Csajszik! :)
Hoztam a
következő részt. Bár lehet volt már ettől hosszabb is, de most csak ennyire
futotta.!
A kommentek
miatt szomorú vagyok és nem értem, miért nem írtok?! :( Azt remélem, ehhez a részhez összejön
minimum 2-3 komment + 1 feliratkozó, mert csak akkor jön megint rész. :))
És akkor
most búcsúzom, hétvégén jelentkezem!
Kellemes
Olvasást! ♥
Sietősen az ajtómhoz mentem és
kikukucskáltam.
Elmosolyodtam
a személy láttán.
- Szia,
Carin – tártam ki előtte az ajtót mosollyal az arcomon.
- Szia,
drága – ölelt meg. – Szia, másik drága – tette ugyanezt Clarával. Becsuktam
az ajtót és visszahuppantam az ágyra.
- Eléggé
királylányos? – nézte végig a szobát Carin.
- Sőt, mi
több, egyenesen királyi – nevettem fel.
- Egymás
közelében van a szobánk – kacsintott rám.
- Te is itt
leszel? – esett le az állam. Nem is mondták, hogy Carin is velünk vart.
- Így a
legegyszerűbb nekem – vont vállat, ennyivel elintézve a dolgot.
- Mihez
kapcsolódva? – futottak össze szemöldökeim.
- Majd
elmondom – terelt tovább.
- Hát jó –
mondtam zavartan. Szívem szerint inkább kérdezősködtem volna még egy keveset.
- Szerintem
menjünk a tárgyalóterembe. – szólalt meg Clara.
- A hova? –
vágtam hülye fejet. Tárgyalóterem?
- Valójában
megbeszélésekre szolgál, de mi egyszerűen csak tárgyalóteremnek hívjuk az
ilyet – magyarázta kedvesen.
- Ó, értem – bólintottam aprót, mindentudó fejet vágva hozzá.
- Nem
látnám – nevetett fel. – Gyere, megmutatom inkább a magyarázás helyett.
- Én is
megyek – mondta Carin.
-
Megfelelően vagyok öltözve a tárgyalóteremhez? – kérdeztem poénosan.
-
Biztosíthatlak, hogy igen – mosolygott rám Clara.
Lementünk
egészen a földszintre, majd valami eldugott ajtón bementünk, ott még tovább
mentünk lefele – már lassan olyan érzésem volt, mintha valami földbe ásott
kivégzőterembe vinnének – de aztán liftbe szálltunk és felmentünk a másodikra.
Hát ennek nem tudom mennyi értelme volt, de ők biztosan jobban értik ezt.
A liftből
kiszállva elég nagy meglepetés ért. Az én szobám emeletéhez képest ez teljesen
más volt. Nem voltak folyosók, sem semmi egyéb eltérítő cuccok. Csak egy nagy,
kör alakú tér, kismillió ajtóval. A közelebbieken lévő kiírásokat el tudtam
olvasni. Volt táncterem, énekterem, kis- és nagyelőadó, igazgatói szoba, meg
minden egyéb.
- Ez a hotel
direkt ilyen célokra van kifejlesztve? – kérdezősködtem a számunkra szükséges
ajtó felé vezető úton.
- Pár nap
után, ha majd eleget kóborolsz a folyosókon és az emberek közt az egész
épületben, akkor rájössz, hogy igen. Szóval az értéktárgyaidat nem igen kell
féltened, mert a legjobb testőrök végeznek 24 órás munkát. Valahogy meg kell
védeniük Brad Pittet.
Clara egy
huzamra többet is elárult, mint amennyit én szerettem volna. Ez kisebb galibát
okozott a fejembe. Ha jól hallottam, Brad Pittet mondott. Ha Brad Pitt itt
tartózkodik, vagy már járt itt, vagy hozzá hasonlók az itteni vendégek, akkor
az már nem kis probléma. Hanem egészen nagy. Mondjuk úgy, hogy óriási. Ugyanis
nekem semmi keresnivalóm ilyesfajta emberek közelében. Korántsem érdemlem meg.
- Csendben
vagy – zökkentett ki Carin hangja mélázásomból.
- Csak..
elgondolkoztam – ráztam meg kicsit fejemet a gondolataim elsöprése érdekében.
Clara
kopogás után benyitott a sok ajtó egyikén, Carin és én pedig követtük.
- Sziasztok!
– Clara otthonosan szambázott a terem végébe a már számomra is ismerős nőhöz.
- Te jártál
már itt? – súgtam Carinnak.
- Nem –
mosolygott rám. Egy szájhúzás után visszanéztem a tömegre, akik a legalább 10
méter hosszú asztal körül ültek.
Az egész
terem a bézs és a barna árnyalatokkal voltak keverve. A bútorok kellemesen
sötét barnák voltak, a kárpitok pedig szép bézs színűek. A hatalmas ovális
asztal pár árnyalattal halványabb barna volt, a terem végében díszelgő, egész
falat elfoglaló ablakon beáradó fény pedig mindezt csak szebbé tette.
Ahol mi
álltunk, ott volt a kivetítő, előtte egy kisebb katedra. Senki nem állt még rajta,
ebből szűrtem le, hogy az előadás, vagy bármi is legyen az, még nem kezdődött
meg.
3 szék
kivételével mindegyik foglalt volt. Clara éppen akkor üdvözölte öleléssel
Tylert, aki az asztal végén, a főhelyen ült. Bal oldalán egy öltönybe öltözött
férfi, majd pedig sorba következtek a többiek. Voltak, akik jól öltözött
férfiak voltak, és olyanok is, akik velem egykorúak, nálam idősebbek és egészen
40 körüli lányok, illetve nők. Mindannyian nagyon szépek voltak, még az
idősebbek is. Volt egy sejtésem, hogy kik ők.
Tyler
mosolyogva igyekezett felénk.
- Olivia,
nyugodtan ülj le bárhová – mutatott az üres székekre.
- Köszönöm – mosolyogtam vissza, bár kezdtem kissé feszültnek érezni magam. Félénken
foglaltam el egy olyan 20 év körüli lány mellett a helyem, s onnan vizslattam
tovább az emberkéket.
Carin nem
ült le, csak Clara. Tyler oldalán a katedrára mentek. Most fedeztem csak fel,
hogy mikrofon is van a teremben, ami azért elég durva. Ezek szerint nem
félvállról vett dolgokat rendeznek itt Most mégsem használta, bizonyára elég
hangos lesz a saját hangja is.
- Most, hogy
mindenki megérkezett és Olivia is sikeresen ideért a reptérről.. - a szívem
majd’ megállt, mikor mosolyogva kiejtette a nevemet. - ..szeretném röviden
összefoglalni jövőbeli terveinket, hogy mindenkiben tisztázódjon, ha esetleg
belegabalyodott volna a szálakba.
A beszéde, a
környezet, a légkör, mind-mind teljesen hivatalossá tette ennek az egésznek a
stílusát és úgy éreztem magam, mintha valami konferencián lennék, ahol irtó
fontos személy vagyok. Pedig ez nem egészen így van…
- Az elmúlt
bő 3 hónapot azzal, a kissé megterhelő feladattal töltöttük, hogy megfelelő
személyeket keressünk a Vogue magazin címlapjára és egyben megtaláljuk a
megfelelő embert Carin Morris parfümjének bemutató reklámozására – ekkor
Carinra mutatott, aki a katedra jobb oldalán állt. – Amerika különböző
pontjairól szedtünk össze benneteket, hogy a kalandot itt, New Yorkba
kezdhessük együtt. Mindenféle korosztályból válogattunk, mert ugyebár a
különböző kollekciók bemutatásához szükség van a korra – mosolyodott el. –
Tehát.. mint a Vogue magazin jelenlegi főigazgatója, szeretném, ha kezdetét
venné az utazásunk, amiért itt vagyunk – csapta össze halkan tenyereit, ami
mindenkiből izgatottságot váltott ki. Nem is kezeinek a zaja, hanem az utolsó
mondata. Az nagyon ott volt. Érzékeltem, hogy tapsolni kezdtek. Mire reagáltam,
rajtam kívül már mindenki vigyorogva ütögette össze a kezét. Elmosolyodtam és
én is azt tettem, amit ők.
Hajdani
feszültségem most izgatottságba vágott át. Izgatott voltam a jövő iránt, hogy
mit tartogat számomra, hogy mi fog velem történni, hogy mi fog a magazinnal
történni és persze azért is, hogy vajon milyen lesz ez az egész. Bírni fogom a
sok strapát? Mert gondolom nem gyerekjáték lesz ez az egész. Én pedig még sosem
voltam ilyen helyzetben. Még mindig várom a választ arra a kérdésemre, hogy
hogyan is választottak ki engem. Nem győzöm hangoztatni, hogy vannak nálam
sokkal profibbak is.
- Még annyit
mondanék, hogy a még jobb közösség kialakítása érdekében a csajok trécselhetnek
majd egymással szabadidejükben – mutatott rám és 2 korombeli másik lányra.
Egymásra néztünk és abban a pillanatban mindannyiunk arcára kiült az a bizonyos
„kényszer-mosoly”. Mikor nem tudsz szívből mosolyogni és csak azért teszed,
hogy ne tűnj bunkónak. – A szobátok majdnem egymás mellett van. Na, akkor annyi
lenne – nevetett fel bohókásan.
Miután Tyler
lejött a katedráról, elkezdett oszlani a tömeg. A „fontosabb” emberek felálltak
és elhagyták a termet, vagy éppen vizet csapoltak abból a bizonyos valamiből,
ami az irodák egyik fontos eleme.
Nekem
viszont kérdésem volt, így megpróbáltam a lehető leghamarabb Tyler közelébe
férkőzni. Jó 5 percig dumált valami öltönyös pasival, aki aztán lelépett, így
végre én következtem.
- Tyler,
lenne egy kérdésem.
- Mondd
nyugodtan – mosolygott.
- Lesz
valami még ma vagy esetleg holnap, amiről tudnom kell? – reméltem veszi, hogy
a munkáról beszélek.
- Ma már nem
lesz semmi, Oliv – mondta kedvesen. – A beosztásokat és a programokat pedig megtalálod
a szobádban. Mindenhova vittem egy táblázatot, hogy ne kelljen külön minden nap
szólnom a programokról.
- Ó, az jó.
Hát.. akkor köszönöm szépen – viszonoztam törhetetlen mosolyát, de sajnos még
mindig nem tudtam teljesen feloldódni jelenlétében.
- Igazán
nincs mit. Ha elfogadod az ajánlatom, ma este korán feküdj le. Ha jól
emlékszem, holnap elég korán kezdesz.
- Rendben,
úgy lesz – bólintottam. Egy kicsit megijedtem. – Viszlát, Tyler! – intettem,
majd hátrálni kezdtem.
- Szia! –
köszönt ő is, majd a következő „pácienshez” fordult.
Valójában
gőzöm nem volt, hogy Carin és Clara hová tűnhetett, pedig most igenis nagy
hasznukat vettem volna. Kissé féltem attól, hogyan fogok visszatalálni a
szobámhoz.
Próbáltam
idefele jövet memorizálni az utat, ám a visszafele gondolkodás megnehezítette a
dolgom. Nagy koncentrálások árán sikerült mégis eljutnom a hallba. A kanapékon
elszórtan ültek az emberek, bőröndökkel az oldalukon. Valószínűleg most fogják
elhagyni a hotelt. Nem az még odébb van… A lift felé igyekezve mákom volt, hogy
két férfi nagy bőröndökkel volt, így a beszállás nehezebben ment nekik, tehát
volt időm odaérni. Éppen be akarták zárni, mikor az ajtók közé tettem a
lábamat, így az pont az ellenkezőjét csinálta.
- Elnézést,
bejöhetek? – magam sem tudom, miért kérdeztem meg, hiszen ugyanannyi jogom van
a lifthez, mint nekik. A kisugárzásuk viszont azt sugallta, jobb, ha ezt
teszem. Az egyik férfi vaskos volt, kis sörhassal, ám kigyúrt izmokkal és
öltönyben. A másik személyt inkább fiúnak néztem, mintsem férfinak.
Korombelinek saccoltam. Talán pár évvel idősebbnek. Mindenesetre ezt nem tudtam
kideríteni, mert sapkát húzott a fejére, arra egy kapucnit, sőt még napszemüveg
is volt rajta. Biztos az eső ellen kellett.. jaj, sosem értettem az ilyen embereket…
Az idősebb
dörmögött valami igen-féleséget, de szíve szerint kitette volna a szűröm,
láttam rajta. Megilletődötten léptem be a liftbe és nyomtam meg az én szintem
gombját, az ötöst. Hátat fordítottam a két idegennek és a lábammal dobolva
próbáltam levezetni feszültségemet. Utálok összezárva lenni nem kívánt
személyekkel.
Végig
hallottam halk pusmogásukat, bár semmit nem értettem belőlük. Aztán csipogott a
lift, én pedig automatikusan készültem a kiszállásra. Még szerencse, hogy egy
pillantást vetettem előtte a szintjelzőre, így a 4-es szám láttán bent maradtam.
A másik két személy viszont kikerült és olyan gyorsan kiszáguldott a liftből,
mintha valami vírusos beteg lennék, akitől halálos betegséget kaphatnak el.
Pedig azt hiszem annyira azért tisztán tarom magam, hogy ne ezt lehessen
leszűrni.
Arra viszont
esküdni mernék, hogy a szívem is majd’ megállt, mikor rápillantottam a
mellettem elrohanó fiú beárnyékolt arcára. Semmit nem láttam belőle, csak a
száját. És én magam is majdnem letaglóztam azon, hogy úgy nézett ki, mint
Justin Bieber szája. Anyám, komolyan kihagyott a szívem vagy kettőt.
Megnyugodni viszont nem tudtam, ugyanis jobban megfigyelve a járását, míg az
ajtó be nem zárult, arra jöttem rá, hogy még a járása is hasonlít. Ó, te jó ég,
gyorsan felejtsem el! Ennyire megszállott lettem volna azzal a gyerekkel, hogy
egy egyszerűfiúban is őt látom? Ez már több a soknál.
Észre sem
vettem, hogy újra csipog a lift, ezennel már az én szintemen. Sokkos állapotban
sétáltam az ajtómig, nyitottam azt ki és vágódtam le az ágyra. Összekulcsoltam
az ujjaim, tarkómra helyeztem és így könyököltem combomra. Kellett ez a kis
lazítás. Felment a pulzusom amiatt a tudat miatt, hogy képes voltam beképzelni
magamnak Justint.
Megcsörrent
a szobatelefon. Újabb szívroham. Az éjjeliszekrényhez sétáltam és felvettem.
- Igen?
- Jó napot,
Miss Mitchell! – köszönt bele egy kedves hang. – Carin Morris üzenetet hagyott
számára, amiben azt kéri, hogy keresse meg őt a 457-es szobában.
- Rendben. Köszönöm,
hogy szólt.
- Kérem.
Viszhall!
Lehet bunkó
voltam, de nem köszöntem vissza. Leraktam a telefont és elővettem az enyémet.
Kikerestem anya számát. 3 csörgés után vette csak fel. Akkor már tuti, hogy
elfoglalt…
- Szia,
kincsem! – hangja boldog volt.
- Szia,
anya! Ne haragudj, hogy zavarlak.
- Ugyan,
dehogy. Na, mesélj! Mi történt eddig?
-
Megérkeztem, a hotel az úgy, ahogy van luxus, már volt egy megbeszélés is, most
pedig éppen Carin keresésére megyek – és amint ezt mondtam, ki is léptem az
ajtón.
- Egy
szállodában vagytok?
- Ööö..
igazából ezt még én sem tudom.
- Nagyon
örülök, ha minden jól ment eddig – tudtam, hogy ez már az elköszönést jelenti.
- Igen,
remélem a továbbiakban is jól fog menni a dolog.
- Szeretünk
és mindannyian nagyon hiányolunk. Ashley és Mike is.
- Nekem is
hiányoztok! – húztam el számat és az ajtószámozásokat kezdtem tanulmányozni. Megállapítottam, hogy merre kell mennem és útnak is indultam.
- Drágám, ne
haragudj, de le kell tennem. Amint tudunk, hívunk és te is hívj, ha tudsz.
- Rendben –
mosolyogtam. – Puszi mindenkinek.
- Átadom.
Szia. Szeretlek.
- Szia – de
már csak a csipogó telefonba beszéltem. Ez az egyik hátránya anya munkájának…
Nem is
kellett sokat mennem, megtaláltam a 457-est. Kopogtam. Szerencsére Carin
nyitott ajtót, tehát jó helyen járok.
- Örülök,
hogy idetaláltál – mosolyodott el és otthagyva engem, visszament. Gondoltam
bemehetek. Becsuktam az ajtót és körülnéztem. Az ő szobája is elképesztő volt,
de az enyém még annál is jobb. Bár ha nem is úgy lenne, akkor is azt mondanám,
hiszen nem tudom kicserélni.
Akkor vettem
csak észre, hogy Carin éppen nagy munkában van. A körmeit festi kékre. És azon
is megakadt a szemem, hogy volt 3(!) bőrönd a szobájában.
- Ez
komolyan mind a tiéd? – esett le az állam. Érdeklődve nézett fel rám és
tekintetem követése után, mikor rájött, hogy miről beszélek, felnevetett.
- Nem. Egy
az enyém, egy Gertrude-é és egy Selenáé.
- Várj.. mi?
– formált „O” alakot a szám. – Gertrude, a tanárom, és Selena Gomez? – ismét lesokkoltam.
-
Meglepetés! – jött ki a fürdőszobából Gertrude.
- Gertrude,
te jó Isten, hogyhogy itt vagy? – makogtam.
- Ma itt
alszunk Selenával – mutatott maga mögé, jelezve, hogy az említett személy a
fürdőben van.
- Jövök! –
hallottam hangját, de még nem láttam. Aztán kilépett az ajtón, nőies
kecsességgel, lobogó hajjal, tökéletességgel. A szívem kettéhasadt szépségének
látványa miatt. – Szóval Olivia? – mosolygott rám.
- I-igen –
nyögtem ki.
- Szia.
Selena Gomez – nyújtotta kezét.
- Olivia
Mitchell – ráztam meg döbbenten. Kissé nehezen fogta fel az agyam az előbbi
pillanatokban történteket.
- Örülök,
hogy látlak. Már kíváncsi voltam a tanárom másik tanítványára – kedvesnek látszott.
Ennek ellenére szeretetem nem jött meg iránta.
Erre csak
vágtam egy kényszermosolyt, majd Gertudera néztem, aztán Carinra, végül
Selenára, majd ezt megismételtem. Zavaromat Carin törte meg.
- Ha minden
igaz hamarosan érkezik a hiányzó láncszem – csavarta be a körömlakkos üveget.
- Kicsoda? – érdeklődtem.
Már szinte
ijesztővé vált a dolog, hogy mindig akkor kopognak, mikor a legjobb része jönne
a dolognak. Most is ez történt. Kopogtak.
- Hát,
mindjárt kiderül – pattant fel Carin és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta és
bejöttek a „vendégek”. Minden eddigi sokkot, amit az elmúlt fél órában
kaphattam, ez felülmúlt. Nem. Nem akartam elhinni, hogy ő lehet az. Pedig a
ruhája ugyanaz volt. Szürke nadrág, kék pulcsi, fekete Supra. Már ettől
megijedtem. Mielőtt még letisztázódhatott volna bennem az egész ügy, felnéztem
szemébe. És ekkorra már biztos voltam mindenben.
Hogy a
liftben őt láttam, vele találkoztam és most újra látom. Hogy az az ismeretlen
és ez az ismerős ugyanaz. Teljesen egy és ugyanaz.
Amint
felnézett és meglátott, elmosolyodott. Komolyan ilyen hamar felismert volna?
Léptei kimértek voltak és lassúak, ám elég gyorsak ahhoz, hogy a szívemet is
hevesebb dobogásra bírják.
Kezét
kihúzta zsebéből, mosolya kicsi vigyorrá alakult, szeme megcsillant. Vészesen
közeledett. Szívem tempója hirtelen megtorpant, mikor rájöttem a valóságra. Nem
ismert fel. Egyáltalán nem. Selenához igyekezett olyan nagy sebességgel, hogy
megölelje.
Ez fájt. Nem
tudom, miért, de éreztem, hogy fájt. Szépen elnézett mellettem, majd elsétált
mellettem. Anélkül, hogy felismert volna. Pedig pulcsija ütközött az enyémmel.
És mégsem.
- Jó újra
látni – szorongatta meg a fiú a dúsgazdag dívát. Ő csak kacéran elmosolyogott.
Szememet nem
bírtam leszakítani róla. Most mintha más lett volna, mint a találkozáskor. Nem
tudom, miben. Azt sem tudom, hogy külsőleg, vagy belsőleg. Egyszerűen csak úgy
éreztem, hogy más. Vagy lehet ez csak azért van, mert nem vett észre és én ezt
felvettem, ezért próbálok valami kiutat keresni? Körbenéztem a szobában.
Gertrude azt a két bizonyos személyt nézte, Carin és Scooter pedig éppen nagy
ölelkezésben voltak. Velem szemben pedig az a férfi állt, aki a liftben volt
Justinnal. Rá azt tippeltem, hogy a testőre.
Mindenki
mosolygott, a sztárpár vigyorogva hülyéskedett, így legjobbnak láttam
kihasználni az alkalmat, hogy az ajtó közelében állok.
Sikerült
sikeresen megszöknöm előlük és az idilli pillanat elől.
Hát erre nincsenek szavak ahogy te írsz .!!
VálaszTörlésannyira de annyira jóóó vagy:33.
huuh *.* hát ez a rész ez ba*zot jóó lett :DD
nagyoon de nagyon siess a kövi résszel .:))
ESZMÉLETLEN vagy :* <3 :DD
köszönöm:33 *.* :DD sietek de még 2 komi kéne.. <3 :*
VálaszTörlésNagyon jó! Siess a kövivel! ^^
VálaszTörlésKöszi, sietek! :))
Törlés