a
plasztik tárgyat, majd visszacsúsztattam farzsebembe és benyitottam az ajtón.
- Nem is
tudom, kitől van – zárta be maga mögött a bejáratot, szintén elvigyorodott,
akárcsak én.
Kitorolted a kommentem? :O ok...
VálaszTörlésdehogyis! miért töröltem volna ki? én nem töröltem ki semmilyen kommentet:o
VálaszTörlésImádom*---* Nagyon jó lett! Siess a kövivel!^^
VálaszTörléskoszonom*--* sietek^^
TörlésNa mindegy leírom ujra..(nem vagyok annyira net közelben,es szarakszik a telom...lehet nem küldte el) Szóval ez a blog annyira hasonlít egy másikra mikor olvastam a sorokat olyan volt hogy tudtam előre mi lesz,mintha olvastam volna màr...most nem tudom hogy volt egy előző blogod ahonnan "elkoltoztél" és megvolt már írva ez a rész meg az előző,vagy én vagyok buta és egyben nagyon okos mert tudom előre hogy mi lesz benne? Vagy pedig a másik blog írójával ugyanaz a gondolkodásotok? :D mindegy a lényeg hogy tetszik a blogod! A lényeg ez volt.:) remelem beindul a két főszereplő közt a kémia :D a lényeg ez volt amit irtam csak nem küldött el(??)! :) hamar kovit
VálaszTörlésertem:D koszi:)
TörlésNagyon imádom *--* Ma találtam a blogra és nem tudtam abba hagyni az olvasását:O Könyörgöm jöjjenek össze:O Konkrétan fáj,hogy nincsenek együtt :DD Egyébként nagyon jól irsz:) Remélem minnél hamarabb lesz új rész:)
VálaszTörlésnem arulok el semmit ;) de hamar megprobalom hozni:))
TörlésVárom sőőőt nagyon várom :))
TörlésSzia most találtam rá a blogodra elolvastam az elejétől és nagyon tetszik ügyes vagy siess a következővel :-) :-) :-) :-) :-)
Törlésnagyon köszönöm(:
Törlés