Sajnálom, hogy megint így elhúzódott a következő rész
felrakása, de valamiért nem voltam megelégedve vele. De jobb lett volna, ha
felrakom 2 napja, mert nagyjából semmit nem változtattam rajta azóta sem. Na,
mindegy…
A kommentről/kommentekről: egy részt én legalább 3 óráig,
de van, hogy napokig írok és egy 5 perces komment dobása szerintem ahhoz képest
semmi. Nem akarok nyafogni, rábízom mindenkire, hogy gondolkodik erről:)
Szerintem én most nem is fűznék hozzá semmi mást. Ja, még
egy dolog!
Nem tudom, mennyire fog titeket megfogni ez a rész, de
remélem tetszeni fog és kedvet kaptok, a további olvasásnak:))
Kellemes Olvasást. ♥
Vállat
rántva elfordultam tőle, de cselesen egy pillanatra még visszanéztem rá.
Rosszallóan, mosolyogva rázta a fejét, majd tekintetét lesütötte. Ezután
kénytelen voltam Jennyre figyelni és már csakis vele foglalkoztam. Azaz..
próbáltam.
Lépteim sietősek voltak, de úgy éreztem, mégsem haladok
semmit. A lépcsőház valóságos nyelő gödörnek tűnt, amiben előrehaladva csak még
jobban eltűnök. 2 perc 43 másodpercem maradt, hogy odaérjek a boszorkány
órájára. Ha kések, végem van. Próbáltam nem szitkozódni, de egyszerűen nem
ment. Idegesített, hogy folyamatosan mindenről elkések, pedig világéletemben
mindig mindenhová időben odaértem. Az órarendemnek köszönhetően viszont ez
újonnan lehetetlenné vált.
Az út felét épphogy elhagytam, letelt az időm. Már nem
volt visszaút, elkéstem. A folyosó üres volt, így őrült rohanásba kezdtem. Nem
volt ennél jobb ötletem.
Berontottam az ajtón, lihegve és fáradtan. Rögtön a tanár
alakját kerestem, amit nem volt nehéz megtalálni, mivel a csoporttal szemben
egyedül állt.
- Elnézést a késésért, Mrs. Williams – ugyanazt a
szöveget nyomtam, mint legutóbb, de ez volt jelenleg a legkisebb gondom.
- Sajnos rettentően rossz órarendem van, egymást érik a
programok, így alig van időm egyik után a másikra felkészülni és odaérni –
illedelmesen próbáltam beszélni, megválogattam a szavaim, hogy elhiggye, amit
mondok.
- Beszélj, kérlek, az órarend összeállítójával, mert én
nem fogom eltűrni, hogy folyamatosan késs az óráimról.
- Természetesen megteszek minden tőlem telhetőt, de nem
vagyok benne biztos, hogy megoldható az órarend-változtatás.
- Nekem nem számít, az én órámról ne késs, rendben? – az
utolsó szót valójában nem akarta kimondani, csak illedelemből rakta oda.
- Persze – a hang alig jött ki a torkomon, szívem
hevesen vert. Boszorkány? Nem! Egyenesen a sátán! Féltem tőle? Igen!
Másnap,
19:34
A közös magánóránk óta semmiféle kapcsolatba nem
kerültünk. Úgy értem, sem telefonon, sem személyesen nem beszéltünk. Még csak
látni se láttam. Mintha felszívódott volna. Normál esetben talán még örültem is
volna neki, de most nem, mivel tőle tudnék kártyát kapni. Ha viszont
megsemmisül, akkor esélyem sincs a plasztik apróság megszerzésére.
Valójában egyetlen dolognak tulajdonítottam „eltűnését”:
szavaink.
„Keress
majd meg, ha szeretnéd.”
Igen, pontosan ezt mondta. És ahogy most rájöttem,
komolyan gondolta.
Szerintem már 2 napja nem találkoztunk volna, ha nincs a
közös óránk. Tényleg nem fogja egykönnyen ideadni a kártyát. Azt akarja, hogy
alázkodjak meg és én magam keressem fel őt. Mit ne mondjak, rendesen
megnehezíti a dolgom. Ha tényleg felkeresem őt, akkor veszítek a méltóságomból.
Ha viszont nem teszem, akkor ugrott a kártyám, ebben biztos vagyok.
Ó és hát persze! Ott van Pattie. Számomra máris egy
példaképpé vált. Ismer, tudja, hogy nem szeretem a fiát, mégis inkább ő meg
akar ismerni, mielőtt ítélkezni kezd felettem. Úgy gondolom, rá kellene jönnöm,
hogy nekem is ezt kellene csinálnom. Megismerni egy embert, mielőtt véleményt
alkotok róla. Mert igen, a nagy Justin Bieber is csak egy ember. És még lehet
kedves is.
Markomban szenvedő szuperül okos telefonomon kioldottam a
billentyűzárat, majd a képernyőn futtatgatva ujjamat sorba haladtam az
opciókon, mígnem eljutottam a névjegyzékben egy bizonyos névig: Justin.
Mély levegőt véve próbáltam bátorságot és vakmerőséget
gyömöszölni magamba. Ugyan már, Livia! Csak egy fiú, nem egy tyrannosaurus…
Egy fontos, eldöntendő kérdés: Most akkor normálisan
fogalmazzak vagy maradjak annál a bizonyos túlságosan kedves
kifejezőképességemnél, amely segítségével gúnyolódó hatást keltek?
Az első mellett döntöttem. Úgy határoztam, ezúttal
kulturáltan fogok viselkedni.
Justin, ha a szállodában vagy, kérlek mondd meg, hogy pontosan
hol. köszönöm.
Ujjaim szélsebesen gépelték be a szöveget, csupán az
utolsó szónál akadtak meg. Még mindig csodálkozom magamon, hogy ilyenre képes
vagyok.
Mielőtt meggondolhattam volna magam, gondolkodás nélkül
elküldtem. Ha hezitálni kezdek, akkor tuti az lenne a vége, hogy kitörlöm az
egészet és hagynám a fenébe.
Ölembe fektettem a telót, lentebb csúsztam a kanapén,
hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemem és vártam a rezgést.
Egy perc.. két perc.. három perc.. négy.. tuti nem fog
írni. Arcom pírben úszott. Igen, megalázva éreztem magam.
Hasizmomig hatolt a hirtelen engem ért rezgés. Őrült
módjára törtem fel az akadályozó billentyűzárat, majd rögtön megnyitottam az
érkező SMS-t, melynek adataiban szereplő feladó szó után ’Justin’ állt.
a hotelben vagyok, próbán. fél óra múlva a lépcsőházban ott,
ahol elájultál. már a birtokomban van a kártya, gondolom az érdekel.
Nem is tudom, milyen választ vártam, de határozottan nem
ilyet. Ennyire egyértelmű lenne, hogy a kártya érdekel? Hát jó, akkor tegyünk
ellene!
gondolkodtam, ha van időd, beszélhetnénk egy kicsit. de csak ha
ráérsz. semmi kedvem kapni azért, hogy feltartalak.
Olyan volt, mintha nem is én írnám. Szerintem egy másik,
kedvesebb lélek beszélt belőlem.
Ezúttal hamarabb jött a válasz.
már azonnal szeretnéd kezdeni vagy ráér egy fél óra múlva?:D
csak azért, mert jelenleg nem Bieber-illatot, hanem Bieber-szagot éreznél…
Ezen akaratlanul is elvigyorodtam. Értettem, mire gondol.
Próbán van, természetes, hogy leizzad.
fél óra múlva a lépcsőházban.
Ebből kiderült minden, felesleges lett volna többet
írnom.
Tehát
még volt fél órám, hasznosan szerettem volna tölteni. Többek között
megvacsoráztam, ami egészen pontosan egy kakaót és egy müzlit jelentett. Kicsit
rendbe szedtem magam, hogy azért mégse karikás szemekkel jelenjek meg előtte. A
hajamat változatlanul laza kontyba fogtam össze és ezzel végeztem is, hiszen
még rajtam volt a mai napi ruhám. Zsebre vágtam az ajtókártyát, na meg a telót,
majd bevettem egy rágót és csak azért, hogy büszke lehessek magamra, elindultam. Volt még 10 percem, 2 perc
alatt a lépcsőházban vagyok, így végre egyszer nem fogok elkésni. Király.
Gondolkodtam, hogy vajon mit kellene neki mondanom.
„Szia, Justin, örülök, hogy látlak, adhatod a kártyát.” vagy „Megvan a kártya?
Ó köszi. Szia.” És társaik, de végül lemondtam minden lehetőségről. Már
elhatároztam, hogy beszélgetni fogok vele. Megpróbálom megismerni. Pattie fog
inspirálni. Igyekszem vele úgy viselkedni, mint ahogy Pattie velem.
Benyitottam a lépcsőházba és elindultam a lefelé vezető
lépcsőn. Azt mondta: „fél óra múlva a lépcsőházban ott, ahol elájultál”. És
mégis ki a fene emlékszik, hogy melyik emeleten ájultam el?
Két lépcsőforduló közt ismerősnek tűnt a hely. Mintha
abba a sarokba álltam volna be. Akkor itt történt volna az eset? Hangokat
hallottam. Talán ő az. Az órámra pillantottam, 5 perc volt még a fél óra
leteltéig. Lehetséges, hogy ő az. Füleltem, hátha megakad a hang valahol és
tudnám, hogy jó helyen vagyok-e vagy ha nem, akkor merre menjek. A lépcső
tetején lekanyarodott egy alak. Igen, ő volt.
Lehajtott fejjel ugrált le a lépcsőfokokon, ujjaival
haját rendezgette. Az utolsó fokok elérte előtt felpillantott, személyem láttán
elmosolyodott.
- Helló – éppen elhagyta az utolsó fokot, nadrágját
fentebb rántotta, pólóját pedig lentebb.
- Szia – mosollyal próbáltam megakadályozni, hogy fagyos
hangulat üljön ki arcomra, csak reméltem, hogy nem volt mű a mosoly.
- Bocsi a félóráért, de…
- Semmi baj, megértem.
- Rég láttalak – csibészes mosolyt küldött felém.
- Jól van, ne hánytorgasd fel.
- Mit? Hogy azt hitted, nem tartom be a szavam és majd
megkereslek, mert hiányolni foglak? Jaj, drága, ugye te sem gondoltad, hogy
ennyire esedezem érted? – büszkén zsebre vágta kezét, arcán elégedett mosoly
ült.
- Csak azért kerestelek meg, mert ha véletlenül hamarabb
kellene elmenned, akkor ugrott volna a kártyám – ez sportszerű válasz volt,
hozzám képest pedig különösen megfontolt és intelligens.
- Tehát mégiscsak a kártyára mész, beszélgetni nem is
akarsz, ugye?
- Ezúttal rosszul gondolod. Én is szavatartó ember
vagyok, s amint mondtam, beszélgetni akarok. Meg akarlak ismerni – saját számból hallani a szavakat sokkal
furcsább és rémesebb volt, mint a gondolataimban.
- Tényleg? – meglepődött, de örömteli mosoly öntötte el
arcát.
- A kártya ellenében – ravasz mosolyra húzódtak ajkaim.
- Hjaj – sóhajtott fel, farzsebébe nyúlt. Előhúzott egy
apró tárgyat, majd elém tartotta a levegőbe. Érte nyúltam, de éppen mielőtt
elvehettem volna, visszahúzta. – Ha valaki benyit, mikor te ott vagy, akkor azt
mondod, hogy Scooter Braun jogosított fel a kártyára. Engem nem említesz. Ha
kérdezni akar mást, akkor azt mondod, hogy kérdezze Scootert, mert te semmit
nem tudsz a részletekről. Értettük?
- Amúgy sem tudok semmit a részletekről – vontam vállat. – Igen, értettem – tenyeremet az ég felé fordítottam, ezzel próbáltam
noszogatni őt.
- Nem volt könnyű megszereznem, úgyhogy még lógsz nekem,
tudod – félve belehelyezte a kis plasztikkártyát a tenyerembe.
- Tudom – mondhattam volna mást? – A kártyát pedig.. –
ujjaim közé fogtam, s mielőtt elraktam volna, a levegőbe emeltem. - ..köszönöm – majd a zsebembe csúsztattam.
- Semmiség – legyintett, majd elindult a lefelé vezető
lépcsőhöz. Automatikusan követtem.
- Most akkor nagy dolog vagy semmiség? – utolérve
felvettem a ritmusát, szökdelve szeltem a fokokat, akárcsak ő.
- Nagy dolog volt megszerezni, semmiség odaadni –
mosolyogva pillantott rám, játékosan elkapta az egyik rendezetlenül kihullott,
levegőben süvítő tincsem és a fülem mögé rakta. Ez szokatlan mozdulat volt tőle.
- Értem – néztem magam elé, ugrálásomat lassacskán
sétára váltottam. – Hova is megyünk most?
- Hát én vécére, te nem tudom – komolyan vonta meg a
vállát, mire felvont szemöldökkel megtorpantam. – Dehogy! – nézett hátra
vigyorogva. – Ki a parkba.
- A parkba? – ismét felugrott a szemöldököm. – Ősz van,
Justin. Tudod, hideg – néztem rá hülyén.
- Kifejezetten jó idő van. Jössz vagy nem? Én megyek –
mondta, de nem úgy látszott, mintha tényleg egyedül akarna menni. Talán nem
akarta, de szemében látszott a reménykedés.
- Jobb helyet nem is találhattál volna – dörmögve
indultam el, s előtte elsuhanva egyenesen kirontottam a lépcsőházból.
- Örülök, hogy örülsz.
- Én is – forgattam meg a szemem. – Na, menj előttem,
mert én nem tudom, merre kell – mutattam magam elé.
Bólintott, majd felvette a kapucniját és elindult. Nem
tudom, hogy ő az „előttem”et hogy értette, de tuti nem az általam ismert
jelentése szerint cselekedett, ugyanis mellettem jött.
A hátsó kijáraton hagytuk el a hotelt, ahol valójában
csak vészesetekben lehetne kimenni, Justint viszont ez nem különösebben
foglalkoztatta.
- Mielőtt véleményt alkotnál rólam, hogy szabályt
szegek.. – ezzel pont arra utalt - ..nekem ki szabad itt jönnöm. Legtöbbször
itt hagyom el a hotelt, mert a kocsi itt vár rám – mutatott a hotel egyik
eldugott egyszemélyes parkolóhelyére.
- Ha nem mondod, tényleg rossz véleményt alkotok – ezen
már csak vigyorogni tudtam.
Mosolyogva
megforgatta a szemét, majd haladt tovább. A sötétbe, a szabad levegőre kiérve
meleg testemet azonnal lehűtötte a hideg idő, kifújt leheletem és orromon
távozó levegőm füstként látszott körülöttem. Összefontam karjaim, hogy melegítsem magam, közben szemmel tartottam a
mellettem haladó fiút, hogy mikor merre kell mennem.
- Azt mondtad, nincs hideg – vádoltam mérgesen.
- Miért, fázol? – nézett rám meglepődve.
- Még nem, csak rosszul esik a hideg.
- Szólj, ha fázol és visszamegyünk.
Bólintottam, s elnéztem a távolba, hogy látok-e valami
parkot. Igen, láttam, jó 20 méterre lehetett tőlünk, tehát szerencsére közel
volt.
- A hotelben nincs valami jó hely, ahol lehetett volna
beszélgetni? Pont egy zsúfolt park? Nem félsz a fotósoktól?
- Majdnem minden este kijöttem ide mióta itt vagyok.
Egyszer sem kaptak még le.
- Miért?
- Miért jövök ki? – bólintottam. – Egész nap rohanok
meg stresszelek, rossz levegőjű
termekben tartózkodom, ilyenkor jó egy kis friss levegő. Na, persze már
amennyire New York levegője lehet friss… - nevetett.
- Nem nehéz? – bármennyire jó volt összehúzódva
melegedni, most kimozdultam vermemből és felnéztem rá.
- Néha – vállat vonva maga elé bámult. – Állj meg –
elém tartotta kezét, hasammal neki is mentem. Még szerencse, hogy ott volt,
szépen kisétáltam volna a kocsi elé. A jármű elhaladta után fejével intett,
átszaladtunk az úton, ezután rögtön a parkba kerültünk. Lábam alatt éreztem az
egyenletesen eloszlatott beton eltűnését és az ahelyett felbukkanó kavicsokat.
- Néha? – firtattam a témát.
-
Bonyolult megfogalmazni – húzta el a száját. – Imádom, amit csinálok, de néha
már sok. Úgy értem, növő félben vagyok, szerencsére már a vége felé járok. Úgy értem a mutálás meg a növés és bár sajnos
vagy szerencsére, nem is tudom, de eléggé hiperaktív vagyok és ez még mindig
tart és ez az, ami segít, hogy ne legyek komolyan fáradt a nap végén. Szóval
inkább szerencsére, de mivel már több éve folyamatosan csak nyomom a melót,
aminek hangsúlyozom, örülök, mert ismétlem, imádom, amit csinálok, de néha már
azt mondom, csak egy normális napom hagy legyen.! – beszéde egyáltalán nem volt
összefüggő, mindent próbált egyszerre elmondani és ebből adódott, hogy három
mondatba belezsúfolt minden információt, aminek emésztése nekem több
másodpercbe került.
Éppen jól jött, hogy lassítani kezdett. Egy pad mellé
értünk, ami egy fa alatt állt, így jól beárnyékolta a helyet. Körülöttünk egy
lélek sem volt, mindenki a park másik felén tartózkodott. Leült a pad szélére,
én pedig a másik szélére. Mégsem volt feltűnő távolság köztünk, mert a karfa és
a háttámla nélküli, a natúr pad össz-vissz volt talán vagy egy méter.
- Ha lehetséges lenne, hogy megtarts minden jelenlegi
tulajdonodat és úgy térhess vissza a régi életedbe, úgy értem.. tehát.. a
hírneved megmarad, a pénzed megmarad, a kocsid, a házad, a rajongóid, mindened
megmaradna, egyszerűen csak azt mondanák, hogy mindenki úgy fog viselkedni
veled, mint mikor kicsi voltál, akkor mit választanál? A régi vagy a mostani
életed?
- A mostanit – vágta rá. – Az olyan lenne, mintha
elmenekülnék a kihívás elől és cserbenhagynék mindenkit, aki szeret. Ha már
egyszer ráléptem erre az útra, akkor fejezzem is be. Nem léphetek csak úgy le.
- Szereted a rajongóid? – automatikusan jött a kérdés.
- Nélkülük még mindig Stradfordban csücsülnék. Sokkal
tartozom nekik, időbe fog telni, hogy mindent megháláljak, de igyekszem. Nagyon
szeretem őket, a második családomként bánok velük. Tényleg elszomorít, mikor
olyanokat olvasok, mint például: „Justin, kérlek imádkozz a nagypapámért, éppen
tegnap halt meg. sokat jelentene”. Vallásosságom révén ilyenkor tényleg mindig
elmondok egy imát és csak remélni tudom, hogy minden rendben lesz velük. A
rajongóim nagy részével sajnos még sosem találkoztam, mégis közel érzem őket
magamhoz. Nevess nyugodtan, ez akkor sem fog változni – szavait cseppet sem
találtam nevetségesnek. Inkább megdöbbentőnek. Vagy legalábbis megdöbbentett.
Az, hogy mennyire őszintén beszélt. És milyen tisztelettel. Hittem neki. Minden egyes szavát
elhittem és ez a fura érzés hihetetlen módon örömmel töltött el. Jó volt végre
hinni benne.
- Szépnek találom, nem nevetségesnek – halkan, majdnem
suttogva válaszoltam.
- Köszönöm – mosolyodott el kedvesen, s bár az árnyékban
ült, a hold fénye miatt mégsem tudta elrejteni szemeit. – Először beszélgettünk
normálisan és még 5 percnél is tovább tartott – nevetett fel, ami kizökkentett
mélázásomból. Megköszörültem a torkom, próbáltam feléledni szavaiból.
Mosolyogva bólogattam, helyeslést mutatva.
- De ez is csak miattam történt – vágtam fel vigyorogva.
- Vicces vagy – öltötte rám a nyelvét, majd belecsípett
derekamba.
- Au? – nevettem fel.
- Mi az, cicus lettél?
- Az nyauzik, de mindegy.
- Ja, tényleg – kínosan felnevetett.
- Láttál már cicát?
- Csak kutyusom volt, bocsi – döntötte oldalra a fejét
mosolyogva.
- Hogy hívták?
- Sam, Sammy, mikor hogy szólítottam.
- És most hol van? Apukádnál? Tényleg, ő hogyhogy nincs
veled? – ez eddig még fel sem tűnt.
- Két kellemetlen téma egyszerre – hajtotta le a fejét.
- Tényleg? Ó, sajnálom, nem akartam – halkultam el.
- Semmi baj, nem tudhatod – rázta meg a fejét, majd
nagyot sóhajtva rám nézett. – Először is, apu. A szüleim elváltak a születésem
után nem sokkal – igen, ezt tudtam. – Erről ma már nem különösebben nehéz
beszélnem, mert elvannak egymással és aput is egyre többször láthatom. De akkor
nagyon nehéz volt. Valójában nélküle nőttem fel.
- Nagyon sajnálom, Justin – a szemében megjelenő
fájdalom a szívemig hatolt. Bele sem merek gondolni, milyen az, ha valaki apa
nélkül nő fel. Mosolyogva, hálásan rám nézett, majd folytatta.
- Sammy 3 éve meghalt. A nagyszüleim vigyáztak rá, miután
beindult a karrierem. Több hónap után mikor végre hazamehettem Stradfordba,
tiszta boldog voltam, hogy végre láthatom őt és nagyi közölte, hogy meghalt.
Egy egész napot végigsírtam miatta – hangulata szomorú lett, amit megértettem.
- Az én kutyusom is tavaly meghalt – nem is hezitáltam,
hogy kimondjam-e vagy nem, mert tudtam, hogy hasonlóképp érez, mint én.
- Hogy hívták?
- Samatha.
- Samatha, Sammy, a kezdőbetű még stimmel is –
kuncogott.
- Valójában azért lett Samatha, mert S betűs nevet
akartam neki adni, mert nekem is S betűs.
- Az Olivia-ban hol van S betű? – vágott értetlen fejet,
majd elnevette magát.
- A második nevemre gondoltam.
- Ja. Olyan nekem is van. Drew. De nem szeretem.
- Nem szereted? Ó, ezt nem kellett volna elmondanod –
ajkamba harapva próbáltam nem hagyni ajkaimnak, hogy vigyort formáljanak.
- Azzal tényleg fel lehet húzni, ha direkt Drew-nak
hívsz, szóval ne próbálkozz – próbált fenyegető lenni, de szegénynek nem
sikerült. – Neked mi a második neved?
- Stella. Én kedvelem, de amikor csak lehet, nem
használom.
- Akkor te sem szereted. Háhá – dörzsölte a tenyerét
cselszövőn.
- Mondom „én kedvelem” – ismételtem magam.
- „De amikor csak lehet, nem használom” – most pedig ő
ismételt meg engem. Megforgattam szemeimet, mire elégedett mosoly terült el
arcán. – Olivia Stella Mitchell. Hmm.. pedig egész jó.
- Köszi – vontam vállat tehetetlenül mosolyogva. – Nekem
a Justin Drew Bieber jobban bejön. Jobb a hangzása. És most ne szállj el
magadtól – hunyorogva emeltem szeme elé mutatóujjam.
- Csak egyféleképpen tudnék, de köztudott, hogy az
árnyékunk sosem hagy el – jött az értelmetlen, de közben nagyon is értelmes
válasz.
- Jól van, tőled pont ilyen választ vártam – valami
’-.-’-hez hasonló fejet vághattam.
- Egyébként hogy más szögből is vizsgáljuk a dolgot.. én
próbálok a lehető legjobban önmagam maradni. Főleg Anya, illetve a csapatom
segít nekem ebben.
- Csak támogatni tudom őket. Szerintem kicsit feladatuk
is, hogy megakadályozzák, hogy elszállj magadtól. Bár azt be kell vallanom, én
az utóbbi időben egy egoista baromnak tartottalak – az előbbi pár vicces perc
hangulatára ezen a mondaton is csak vigyorogtam.
- Jól van, tőled pont ilyen jellemzést vártam –
használta előbbi szavaimat.
- Nem fogom azt mondani, hogy kedveltelek, ha közben
mégse. Örülj, hogy nem hazudok.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvelsz. De én sosem
adok fel semmit – célzón elmosolyodott.
- Úgy érted.. meg akarod magad kedveltetni velem?
- Nem akarom. Csak
próbálkozom. Adom önmagam és ha bejön a személyiségem, úgyis megkedvelsz. Ezért
kértelek, hogy legalább próbálj megismerni. Tudod, sosem „harcoltam” még ennyit
egy utálómmal – nevetve vakarta meg tarkóját.
- És én még mindig nem értem, hogy velem miért teszed –
komolyan mondtam, mert komolyan is gondoltam.
- Oliv, kérlek… - forgatta a szemét. – Legalább 2 hétig
egy hotelben leszünk, a menedzserem csajának a barátnője vagy, közös a
magántanárunk, mi kell még?
- Modell leszek – emlékeztettem egy fontos momentumra.
- Na ja – mosolyogva helyeselt.
- Egyébként.. hát jó. Legyen. Ha most ennyire jól ment,
talán máskor is menni fog. Megpróbálok normális lenni. Megismerni téged. Aztán
majd alkotok véleményt. De ha most nem megyünk vissza, én idefagyok a padhoz és
akkor minden, most elhatározott tervemnek lőttek – éreztem, hogy kezdem nem
érezni a lábujjaim, a kezem viszont viszonylag meleg volt, mert összeszorított
combom közt pihent.
- Mondtam, hogy szólj, ha fázol, nem? – azonnal
felpattant és levette magáról a dzsekit.
- Nem tudom, mit akarsz azzal, de vedd vissza.
Szó nélkül terítette rám a meleg kabátot, amely nem csak
hőt, illatot is árasztott magából, de nem is akármilyet! Olyan Bieber-illata
volt, hogy az eddigi folyamatosan jelenlévő fűillatot is elnyomta. Arról pedig
már szót sem ejtek, hogy milyen finom volt…
- Iszkiri befelé – intett a fejével, s ő már el is
indult.
- Ezt nem gondolhattad komolyan – a kabátra utaltam.
- Siessünk, mert megfagysz – mosolygott rám hátra, majd
bevárt és elindultunk a visszafelé úton.
Gyorsabban elrepült a visszafele út, mint a kifelé, nem
tudom miért. Az viszont biztos, hogy már kevésbé éreztem feszülten magam a
társaságában. Jó, eddig sem paráztam, de sosem beszélgettem vele szívesen. A
vége felé viszont már azt kell, hogy mondjam, különösen érdekelt, amit mondott. Fura érzés, meg kell még szoknom.
- Miért vagy benne olyan biztos, hogy nem voltak ott
fotósok? – rögtön letámadtam kérdésemmel, amint bezárta az ajtót.
- Nem vagyok benne biztos. De eddig még egyszer sem volt
olyan alkalom, hogy ne vegyem őket észre, mikor a közelemben vannak. Ma sem
történt, szóval nyugi, nem leszel pletykaalap – bökött oldalba mellettem
elhaladva.
És
igen. Ezek is furák még számomra. A bökdösődése, a csipkelődése. Azelőtt is
csinálta, de akkor felvettem. Most azért furcsa, mert nem veszem fel, csak mosolygok rajta. Meglehetősen érdekes, hogy mennyit
változhat egy ember nézőpontja egyetlen beszélgetés után. És most még nem is
beszéltünk sokat.
Követtem őt a liftig, amelybe beszállva megnyomta a 4-es és az 5-ös gombot is.
Követtem őt a liftig, amelybe beszállva megnyomta a 4-es és az 5-ös gombot is.
- Hányas a szobád? – akármennyire is sztár, ezt jogom van
tudni. Ő tudja az enyémet, ráadásul vagyunk már annyira beszélő viszonyban.
- Azt tudom, hogy a tiéd a 634-es, de várj..
elfelejtettem az enyém – ijedt arca egyszerre megdöbbentett és engem is
megijesztett. – Öcsém, ha most látnád az arcod – röhögött fel. Most pedig
egyszerre megnyugodtam és el is öntött a harag.
- Ó, te.. hülye! – mellkasánál fogva erősen megtoltam, de
aligha mozdult arrébb egy lábfejnyit.
- Egyébként 532, szóval valahol alattad vagyok,
legalábbis félig. Ha jól tudom, úgy vannak a szobák emeletenként elhelyezve,
hogy például az 5.-en lévő két szoba felett a 6.-on egy szoba van a két szoba
felett. Na, remélem érted – nevetett fel.
- Aha, azt hiszem – gondolkodtam el. A lift aprót
csengett. Mikor elkezdett kinyitódni az ajtó, beállt közéjük, hogy ne
záródjanak vissza. Felvont szemöldökkel néztem tevékenységét.
- Felkísérjelek vagy nem félsz egyedül felmenni? – ismét
megjelent arcán a csibész, pimasz mosoly. Felzselézett tincsei közül egy éppen
kirúgta magából a tartást és fáradtan előreomlott.
- Egyrészt nem félek, másrészt mindjárt szétesik a hajad,
szóval menj és kezdj vele valamit – mosolyogtam.
- Mi az, hogy szétesik a hajam? – vágott rémült arcot.
- Nem fog eljönni a világvége – forgattam a szemem. –
Na, menj. Feltartunk másokat. Biztos sokan szeretnék használni a liftet.
- Holnap mész zongorázni?
- Talán. Nem tudom. Az órarendemtől függ. Na, sipirc –
Mindkét kezemmel hasának támaszkodtam – ami, megjegyzem, kifejezetten erős volt
– és kinyomtam a két ajtó közül, majd pedig megnyomtam a bezáró gombot.
- Ölelés vagy valami? – széttárt karokkal állt az ajtó
előtt, amely nem az ölelés hiánya, mintsem a számonkérés miatt volt.
- Legközelebb. Szia – intettem neki vigyorogva, mielőtt
végleg összezárult volna a lift két fémajtaja.
Ez....ez valami iszinyat jó lett nagyon szeretem a blogodat és nagyon várom a folytatást...:* :D
VálaszTörlésNagyon orulok :D :*
TörlésRemek blog! Egyszerűen imádom! Csoálatos! Siess kérlek!:) *.*
VálaszTörlésKoszi:)*-* sietek :))
Törléshttp://a-pokolban.blogspot.hu/p/verseny.html?showComment=1395504042992 mert megérdemled
VálaszTörlésköszönöm :)
VálaszTörlésHali! Ajándék vár nálam http://all-that-matters324.blogspot.hu/p/dijak.html
VálaszTörlésnagyon szépen köszönöm^^ :))<3
VálaszTörlés