19. Kompromisszumkötés

Csajooooooook. :)♥

Remélem meglepődtök, hogy ilyen hamar jelentkezem. Ráadásul éppen este-éjszaka.

A részhez: Óriási kéréssel fordulok hozzátok! Ez a rész a 19., ami szép szám. Ami fontos még, hogy a rész maga a Word szerkesztőben számolva 7 oldal!!! Tehát.. Nagyon Szépen Megkérlek Titeket, Hogy Ha Olvassátok A Részt, KOMMENTELJETEK!! Nagyon sokat jelentene nekem hiszen van 3 rendszeres olvasóm, amit szintén nagyon köszönök. Remélem, hogy ez a rész meghozza a kommenteléshez a kedveteket. És remélem, hogy tetszeni fog. :)

Puszillak Titeket♥

Kellemes Olvasást.♥

- Holnap kereslek. – mondta még, majd hátrálni kezdett, végül pedig eltűnt az ajtó mögött.

  A nap szokásos, monoton hangulatban telt. Annyi kivétel volt, hogy most leszaladtam a közeli boltba. Vettem egy kis gyümölcsöt, mert így olcsóbb, mintha a hotelben rendelnék. Megtehetném, csak hát én eléggé híres vagyok a spórolásról…

  Az újságok között kutatva beleakadtam egy olyanba, melynek címlapján Justin virított, s azon gondolkodtam, hogy drága barátnőm, Ashley, már tuti nagyban bújja a lapbelsőt.

  Visszasiettem a szobámba, felkaptam magamra egy laza szerelést és siettem is a fotózásra, mert így is késésben voltam. Mára nekem az elegáns vonal jutott, ami egyenlő volt azzal, hogy órákon át magas sarkúban kellett ülnöm, állnom, ugrálnom, meg mi egyebet. Nagyon várom már, hogy a sportos vonal következzen.

  Fáradtan hagytam el az öltözőmet és mindenek felett mezítláb! Most még csak a laza balerinám sem volt kényelmes, jobban esett mezítelen lábbal járkálnom a folyosó szőnyegén.

- Olivia! – szólt utánam egy ismerős hang. Amanda volt az, a drága Justin-fan csaj…

- Szia – mosolyogtam rá, de belül reméltem, hogy most nem akar leállni trécselni, mert múltkor is miatta késtem el az edzésről. Bár most nem lesz a boszi.

- Szia. Figyu, lehetne egy személyes kérdésem? – kissé lihegett a rövid futástól.

- Személyes? Mire gondolsz? – gyanakvóan néztem rá.

- Tudod, megesküdnék, hogy tegnap Justin Bieber hangját hallottam a folyosón.. és a tiédet… - óvatos volt, s minden arcmozdulatomat figyelte, így igyekeztem a legjobban elrejteni ledöbbentségemet.

- Justin Bieber a szállodában van? – vontam fel a szemöldököm kérdőn, próbáltam meglepődött lenni.

- Mondom, tegnap mintha titeket hallottalak volna beszélni. Ismered őt? – kíváncsi tekintete alig várta a válaszom.

- Amanda, hogyan ismerném? – nevettem fel. – Már csak azért sem beszélhettem vele, mert utálom a kölyköt – már csak az a kérdés, hogy ez igaz, vagy nem. Még mindig utálom őt? – Ez butaság és ha nem haragszol, akkor most megyek is, mert nem akarok késni az edzésről – már indultam is, de utánam szólt.

- Figyelj, biztos vagy benne? – szeméből kiolvastam, hogy ő ezt teljesen komolyan állította.

- Csak emlékszem, hogy beszéltem-e vele, vagy nem – már nem tudtam vele olyan kedves lenni, mint az előbb. – Bocsáss meg, mennem kell – összezavarodtam tekintetétől, de végül nagy léptekben elértem a liftet.
  Az ajtó bezáródása után levettem a maszkom, így az arcomra kiült a rémület. Láttam a lift tükrében. Ha ez a csaj rájön, hogy személyesen ismerem Justint, biztos, hogy rossz vége lesz. És nem csak azért, mert nem fog leszállni rólam, hogy szervezzek neki találkozókat meg miegyebet Justinnal, hanem mert ki tudja, mire képes. Lehet akár paparazzik közelébe is juttat információkat.

  Jaj, Livia! Ne gondolj egyből a rosszra! De hát most mire gondolhatnék? Biztos nem fogja annyiban hagyni a dolgot. És ha kérdez, akkor mit válaszoljak?

  Sietősen trappoltam a szobám felé, gyorsan lehúztam a kártyát és be is rontottam a szobába. A felsőt magamon hagytam, csak a nadrágot cseréltem le egy lazábbra, amiben mozogni is tudok. Végig azon gondolkoztam, vajon mit kéne válaszolnom az esetleges kérdéseire. Én tényleg nem akarom, hogy megtudja a mi kis „viszonyunkat”.

  Végül arra jutottam, hogy mivel egyedül nem jutok semmire, így majd más segít nekem, hogy jussak valamire. Kikerestem Justin számát a telefonomban és már hívtam is. Nem érdekelt most, hogy én képes vagyok ilyet tenni, ugyanis jobban foglalkoztatott az Amandás ügy.

  5 csörgés után sem vette fel, így megszólalt a sípszó, ami az üzenetrögzítőt jelentette.

- Öhm.. szia, Justin. Olivia.. vagyok. Ööö.. nos.. hjaj – sóhajtottam fel. Ennél gázabb és kínosabb szöveget még nem is mondtam. Szép… - Hívj fel, ha ráérsz! – hadartam el, majd idegesen kinyomtam. Mi a francért érzem magam zavartan, ha hozzá kell beszélnem?

  Az órára pillantottam, a szívbaj pedig majdnem elkapott annak láttán. Alig volt 10 percem. Felkaptam az éjjeliszekrényemre készített ásványvizet, amit még délelőtt vettem direkt erre az alkalomra, hogy még egyszer ne forduljon elő az ájulás.

  Bevágtam magam mögött az ajtót és a lépcsőház felé futottam. Minek kell ilyek közel rakni egymáshoz a fotózást és az edzést? Sosincs időm elkészülni. Kettesével szedtem lefelé a lépcsőfokokat és bár egyszer majdnem orra estem, azért folytattam a szélsebességgel haladást.

  Másodjára már könnyebb volt odatalálnom, de még szerintem így is késtem. Mindjárt meglátjuk.

- Sziasztok – toppantam be mosolyogva az ajtón. Már mindenki beállt a helyére, Ben pedig éppen a magnót állítgatta. Elkéstem. – Sajnálom, hogy ismét elkéstem – félve zártam be az ajtót és simultam neki a falnak.

- Még csak két óránk volt és az előzőn nem késtél – nevetett fel Ben. Úgy látszik, ő kevésbé kerít nagy feneket a pár perces késéseknek. Egyébként meg igaza is van, az a késés a boszorkány óráján történt. – Állj be, még csak most kezdjük – fordult hátra mosolyogva, majd elindította a zenét és ő is beállt a helyére.

  Leraktam a falhoz a vizemet és beálltam a második sor legszélére, ahol az én helyem van. Most figyeltem csak meg, hogy Ben egy extra szűk kék atlétát viselt, ami rendesen rávilágított tökéletes izmaira. Tiszta álom pasi, én mondom. Aztán elkezdtük a bemelegítő táncot.

  Az óra végén következett a levezető mozgás, amik egyszerűbb táncmozdulatokból álltak. Az már igazán nem volt nehéz. Kellemesen elfáradva kaptam fel a vizem és kortyoltam bele. Már csak egy kicsi maradt az alján, amiért büszke voltam magamra.

- Nagyon jól nyomtátok, hölgyeim. Ha ez így marad, jó eredményeink lesznek. – mosolyogva nézett végig rajtunk, a végén pedig rám kacsintott. Huh.. még a szívem is megállt egy pillanatra. Szerencsére senki nem vette észre, mert nem szegeződtek rám tekintetek. – Akkor nemsokára találkozunk – ezzel a mondattal ért véget az óra, ugyanis mindenki oszlani kezdett.

  Gondolkodtam, hogy menjek-e oda Benhez azzal az indokkal, hogy elnézést kérjek tőle, de még túl korainak találtam. Úgy értem, ha rám kacsintott immár másodjára, akkor csak benne lenne egy kis flörtbe. Lehet hülyén hangzik, de én szeretem ilyen random pasikkal szemezgetni, meg ilyenek. Tiszta izgalmas.

Végül inkább csak intettem neki, ő visszaköszönt, majd elhagytam a termet. Amanda mögöttem jött ki, de szerencsémre nem hozta fel a témát.

  Lehajtott fejjel fejjel indultam el a visszafelé vezető úton, ám hirtelen két láb jelent meg előttem. Időm sem volt megtorpanni, olyan váratlanul ért, így belesétáltam az illetőbe. Amint felnéztem rá, automatikusan kezdtem volna a bocsánatkérést, ám a személy láttán a legkisebb gondommá vált az.

- Basszus – suttogtam és annyira gyorsan akartam eltűntetni őt mások szeme elől, hogy azt tettem, ami a szemem és a kezem közelében volt. Így hát a fején lévő kapucniról lelógó két madzagot összehúztam, így sikerült arcát befednem.

- Liv – próbált ellenkezni.

- Shh! – jelentőségteljes pillantást lövelltem szemébe, ami a kapucni helytelen záródása miatt kilátszott.

  A mellettem elhaladók furán néztek rám és az általam takargatott fiúra. Amanda is így tett, ám nem vettem észre, hogy felismerte volna Justint. Miután körbenéztem, az egyik ajtón a „Női mosdó” feliratot láttam. Tökéletes.

- Gyere – felkarjánál fogva húztam magammal a kiválasztott hely felé. Szerintem nem tudta, hová viszem, azért nem szólt. Más egyébként biztos.

  Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor bezártam a mosdó ajtaját.

- Annyira hülye vagy, Justin! – húztam szét arcánál a kapucnit és mérgesen néztem rá.

- Most megint miért? – tárta szét karját.

- Komolyan azt akarod, hogy mindenki felismerjen?

- Egy tizenakárhány fős csapattal meg tudok birkózni egyedül is. Volt már annál sokkal rosszabb.

- Jaj, annyira dili vagy – nyöszörögve temettem arcom a tenyerembe.

- Figyelj, én csak azért kerestelek meg, mert üzenetet hagytál, hogy hívjalak vissza. Próbáltam is, de nem vetted fel. Aztán eszembe jutott, hogy 3-tól táncórád van, szóval idejöttem, mert amúgy is ide kellett jönnöm.

- Oké, tudom és köszi, de… - á, ez így nem lesz jó. Ő még semmit nem tud. Feleslegesen is kezdenék el magyarázkodni.

- Figyelj. Én most semmit nem értek, hogy őszinte legyek – rázta meg fejét tehetetlenül.

- Elmondom. De nem itt – az ajtóhoz mentem és kikukucskáltam, hogy üres-e a terep. Az volt. – Menjünk a szobámba.

- Nem kell olyan messzire menni. Valójában a zongoraterembe indultam, az pedig itt van 2 szobával arrébb.

- Tökéletes, menjünk – vágtam rá és kirontottam az ajtón. Bezárta és elindultunk.

- Te komolyan bevittél a női vécébe? – egy oktávval feljebbi hangjától még majdnem megijedtem. Leragadt az ajtó előtt, én viszont már meg is találtam a zongoratermet.

- Gyere már! – forgattam meg a szemem, s az ajtó előtt toporogva vártam, hogy hozza a kártyát, mivel valószínűleg van neki.

- Annyira nem volt vészes a helyzet, hogy a női vécébe vigyél – morgott halkan, miközben a kártyát kereste.
  Mosolyogva csóváltam meg a fejem, mire rám kapta tekintetét. Gúnyolódásképp rám nyújtotta nyelvét, mire én játékosan – és egyáltalán nem erősen! – „pofon vágtam”. Ez persze eléggé túlzás, mivel ezt úgy kellene mondanom: meglegyintettem.

- Testi bántalmazásért feljelentelek – derekamnál fogva szó szerint belökött a hirtelen kinyílt ajtón, majd ős is bejött.

- Ne húzz velem ujjat, Justin Bieber! – fenyegettem komolyan, utalva előző tetteire.

- Eszemben sincs. Tudod, hogy imádom a búrád – feldobta a kártyát, majd elkapta, ezzel mutatva, hogy ó milyen nagy macsó, majd pedig mellettem elhaladva vállát direkt az enyémnek ütötte. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, durván a keze után nyúltam és visszafordítottam.

- Ne játszd itt nekem a nagyfiút, rendben? – eszem ágában sem volt felemelni a hangom, jobban szeretem halkan lerendezni az ilyeneket. Az eddigi pasijaim szerint amúgy is félelmetesebb vagyok. – Nekem egy fiú vagy, nem Justin Bieber.

- Erre már rájöttem és hidd el, nem bánom – kaján mosoly öntötte el arcát, ami csak még jobban felidegesített. Szabad kezével hirtelen megcsikizte a hasam, amire elég érzékeny vagyok, így meglazult szorításomból kihúzta a karját.

  Fújtatva bámultam utána, ahogy leül a zongorához és próbálgatni kezdi a hangokat. Annyira egy nagyképű barom! Legalábbis most az volt. Egyébként nem mindig az. De most igenis az volt.

- Meddig akarsz tőlem 2 méterre, karba tett kézzel, mérgesen nézve ott állni? – nem tudtam honnan tudta ezt, mert háttal volt nekem. Pontosan így álltam.

- Ameddig kedvem tartja.

- Kezdj bele a történetbe, mert gyakorolnom kell – fordult felém.

- Carin szerint csodagyerek vagy, akkor minek kell neked a gyakorlás? – kérdeztem cinikusan.

- Nem hagyhatnánk a kötekedést? Tedd le magad valahova és mondj el mindent.

  Elhúztam a zongora mögé helyezett pótszéket és a hangszer mellé helyeztem. Pont úgy ültem, hogy kezeim elérték a magasabb hangokat, így végigsimítottam rajtuk, majd nyomogatni kezdtem őket.

- Azért nem akartam, hogy felismerjenek, mert akkor minden bizonnyal az lenne  a téma, hogy vajon ismerjük-e egymást és ha igen, akkor honnan. Ez még a kisebbik baj lenne, csak az a gáz, hogy van a csoportban egy Belieber – fintorodtam el.

- Az, akit beajánlottál nekem lelki társként?

- Igen – bólintottam kárörvendően mosolyogva. – Szóval.. valójában el kell ismernem, igazad volt tegnap azzal kapcsolatban, hogy a beszélgetésünk nem folyosótéma volt. Már az is sok volt, amit ott beszéltünk, ugyanis tudod mit kérdezett ma tőlem az a bizonyos Belieber, akit egyébként Amanda Clair-nek hívnak?

- Ötletem sincs – gondolkodott el csücsörítve.

- Azt, hogy lehet-e személyes kérdése. És aztán azt mondta, hogy tegnap úgy hallotta, mintha te meg én beszélgettünk volna – még most is ledöbbentett a csaj jó szimata.

- És ez rossz?

- Nekem igen. Nem akarom, hogy bárki rájöjjön, hogy mi közelebbről ismerjük egymást.

- Értem én.. túl ciki, mi? – harapott ajkába.

- Nem azért. Hanem mert nem akarok újságpletyka lenni. Ha cikinek tartanám, akkor most nem ülnék itt, drágám – forgattam meg szemeimet.

- És azért hívtál fel, hogy ezt elmondd, vagy van még valami más is?

- Azért, hogy…

- Mellesleg megjegyzem.. – vágott közbe. - ..nagyon cukinak tartom, hogy alig bírtál beszélni az üzenetrögzítőbe – vigyorodott el. Erre csak gúnyosan kinyújtottam a nyelvem. – Akkor most én vágjalak pofon? – persze, ha én gúnyolódom, neki is kell.

- Az nem pofonvágás volt. Ne akard érezni az milyen. Na mindegy – legyintettem, ő meg csak megforgatta a szemét. – Tehát azért hívtalak, hogy segítséget kérjek.

- Állok rendelkezésedre.

- Mit mondjak a csajnak, ha kérdez felőled.. vagy felőlünk…?

- Nekem mindig azt mondják: vagy mindent mondj el, vagy mindent tagadj. Így nem fogsz belekavarodni, hogy miben hazudtál és miben nem.

- Rendben, akkor mindent tagadok – döntöttel el azonnal.

- Ez gyors volt – nevetett fel.

- Köszi a segítséget.

- Máskor is – mosolyodott el kedvesen. Szemöldökeim összeugrottak ezen a gesztusán, de végül csak bólintottam amolyan „köszimajdfelhasználom” jelzésként. – Tudsz zongorázni? – simított végig a billentyűkön.

- Tudok – felálltam és visszaraktam a széket a helyére, ugyanis indulni készültem.

- Játssz valamit!

- Nem – ráztam meg a fejemet mosolyogva.

- Miért? – vonta össze szemöldökét.

- Nem érdemelted még ki, hogy hallj egy ilyen művészt – mutattam végig magamon, mire arcán egyszerre jelent meg a meglepődöttség és az a bizonyos kaján vigyor is.

- Mióta tanulsz?

- 4 évesen ültem először zongorához. Aztán kijártam a zenesulit. 3 éve magamtól tanulok mindent, már nem járok tanárhoz.

- Én is korán kezdtem a zenélést – ujjait ismét végighúzta a billentyűkön, ám most úgy, hogy meg is szólaljanak. Gyönyörűen megcsinálta a húzást, a legmélyebb hangtól a legmagasabbig mindegyik hallatszott.

- Legalább egy közös van bennünk – rántottam vállat. – Kik juthatnak be ide?

- Akiknek van kártyájuk.

- És a kártyával rendelkezők nem adhatják oda kölcsönbe a kártyát valakinek? – haraptam ajkamba félénken.

- Szeretnél zongorázni, ugye? – mosolyodott el.

- Már régen játszottam – vontam vállat.

  A következő pillanatban felállt és eltávolodott a széktől.

- Csüccs! - mutatott a bőrszékre, majd a zongorára támaszkodott.

- Már mondtam, hogy előtted nem játszom – sóhajtottam fel. – De nem azért, amit mondtam, az csak hülyeség volt.

- Szeretnélek hallani – nézett rám csillogó szemekkel.

- De nem fogsz – túrtam hajamba, majd lehajtottam a fejem, ám szemeimet a zongorabillentyűkön hagytam.

- Miért?

- Mert csak…

- Játsszak előbb én? Én sem vagyok profi, tuti hibáznék. Attól félsz? Hogy hibázol?

- Is… - ajkamat már teljesen szétharapdáltam.

- Na, gyerünk, Oliv! Játssz valamit. Mindegy, hogy lassú, vagy gyors.

- Neeem, nem akarok – állítottam. Pedig, ha tudná, hogy mennyire akarok! Régen játszottam már és hiányzik.

- Tudod mit? Egyezzünk meg valamiben – indult el felém, mire én félénken a zongorához simultam.

- Nem egyezkedem veled – szögeztem le határozottan, legalábbis igyekeztem az lenni.

- Ne légy abban olyan biztos – mosolyodott el.

- Maradj ott – parancsoltam rá, mikor már csak 1 méterre volt tőlem. – Nincs most kedvem játszani.

- Én nem játszom. Kompromisszumot ajánlok, ami mindkettőnknek előnyös lehet.

- Viszlát, Justin – indultam el az ajtó felé, ugyanis nem akartam vele semmiféle fogadalmat kötni, amihez tartanom kellene magam. Ha megszegem, az csak rosszabb lenne, mit az egész idő összevéve, mialatt élvezhetem a hasznom.

- 2 percet várj – kapta el a kezem. Tekintetünk összeütközött, és rögtön elfordultam.

- 1 perc – húztam ki a kezem az övéből, majd karba fonva vártam azt a bizonyos kompromisszumot.

- Egyezzünk meg abban, hogy szerzek neked kártyát, feltéve, ha mindig szólsz nekem, mielőtt idejössz.

- Tessék? – hangom most nekem csúszott fel egy oktávval magasabbra.

- Nem lenne jogod a kártyához. Ennyit megérdemlek – vonta fel egyik szemöldökét.

- Arról ne számoljak be, hogy hányszor megyek vécére? – kérdeztem cinikusan.

- Nem azért kell beszámolnod, hogy mikor jössz ide, mert követni akarom a napod minden percét. Csak biztonsági okokból – szemébe most nem volt semmiféle érzelem, komolyan gondolta.

  Percek telhettek el, míg rágódtam a válaszon. Készségesen tűrte, hogy gondolkodom, ami nem volt nagyon nehéz számára, mert mindvégig bámult. Ha nem nézett volna ilyen erősen, tuti hamarabb meg lett volna a válasz.

- Szerezz kártyát – mondtam ki végül halkan.

- Kompromisszum elfogadva?

- Elfogadva – bólintottam, de szememmel jeleztem neki, hogy nem szívesen teszem, csak a kártya miatt.

- Keress majd meg, ha szeretnéd – kacsintott rám, majd vigyorogva leült a zongorához. Azt hittem, felrobbanok.

- Ó, olyan egy zsarolós, köcsög barom vagy – löktem meg a vállánál, majd sarkon fordultam és az ajtó felé igyekeztem.

- Meg fogod még köszönni azt a kártyát – szólt utánam.

  Nem is méltattam válaszra, csak bevágtam az ajtót és belül dühöngve indultam el a szobámhoz vezető úton.